A káosz peremén egyensúlyozva

A káosz peremén egyensúlyozva

Napjaink eseményei félreérthetetlenül ezt jelzik, a világ a káosz szélén (edge of the chaos) egyensúlyoz, és – Orbán Viktor kedvenc kifejezésével – bármi megtörténhet. Ebben a helyzetben, a szó szoros értelmében „életbevágó”, hogy az egyének, a szervezetek, és a társadalmak megtalálják-e az alkalmazkodás leghatékonyabb módját. A világ kihívásaival szembesülve választhatjuk a nagy erőfeszítést követelő, de végrehajtható feladatokat, de épp így, elutasíthatjuk a változásokat. Az előbbi a sikerkereső, míg az utóbbi a kudarckerülő viselkedésre utal. Sikerkereső az a magasugró, aki 2 méter után, a következő évben 2.15-öt tűzi ki célul, amiről úgy gondolja, kemény munkával elérhető. A kudarckerülő viszont az, aki a 2 méter után az erőfeszítések nélkül teljesíthető 1.90-et tűzi ki célul, vagy 2.50-re teszi a mércét, ami elérhetetlen, de ámulatot keltő. A sikerkereső mindig a maximumot „hozza ki” magából, míg a kudarckerülő megelégszik a minimummal.

Az egyéni viselkedési stratégiák sokak által követett mintává válva, alapvetően befolyásolják a társadalmak sorsát. Ahol a többség sikerkereső, ott lendületes a fejlődés és versenyképesek a vállalatok. A sikerkeresés – változó formában – felbukkant a történelem folyamán a legkülönbözőbb társadalmakban. A híres felfedezők és feltalálók híre vetekedett királyokéval és hadvezérekével. Példáik azonban ritka kivételek volta, a szabályt K. Linné -a 18. századi neves természettudósának – mondása fejezte ki: „Európát a törvény kormányozza, Ázsiát a hagyomány irányítja, Afrikát a szeszély vezérli”. A szeszély kiszámíthatatlan környezetre utal, amely sem eligazítást nem ad, sem motivációt nem teremt a kiemelkedni vágyó egyén számára. A hagyományok világa ugyan világosan felismerhető környezetet teremt, de áthághatatlan korlátokat is emel a feltörekedni vágyó egyének többsége elé. A tradíciók gyakran kényszerszerű szerepek, és elháríthatatlan feladatok „ketrecébe” zárták az egyént, és a sikertelenségre kárhoztatott joggal gondolhatta: ha nem ez a rohadt rendszer volna...

A sikerkeresés diadalát a 20. század hozta el. A „Nyugat” fejlett társadalmaiban fokozatosan érvényesült a törvények hatalma és szélesültek az egyéni jogok, így mindenki benevezhetett a kiemelkedési „versenybe”. Ám hamarosan kiderült: a siker mindinkább a személyes motiváción múlik. Amikor összehasonlították a befutott vállalkozót, a megválasztott politikust, a győztes olimpikont, és az elismert tudóst, azokkal, akik a versenyben a „futottak még” mezőnyében végeztek, rendre három jellegzetes személyiségjegy bukkant elő: az önuralom, a reális önkép, és a kihíváskeresés képessége. Az idők folyamán e három siker-tényező működését jellegzetes kísérletek tették világossá. Az önuralom fontossága az un. gumicukor teszt néven elhíresült kutatás nyomán került a figyelem homlokterébe. (Mischell, W. The Marshmallow Test. 2014.). A Stanfordi egyetem óvodájában fél évszázada, a 4-5 éves gyermekeket szokatlan választás elé állították: egy gumicukrot kap azonnal, vagy kettőt, 20 perc múlva. Az eredmények mutatták jelentős különbségek vannak a gyermekek „jutalom-halasztási” képessége között. Az igazi meglepetések azonban a 20 év múlva – a követő-kutatáson – érték a kutatókat. Azok a gyerekek, akik képesek voltak ellenállni az azonnali önjutalmazás csábításának, sikeresebbek lettek az életben: elvégezték az egyetemet, nem kerültek összeütközésbe a törvényekkel, feljebb jutottak a társadalmi ranglétrán, sőt még az elhízást is elkerülték. (B. J. Casey, et al. 2011. 14.999.) A kutatások egyértelművé tették: a jutalom-halasztás (deleyed gratification) képessége, alapvetően meghatározza a hosszú-távú motivációt, és ezzel egy személy életpályáját a modern társadalomban.

