Katasztrófa-térkép: az eligazodáshoz egy válságokkal teli világban.

A média, részben a hírfogyasztók igényeit kiszolgálva – a szerencsétlenségek ellenállhatatlanul vonzza figyelmüket – részben azonban a válságoktól gyötört világ állapotát tükrözve, tele van a legkülönbözőbb katasztrófák híreivel. Minden nap szembesülünk legalább egy, a világ valamelyik távoli pontján és az élet legkülönbözőbb szférájában bekövetkező balesettel, összeomlással, válsággal. Ilyenkor életünk békés nyugalmát egy szempillantás alatt a félelem váltja fel és rádöbbenünk sebezhetőségünkre. A legutóbbi, 12 áldozatot – köztük 8 gyermek halálát – követelő amerikai lakóház tüzét a karácsonyfa égőjével játszó 5 éves gyermek okozta. A hat áldozatot követelő Astroworld fesztivál egyik szemtanúja: „Ez nem koncert volt, hanem harc a túlélésért.” Csak néhány példa, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett és egymástól sok szempontból különböző esetekre:    

  • menekülési pánik katasztrófák (Astroworld fesztivál, izraeli zarándokok)
  • a Hableány balesete, a sílift lezuhanása,
  • a vörösiszap tároló összeomlása, toronyházak leégése, a libanoni kikötői robbanás
  • a Boeing gépek lezuhanása és a vegyi üzemek katasztrófái,
  • vállalati csődök (opioid válság, Enron, WeWork összeomlás),
  • a globális felmelegedés (erdőtűz- és tornádó-katasztrófák)
  • a Csernobil-i reaktorbaleset és a Deepwater-Horizon platformkatasztrófa, 
  • a 2008-as pénzügyi világválság és a Covid járvány,
  • a 2015-öt követő menekült-válságok.

Ezek a kiragadott, de nagyságrendjük miatt a figyelmünket megragadó események kínálhatták az ötletet gazdaságtörténésznek, hogy górcső alá vegye a régebbi és a közelmúlt katasztrófáit. (Niall Ferguson. Végzet. A katasztrófa politikája. 2021. Scolar.) Túlmenően azonban azon, hogy a szerencsétlenségek életünkből kiiktathatatlannak tűnnek, mintha még sokasodnának is. Ez a táptalaja a világvége jóslatoknak. Amikor azután kirobban egy újabb krízis, az emberek – ösztönszerűen – elkezdik keresni az okokat és a felelősöket.  

A szerencsétlenségek okai sokáig néhány jellegzetes típusba voltak besorolhatók. A legtöbbször a figyelmetlenség és az óvatlanság, máskor a felelőtlenség és tudatlanság okozta a baleseteket. Gyakran megesett azonban, hogy a tragédiát a szándékos rosszindulat szervezett akciója idézte elő. Ám az is előfordult, hogy kiszámíthatatlan, előre nem látható természeti események – vulkánkitörés, áradás, szárazság – vezettek a katasztrófákhoz. Az ember még nem látta át világának működését, így a történések okait sem volt képes megérteni, még kevésbé előre jelezni. A szomorú történések mögött ezért gyakran rossz-szándékot vagy tudatos gonoszságot sejtett. Úgy vélte: a vele vagy a közösségével megesett borzalmakat valakik előidézték. Azt a hiedelmet, hogy a szomorú eseményeket „valakik” tudatosan „állították elő” a történelmi narratívák még inkább erősítették.

Ez a szemlélet a forrása a múltban elterjedt, de napjainkban ismét „virágzó” összeesküvés-elméleteknek. Történjen szinte bármilyen szomorú esemény – a koronavírus járványtól kezdve, a globális gazdaság összeomlásáig – ezt egyre többen a rejtőzködő „háttérhatalmak” önzésével vagy gonoszságával magyarázzák. Ha pedig úgy vélik megtalálták a tragikus eseményekért felelőst, akkor természetes számukra: az ezt előidéző büntetését érdemel. Azért, ami bekövetkezett valakinek „el kell vinnie a balhét”. Ez még akkor is felmerült, amikor befolyásolhatatlan természeti jelenségek vagy a kiszámíthatatlan véletlenek szerencsétlen együtt állása vezetett katasztrófához. Ilyenkor az isteneket úgy próbálták kiengesztelni, hogy felelőst – a bűnbakot – jelöltek ki, „akivel” elvitették a balhét. Így, kielégült a közösség bosszúvágya, ám ez alapvetően eltérítette a társadalom figyelmét a valóságos okokról.

