„Az élet – S. Kierkegaard szerint – csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.” E különös „szabály” következménye: az egyén sorsának, a társadalmak fejlődésének, sőt az emberiség történelmének meghatározó fordulatai gyakran sokáig rejtettek. Az egyének csak évekkel később, a társadalmak sokszor évszázadok múltán, visszatekintve ismerik fel: egy bizonyos időponttól kezdve, más irányt vett az sorsuk. Előfordul persze, hogy váratlan lehetőségek vagy kikerülhetetlen kényszerek váltják ki a látványos fordulatot. Mégis, gyakoribb, hogy a valódi fordulópont elkerüli figyelmünket és csak később vesszük észre: valamikor letértünk az évtizedeken keresztül követett fejlődéspályáról.
Mintha egy rendező-pályaudvar váltóin haladtunk volna át, „sors-váltás” következett be és életünk már egy másik „vágányon” fut, új jövő felé. Mindez csak azért nem tűnt fel eddig, mert az új „vágány” sokáig a régivel párhuzamosan haladt, így a változások először észrevétlenek voltak. Azután fokozatosan elkanyarodik egymástól a két pálya, a környezet is alapvetően megváltozik, mintha az utasok is egészen mások volnának, mint régen és egyszer csak rádöbbentünk: egészen új végcél felé halad életünk és történelmünk. Ilyesfajta életérzés foghatott el sokunkat, amikor az elmúlt évtizedek kaotikus eseményeit a statisztikák hosszútávú trendjét felrajzoló ábráinak fényében megszemléltük. Ekkor elénk tűnt a történelem rejtett – valamikor az 1970-es évek közepén bekövetkezett – fordulópontja.
A 20. század egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívákat kínál. Volt két borzalmas világháború és népirtások, bekövetkeztek világválságok, kitörtek világjárványok, szinte elviselhetetlen társadalmi és gazdasági megrázkódtatást előidézve. A század ugyanakkor sokszázmillió ember felemelkedését, életkörülményeik folyamatos javulását hozta. Az iparosodó és a világgazdaságba becsatlakozó országokban jelentősen nőtt a GDP/fő, folyamatosan javult az életszínvonal és emelkedett a születéskor várható élettartam. Ráadásul – rácáfolva sokak várakozására – a piacon, a magántulajdonon és a demokrácián alapuló társadalmak az egyenlőség irányába mozdultak el. Az egymást követő generációk társadalmi státusza és életesélyei rendre meghaladták szüleikét, a szabadságjogok szélesedtek, az emancipáció előre haladt.
Simon Kuznets – Nobel díjas közgazdász – ebből a pozitív trendből elméleti modellt formált. (Kuznets, S. 1955. Economic Growth and Income Inequality). Az 1950-as évekig tartó időszak adataira alapozva, az egyenlőtlenség hosszútávú alakulását egy fordított U alakú görbével jellemezte. Eszerint, az egyenlőtlenség, több évszázadokon keresztül egyre nagyobb lett. A vagyonok és a jövedelmek különbsége, mintegy követve a Máté-effektust – „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – megállíthatatlanul növekedett. Amint azonban az iparosodás elért egy szintet, fordulópont következett: a jóléti állam, a versenyt és esélyegyenlőséget támogató politikát kezdtek követni és az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Kuznets tehát egy optimista jövő-képet rajzolt fel: a gazdasági és politikai fejlődés eredményeként a modern világ túljuthat az egyenlőtlenség, emberek milliárdjainak szenvedését előidéző korszakán.
Az 1970-es évektől azonban az egyenlőtlenség csökkenő trendje – ellentmondva Kuznets víziójának – váratlanul megtört. Ez azonban csak egy évtizedes késéssel derült ki, mert vagyoni és jövedelmi különbségek növekedését egy ideig elrejtette az életkörülmények javulása. Ám a 21. századba átlépve a trendváltás letagadhatatlan lett. A jövedelmi és vagyoni különbségek évszázados alakulását Th. Piketty a világhírű francia közgazdász tárta a világ elé. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequality). Piketty azonban a statisztikai adatokból – Kuznets fordított U-alakú görbéjével ellentétben – éppen egy U-alakú az évszázados trendet olvasott ki. Ezzel részben visszaigazolta Kuznets állítását – a 20. század elejétől az egyenlőtlenség valóban csökkent – ám a későbbi adatok egyértelműen egy 70-es évtizedben bekövetkezett trendfordulót jeleztek, amikortól az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult.