A kihíváskereső célmeghatározás az életkörülmények alapvető módosulása – a jólét és a csábítások terjedése – miatt értékelődött fel. A felnövekvő nemzedék életre való felkészítésében a 20. század második felétől csökkent a kényszerek, és büntetések szerepe, míg megnövekedett a jutalomé és dicséreté. Ebben a helyzetben vizsgálták a kutatók, vajon az egyediségre és a tehetségre utaló dicséret vagy a kitartó munka és az erőfeszítés jutalmazása alakítja-e ki a sikeresebb viselkedést? (Mueller, C. M. and Dweck. C. S. 1998. 35-38.) Kiderült, hogy a versenyben való helytállást, csupán a kemény munkát és a kitartást hangsúlyozó ösztönzés váltja ki. A vizsgálatban azt találták, akiket kitartásukért, küzdőképességükért dicsértek, azok keményebben dolgoztak, rendre a nehezebb feladatokat választották, és még sikertelenség esetében sem vesztették el kedvüket.

Az önimádat ellenmondásossága régóta közismert. Ám az csak elmúlt évtizedben vált világossá, hogy a nyugati társadalmakban felcseperedő fiatalok narcisztikussága – felsőbbrendűség érzése másokkal szemben, és a megdicsőülés lebírhatatlan vágya –ugrásszerűen megnövekedett. (Brummelman, E. et al. 2015.) Az ilyen személy úgy véli, ő különleges, és szemben másokkal, egyéni elbánást érdemel, ha pedig ezt nem kapja meg, agresszíven, akár másokat fizikailag fenyegetve reagál. Ez a tulajdonság, az előrejutás magas-szintű motivációját megteremtve, látszólag segíti a karriert. Ám kiderült: a narcisztikusság lehetetlenné teszi a reális önértékelést, akadályozza az egyenlőségen alapuló kapcsolatok kialakítását, és ezzel a csoportban való munkát is. A kutatások arra utaltak, hogy a modern társadalmakban a szülők, maguk alakítják ki a gyermekeikben a narcisztikus személységét, és ezzel tulajdonképpen „félreprogramozzák” őket.

A II. világháborút követően a feltételek a sikerkereső stratégia választásának kedveztek. Ezért mindenki javítani igyekezett egyéni „verseny-képességét”: felsőfokú képzettséget szerzett, szélesítette munkahelyi tapasztalatait, vállalkozásba fogott, fejlesztette társadalmi kapcsolatait. Ennek hatására az egész középosztály elindul felfelé. Az „amerikai álom” – azzá válhatsz, ami vágyaidban él – a társadalom legtöbb tagja számára követhető életstratégiává vált. A tömeges sikerkeresésnek azonban hamarosan egy nem-várt mellékhatása bukkant fel: a kiemelkedési versenyben a kudarc is tömeg-élménnyé vált. Ennek egyik oka, hogy – bár a verseny nyílt és átlátható volt – a start-helyzet még sokáig egyenlőtlen maradt. A családi háttérből fakadó hátrányt a későn-jövőknek komoly plusz-teljesítménnyel kellett ellensúlyozni. A későbbi sikert – a „bevezető ár”, az üzlet világából vett hasonlatával élve – az alapozta meg, hogy a későn jövők – karrierjük érdekében – ugyanazt a pozíciót egy ideig alacsonyabb bérért, és több kötelezettséget vállalva kellett ellátni. Az emberek egy része ezt a – tulajdonképpen igazságtalan – helyzetet nem volt hajlandó elfogadni. Az ő élettapasztalatukban egyre erősebben jelentkezett a kudarc, amely magyarázatot, és feloldást igényelt.

A versenyhelyzethez való alkalmazkodás egyéni elutasítására már korán felfigyeltek. (D. Riesman, „A magányos tömeg”, V. Packard, „A rejtett rábeszélők”, Ch. Lasch: „Az önimádat társadalma”) A kudarckerülés akkor válik, az 1960-es évektől, tömegjelenséggé, amikor fokozatosan megváltozik a gyermekeket körülvevő „viselkedés-programozó” környezet. Korábban mindenki – a szülők, az iskola, a média, a lakóhelyi társadalom, és a templom is – ugyanazt a receptet sulykolta: takarékoskodás, kitartás, fegyelmezettség, önuralom, és főként a vágyak kielégítésének későbbre halasztása. A válságot és a világháborút végigharcoló „nagy nemzedék” élete kötelességekkel, lemondással, és az alkalmazkodás kényszereivel volt tele. A „baby-boom” nemzedékek életkörülményeiben a kényszerű lemondást kezdte felváltani a korlátlan szabadság élet-érzése. Az egyént mindenhonnan bombázó – korábban szigorúan fegyelmező – üzenetek özönébe egyre inkább az önkényeztetés és a „ne állj ellent a csábításnak” hangjai vegyültek. A. Miller „Alku” című darabjának főhőse így fakad ki: „Régen az emberek, ha boldogtalanok voltak, templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Most vásárolnak.”