Idővel a katasztrófák megértésében előre lépett a tudomány. Ahogy a tudósok jobban megismerték a világot, azonosítani tudták a szerencsétlenségek, a folyamatok természetéből fakadó racionális okait. Nyilvánvalóvá vált: az okok megértése nem pusztán a felelősség megállapítása, inkább a jövőbeli balesetek elkerülése miatt fontos. Ugyanakkor – szinte észrevétlenül – egy különös versenyfutás kezdődött, a gyorsuló technológiai fejlődés és az emberiség ehhez való adaptációja között. A műszaki és a gazdasági fejlődés hatására az emberi környezet fokozatosan megtelt mind bonyolultabb eszközökkel és ezek összekapcsolódása arra vezetett, hogy az így létrejövő rendszerek bonyolultsága rendre meghaladta a rendelkezésre álló szabályozási kompetenciákat. A modern társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen eszközök tehát egyre nehezebben voltak „kézben tarthatók”.

Ennek következménye, hogy a szerencsétlenségek egyre újabb típusai bukkantak fel: gazdasági válságok, vállalatok csődje, gyárak leégése, hatalmas építmények összeomlása. A szaporodó példák nyomán ismerték fel a kutatók a bonyolult rendszerek különös – un. antiintuitív viselkedésének nevezett – tulajdonságát. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.) Az antiintuitív viselkedés fogalma arra utal, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen rendszerek – kezdve a különböző üzemektől, az infrastruktúra hálózatain keresztül, a gazdasági szervezetekig – olyan bonyolulttá váltak, hogy működésüket az irányításukért felelősök egyre nehezebben tudják kézben tartani. A 20. század vége felé pedig ezek az egyébként is nehezen kezelhető berendezések és szervezetek fokozatosan az egész emberiséget átfogó hálózatokba szerveződtek. Az elválaszthatatlanul egybekapcsolódó technológiai hálózatok és gazdasági és környezeti folyamatok globális ökoszisztémává változtatták földünket. Mindez világunkat az addig alkalmazott modellek alapján, alapvetően kiszámíthatatlanná tette.   

A szakemberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy életünk nélkülözhetetlen támaszai hajlamosak lettek „megőrülni”. Az állandóan jelen levő és sokáig elviselhető zavarok megállíthatatlanul felerősödtek és a rendszerek a várakozásoknak teljesen ellentmondóan viselkedtek. Ezzel a helyzettel a maga teljességében először a Three Mile Island-i reaktorbalesetet kapcsán szembesült a világ. A baleset okait vizsgáló Charles Perrow, egy szemléletes modellel – az un. 2×2-es Perrow-mátrix segítségével – értelmezte a „természetes balesetekhez” vezető folyamatokat. (Perrow, Ch. 1983. Normal accidents). A mátrix vízszintes tengelyén egy eszközök komplexitása, míg a függőlegesen az alkotórészeik összekapcsolódásának szorossága volt feltűntetve. Ez az elrendezés a valóságot négy – alapvetően eltérő – térrészre bontotta: a bal-alsó kocka az egyszerű és lazán csatolt, a bal-felső, az egyszerű és szorosan csatolt, a jobb-alsó, a komplex és lazán csatolt, míg a jobb-felső a komplex és szorosan csatolt dolgok térrészét mutatta.

Az embert körülvevő eszközök – a tűzhely, a szekér, a kút – sokáig a bal-alsó sarokban egyszerűek és gyengén csatoltak voltak. „Kézben tartásukhoz” elegendő volt az elődök tapasztalata és a katasztrófákat többnyire a felelőtlenség esetleg a gonoszság, vagy a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő. A 19. századtól kezdve fokozatosan növekedett az emberi alkotások komplexitása és szorosabb lett az alkotórészek közötti csatolás, vagyis eszközeink elérték a Perrow mátrix bal-felső és a jobb alsó térrészét. A 20. század második felében azonban – az atomreaktorok és a nagy kémiai üzemek megjelenésével – a társadalom számára nélkülözhetetlen műszaki és gazdasági rendszerek, a Perrow-mátrix jobb felső sarkába emelkedve, váratlanul krízis-érzékennyé váltak. (Clearfield, C Tilcsik, A. 2018. Meltdown.)