A modern világ tehát az elmúlt évtizedekben az U alakú „Piketty-görbe” „felszálló” ágára került. (Piketty, Th. Saez, E. 2014. Inequality in the Long Run.). Sőt, az egyenlőtlenség mértéke a 21. századba átlépve, újra elérte a 19. századbelit! A valóságban a trendváltás jelei már a 1980-es évek elején megmutatkoztak. Feltűnt ugyanis, hogy a termelékenység és a munkavállalói jövedelmek hosszú évtizedeken keresztül egybekapcsolódó növekedése a 1970-es évek közepétől „szétcsatolódott”. Miközben folytatódott a termelékenység növekedése, a munkavállalói jövedelmek stagnálni kezdtek. A szélesülő „termelékenység-munkabér rés” arra utalt, hogy a munkások egyre kevesebbet kapnak vissza az általuk előállított hozzáadott értékből. Ez a kizsákmányolás erősödését jelentette, és két izgalmas kérdést is felvetett: mi volt az oka, a évtizedekig tartó jövedelem-különbség csökkenésnek és mi vezethetett ennek a trendnek a megváltozására? Az egyenlőtlenségek csökkenésében jelentős szerepe volt a progresszív adózásnak. Ezt részben a világháborúkra való felkészülés, majd az újjáépítés finanszírozása magyarázta. De a II világháborút követően alapvető szerepet játszott az egyenlőbb csere kialakulásában a szocializmustól való félelemnek, a szociáldemokrácia befolyásának és a szakszervezetek erősödő alkupozíciójának.
A 1970-es évtizedben bekövetkezett fordulat okait azután – évtizedes késésekkel – fokozatosan tárták fel a kutatások, amelyek eredményeit újabb – különös elnevezésű – görbék szemléltették. Az első: a Baldwin-féle „mosoly-görbe” volt. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence.) A kutató a vállalati értéklánc – a kutatóktól és fejlesztőktől, a terméket előállító munkáson keresztül, a marketingesekig tartó – egymást követő szakaszainak értéktermelő képességét elemezte. Az eredményeket egy olyan koordinátarendszerben ábrázolta, amelynek vízszintes tengelyén a vállalaton belüli értéklánc résztvevői voltak, míg a függőlegesen az általuk előállított hozzáadott érték. Az 1970-es évekig az ábra egy a közepén enyhén behajló görbét mutatott, jelezve a magasan képzettek nagyobb hozzájárulását. A 21. századra azonban a görbe közepe – a munkások alkupozíciójának leértékelődése miatt – mélyen berogyott, míg két széle – az innovációk felértékelődésével – felemelkedett. Ez a kép sokakat egy mosolyra nyíló arcra emlékeztetett, innen a „mosolygörbe” elnevezés. (Baldwin, R. 155. oldal.)
Ám a baj – ahogy az szokott lenni – nem járt egyedül. A 2. világháborút követően a fejlődő világ egyre újabb térségei kapcsolódtak be a világgazdaságba. Ennek hatására a vállalati értéklánc egyre távolabbi országokra terjedt ki. Kezdetben a „mosoly-görbe” a vállalaton belüli viszonyokat tükrözte, azután, a termelőegységek vidéki „kiszervezésével” az országon belülieket. A globalizáció során a „mosolygörbe” közepét az alacsonyabb átlagbérű országok munkásai „foglalták el”. A vállalatok megtartották maguknak a Baldwin-görbe stratégiai fontosságú két szélét, míg a közepét – a fizikai munkára alapozott gyártást – növekvő arányban kiszervezték. Emiatt a fejlett tőkés országok, alacsonyan képzettségű munkásainak alkupozíciói alapvetően meggyengültek. A következmény: a 70-es évekig egyöntetűen emelkedő középosztály „kettészakadt”.