Ezzel együtt a kudarckerülés sokáig az egyesek hibás alkalmazkodása – a változások és a kihívások elutasítása – előidézte egyéni jelenségnek tűnt. Ám csakhamar a kudarcosok magányos egyedeinek – egyébként passzív – csoportját a politika potenciális szavazói rétegként fedezte fel. A politika-csinálók ráébredtek: bár a kudarcosok többnyire nem szavaznak, és nem is csatlakoznak mozgalmakhoz, de megfelelő üzenetekkel „megvásárolhatók”! Aki helyzetük stabilizálását, identitásukat megerősítését, és vágyaik kielégítését ígéri, arra hajlandók lesznek szavazni. A politika tehát maga alkotott a kudarcosok széttagolt egyedeiből jellegzetes társadalmi csoportot. Ezzel egy különös szövetség köttetett a politikát formáló elit és a kudarckerülő leszakadók között. Annak fejében, hogy a leszakadókat hozzásegítik áruhitelekhez, és helyzetüket stabilizálják, azok jóváhagyták a legfelső 1% növekvő részesedését a GDP „tortából”, és szabadjára engedték a politikusokat.

A kudarckerülők tehát a szó szoros értelmében eladták szavazataikat. Sikertelenek lévén kimaradtak a gazdagodásból, de – emlékezzünk a gumicukor tesztre – képtelenek voltak ellenállni az árubőség csábításának. A politika tehát olyan – a vállalkozóknak és a bankoknak is előnyös – szabályozást alkotott, amely lehetővé tette a hozzáférhető áruhitelek kínálatának növekedését. Az 1970-es évek közepétől két jellegzetes változás ment végbe az USA-ban. Egyrészt, elszakadt egymástól a termelékenység és a munkajövedelmek növekedése, aminek következtében a középosztály addig dinamikus felemelkedése megtorpant. Másrészt, megkezdődik a lakossági hitelek robbanásszerű növekedése, ami lehetővé tette, hogy akik addig – sikertelenségük miatt – kimaradtak a bőségből, azok lakást, házat, autót vegyenek. (Panizch, L. Konings, M. 2008.). Ez a trend vezetett azután a gazdasági összeomlást előidéző, un. subprime válsághoz.

De az ígéretek eszkalációja már szinte megállíthatatlan volt. A kudarckerülők rendre olyan politikusokat segítettek hatalomra, akik – a sikerkeresők rovására – szabad utat engednek a legfelső 1%-nak, ugyanakkor biztonságot és „szabad-vásárlás” ígértek a kudarckerülőknek. Végül, a 21. században összekapcsolódott két – eredetileg viccesnek szánt – ám baljós üzenet: a fiatalok pólóját díszítő – „No school, no job, no problem” – jelszó, illetve felnőtt kudarcosok igényét kiszolgáló banki „NINJA” hitel-stratégia: „No income, no job, no questions asked” üzenete. Az idős és fiatal kudarckerülők egymásra találása azonban robbanásveszélyes helyzetet teremtett. Az idős kudarckerülők erősen konzervatív, előítéletes és fenyegetett helyzetben felerősödő idegengyűlölő viselkedése az alkalmazkodás alapvető akadályává vált. A fiatalok felelősséget elhárító, a kötöttségeket nem vállaló, az egyetemet „szórakoztató iparágnak” tekintő, stabil megélhetést nem találó és még mielőtt elkezdődne az élet, visszaköltözni a „mama-hotelbe”, az állandó változások miatt felbolydult bolygónkon épp így személyes, generációs, és társadalmi válságokat vetít előre.

A kudarckerülők tömegeiből formálódó, könnyen manipulálható választói csoportok különösen nagy szerepre tettek szert a rendszerváltást követően Magyarországon. A politikusaink történelmi tapasztalataik alapján – egyébként az értékszociológiai vizsgálatokkal egybehangzóan – jól ismerik átlag-magyart: paternalista, aki az államtól várja a megoldásokat. Az amorális család-központúság jellemző rá: csak a közvetlen családban bízik, és bizalmatlan az intézményekben. Túlzónak látja az egyenlőtlenséget, miközben az nem kiugró, és nem fogadja el annak motiváló hatását. Zavarja a korrupció, de önmagát felmenti, ha ezt teszi. Nem vállal szolidaritást másokkal, inkább egyéni menekülési utat keres. Elutasítja a felelősséget, a kudarcaiért másokat okol. Jobbnak, tehetségesebbnek, és erkölcsösebbnek tartja magát környezeténél, és ha nem sikerül valami, akkor összeesküvés áldozatának tekinti magát. Ez a viselkedési minta pedig eleve kiszolgáltatottá tesz az ígéreteknek és az önfelmentésnek.