A szakemberek rémálomszerű tapasztalata: a rendszerek működése közben keletkező zavarokat nem képesek kiigazítani. Ilyen helyzetre utalt a csernobili reaktor irányítóinak, a bankcsőddel szembesülő igazgatónak, vagy a Boeing pilóták kétségbeesett és tanácstalan sopánkodása, hogy nem képesek „megfékezni” az elszabaduló katasztrófát. A kialakuló krízisek emiatt nehezen voltak előre jelezhetők, így a rendszerek szinte megállíthatatlanul sodródtak bele a kormányozhatatlanság állapotába. Ráadásul, a globális rendszer folyamatainak elválaszthatatlan összekapcsolódása miatt, egymástól távoli területeken robbantak ki válságok. Az emberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy az irányításért felelősök nem képesek „kordában tartani” a világot. A szakemberek azonban egyre inkább úgy érzik magukat, mint aki személyautó vezetői jogosítvány birtokában egy bombázórepülővel kénytelenek „soft landinget” végrehajtani. Eltagadhatatlan, hogy a bennünket körülvevő dolgok irányításáért felelősök rendelkezésre álló kompetenciája elmarad a követelményektől. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Az előttünk álló évtizedekben a krízisek, a balesetek, a gazdasági összeomlások okai és felelősei egyre nehezebben lesznek azonosíthatók. Mind gyakrabban jövünk rá: a legtöbb esetben sokan „működtek közre” azok létrejöttében. Részben ebből fakadóan – gondoljunk csak a vörösiszap katasztrófa esetére – szinte lehetetlen megállapítani, ki idézte azt elő. Így az emberek nem kapnak választ, az őket indokoltan foglalkoztató kérdésre: ki a felelős? A nehezen kezelhető ügyek sokasodása adta az ötletet egy „katasztrófa-térkép” felrajzolására. Az ábra vízszintes tengelyén a zavar előidézőjét vettem számításba: aki lehet egy egyén, egy csoport, de mindinkább sok ember és szervezet összehangolatlansága idézi elő a bajt. A függőleges tengelyen a balesetet közvetlenül kiváltó – „elromlott/elrontott” – eszközt tüntettem fel: ez lehet egy gépezet, vagy megzavart folyamat, illetve egyre gyakrabban, egy bonyolult rendszer.

A történelem során fokozatosan megváltoztak a szerencsétlenségek jellegzetes típusai. Régen a balesetek tipikus kiváltó oka – a „térkép” bal alsó sarkában – az egyéni hiba és egy szerkezet elromlása volt. A múlt század során a katasztrófák jellemző típusaivá – a „térkép” közepén – a saját érdek vezérelte önző csoportok, illetve az általuk figyelmetlenül irányított folyamatok egybekapcsolódása váltotta ki, ennek jellegzetes példája az opioid válság. A 20. század utolsó harmadától a legsúlyosabb kríziseket – a „térkép” jobb felső sarkában – a komplex rendszerek összeomlása idézte elő, amelyeket egyének sokasága és sokféle szervezet együtt „hozott össze”. Ezért, ahogyan a „krízis-térkép” bal alsó sarkából felemelkedtünk a jobb felsőbe – a dolgok természeténél fogva – egyre nehezebb lett az okok és a felelősök azonosítása.

A 21 század szorongást keltő jellegzetessége: a legnagyobb katasztrófák szinte maguktól keletkeznek. Míg a korábban csak néhány eszközünket – pl. az atomerőművet – fenyegették a „természetes balesetek”, napjainkban, az emberek és eszközeinek szoros egybekapcsolódása, az un. hiperkonnektivitás miatt, az életünkhöz nélkülözhetetlen hálózatok legtöbbje – a pénzügyi és környezeti rendszerek, illetve a globális ellátási lánc –itt található. Az ezek „kézbentartásáért” felelősök – a politikusok, a vállalatvezetők, az infrastruktúra irányítói – figyelmét gyakran elkerüli a zavarok erősödése és késlekednek a beavatkozással. Mivel nincs gyakorlatuk az alapvetően új helyzet menedzselésében, nem tudják sem megelőzni, sem kivédeni, sem kezelni a válságokat. A legkülönbözőbb területek krízisei így gyorsan tovaterjednek, és a világ távoli pontjain idéznek elő váratlanul válságot vagy tragédiát.  

Az egyre nehezebben kezelhető krízisek a társadalmakat és a szakembereket egyaránt felkészületlenül érték. Miközben a föld többmilliárd lakója tanácstalanul sopánkodik, az „illetékesek” egymásra mutogatnak. A legtöbb esetben az évekkel későbbi vizsgálatok kimutatják: a katasztrófa régóta készült, jelei ott voltak mindenki szeme előtt, de a döntésre jogosultak nem vették komolyan azokat. A politikusok az újraválasztásukra gondoltak, a gazdaság hatalmasai a jövő hónapi nyereségre, de senki nem vállalta fel az elkerülhetetlen és fájdalmas terápiát. Az átlagpolgár – bizalmát veszítve a politikusokban és a szakemberekben – a populisták és az összeesküvés elméletek felé fordul, ami csak súlyosbítja a helyzetet. Holott az emberiség rendelkezik a válságok kezeléséhez szükséges eszközökkel és tudással. Ám rá kellene ébredni: nincs csodaszerű, olcsó és gyors megoldás. Az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalmaknak tudomásul kell vennie, a túlélés feltételei: az óvatosság, a tudomány tanácsainak elfogadása, az elkövetett hibák beismerése, és a társadalmakon belüli és közötti összefogása. Ez nem könnyű, de nem tűnik túl nagy árnak az apokalipszis elkerüléséért.      

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.