Az elmúlt negyed század arról szól, hogyan vásárolják meg – jobbról és ballról egyaránt – jelentős társadalmi réteg szavazatát. A rendszerváltáskor ugyan mindenkinek a siker és a gazdagodás reményét kínálták. Ám csakhamar kiderült: önmagában az intézményi változás nem, hanem csak az általa kiváltott és jutalmazott sikerkereső viselkedés hoz eredményt. Az emberek hamar ráébredtek a szomorú valóságra, és a politikusok elkezdték folyamatosan bombázni őket ígéreteikkel: a korengedményes nyugdíj, a 65 év felettiek ingyen utazása, a lakásépítési támogatás, a minimálbér-emelés, a „jóléti rendszerváltás”, a 13. havi nyugdíj, a svájci frank alapú hitel. Ennek az ígéret-özönnek a totálissá válását jelzi a rezsicsökkentés, de ebbe illeszkednek napjaink „korai-nyugdíj” ötletei.

A sikerkeresés vagy a kudarckerülés társadalmi befogadását a hatalmi elit, domináns üzeneteivel segíti. Így vált az „amerikai álom” jelszava, és a „self-made man” vállalkozók könyvekben, és filmekben megörökített sztorijai meggyőző, és követésre méltó sikermodellé. Ám épp így épülhet az egyéni kudarckerülés mintájából leküzdhetetlen társadalmi akadály, ha ezt a politika a kívánatos társadalmi modell rangjára emeli. Márpedig a 20. század során, a magyar politikai elit – az alapvető fordulatok ellenére – a kudarckerülés meghökkentő stabilnak bizonyult üzeneteit szajkózta. Így volt ez már az 1. világháború előtt, ez erősödött fel Trianon után, vált végzetessé az 1940-es évek elején. Ám a kudarckerülő tartalom változatlanul tovább élt a szocializmus idején is, emlékezzünk az ismert kádári mondásra: „Mi magyarok szeretjük a lángost, de nem szeretjük a lángossütőt”.

A rendszerváltást követően úgy tűnt: a sikerkeresés felértékelődik, ám 2000-et követően visszazökkentünk a régi „kerékvágásba”. A 2010-es hatalomválást követően pedig a kudarckerülés újra a kívánatos társadalmi modell rangjára emelkedett. A reális önértékelés helyett – a 20. század hibás nyomvonalát követve – folyamatosan az önfelmentés és az önigazolás politikáját sulykolja a hivatalos ideológia. Az új elit meghökkentően narcisztikus nemzetképet hirdet: mi vagyunk a legjobbak, mi különlegesek és egyediek vagyunk. A kihíváskereső célmeghatározás helyett pedig a politika rendre, nyilvánvalóan megvalósíthatatlan célokat – teljes foglalkoztatást, 6-7 százalékos gazdasági növekedést – tűz célul, amelyek nem késztetik erőfeszítésre, de amikről a választók úgyis hamar elfelejtkeznek.

A káosz szélén egyensúlyozó társadalmak sorsát a sikerkeresés és a kudarckerülés stratégiái közötti helyes választás határozza meg. Az egyén számára – ezt kísérletek is bizonyítják – az önuralom, a reális önkép, és a kihíváskeresés elfogadása jelenti a megoldást. Ám ugyanezek az elvek kínálják a társadalmak számára is az alkalmazkodás esélyét. Országunk sorsa tehát azon dől el, képesek leszünk-e reális önértékeléssel, kitartással, kihívást jelentő, de megvalósítható célok kitűzésével válaszolni a sokasodó válságokra. Ha a kudarckerülés útját választjuk és visszautasítjuk az alkalmazkodást – mint az elmúlt évszázadban annyiszor – ezzel beletörődünk, hogy országunk bezárkózóbb, gazdaságunk versenyképtelenebb, társadalmunk pedig idegengyűlölőbb lesz. Pedig eddigi történelmünk során minden sikerünket az alkalmazkodásnak köszönhettük. Miért is gondolja bárki, hogy a válságokkal terhes 21. században a kudarckerülés valaha sikert szülhet?