A felsőfokú végzettségűek emelkedése folytatódott, míg a továbbtanulást nem vállaló, vagy abból anyagi okok miatt kiszorulók, döntően fizikai munkát végzők – a „mosoly-görbe” berogyott közepén – egyre mélyebbre süllyedtek. Mivel nem voltak képesek vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni, romló munkafeltételekkel, gyengülő alkupozícióval, ebből következően csökkenő jövedelemszinttel és társadalmi státuszuk lesüllyedésével szembesültek. Sokan egyéni menekülési utakat kerestek, a szakszervezetekből kiléptek, párkapcsolataik megszakadtak, így védelem nélkül maradtak. Helyzetüket a globális folyamatok nehezen kikerülhető csapdává formálták. Ennek működését, a Világbank világhírű szakembere B. Milanovic, egy – még az eddigieknél is különösebb – „elefánt-görbével” világította meg. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality.).
A globális világgazdaság a munkavállalóit, növekvő jövedelemszint szerint 10 csoportba rendezte és megvizsgálta, viszonylagos jövedelempozícióik változását 1988-2008 között. A szeme előtt kirajzolódó ábra őt – és másokat is – egy elefántra emlékeztette, innen az „elefánt-görbe” elnevezés. A legrosszabbul, mint az várható volt, a globális jövedelmi lista legalsó tizedébe tartozó, a legeslegszegényebbek jártak: őket „mutatta” az elefánt „hátsó része”. Meglepő módon azonban, az utánuk következők – a fejlettekhez viszonyítva még mindig szegény – a 2.-tól a 7.-ik tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete az elmúlt évtizedek során jelentősen javult! A kiszervezések során a térségeikbe vándoroltak a helyinél magasabb béreket kínáló munkahelyek. Így egyértelműen nyertesei voltak az átrendeződési folyamatnak, amit az elefánt kiemelkedő magas háta mutat. A fejlett társadalmak, felső 8-9. jövedelemkategóriába tartozó munkavállalói viszont, éppen a kiszervezések miatt jórészt vesztesei lettek a globális változásoknak. Elveszítették biztos munkahelyeiket és csökkent jövedelemszintjük, amit az elefánt-görbe leeső homloka és lecsüngő ormánya mutat. A globális rendszer leggazdagabbjai – a legfelső, 10. jövedelemkategóriába tartozók – viszont egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmi átrendeződésnek, őket mutatja az elefánt-görbe felemelkedő ormány-vége.
A Baldwin- és a Milanovic-görbe együttes hatása: a fejlett világ jelentős munkavállalói csoportjai fogva tartó csapda jött létre. Ez nemcsak az egyéneket tartja fogva, de egész társadalmi csoportra is rázárul, és szinte lehetetlen szabadulni belőle. A csapda működését az un. „Great Gatsby” görbének nevezett összefüggés világítja meg. Az elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – „A Nagy Gatsby” – főszereplőjére utal, akinek gazdaggá válása és csábító életmódja ellenállhatatlan vonzást gyakorolt környezetére. Sokáig úgy hivatkoztak Gatsby példájára, mint ami azt sugallja: az egyenlőtlenség lehet igazságtalan, de emberfeletti teljesítményre késztet. Ahogyan a sportolókból az olimpiai győzelem lebírhatatlan csábítása, a megdönthetetlennek gondolt világrekordok túlszárnyalását váltja ki, épp így– érveltek sokan – a látványos egyenlőtlenség az átlagembert is emberfeletti teljesítményre készteti. Így az egyenlőtlenség – végső soron – a társadalmi fejlődés fontos motorja.
Amikor azonban a kutatók felrajzolták a „Great Gatsby görbét” – összevetve a különböző fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás mértékét – éppen a feltételezettel ellentétes eredményre jutottak. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.) Az adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű társadalmakban – USA, Anglia és Olaszország – alacsonyabb a mobilitás, mint a kisebb egyenlőtlenségű Finnországban és Dániában. Vagyis, az egyenlőtlenség növekedése inkább növeli a szülők vagyoni pozíciójának meghatározó szerepét gyermekeik jövőjére. Ezért a moderált egyenlőtlenségű társadalmakban az utódok nagyobb valószínűséggel képesek meghaladni a szüleik társadalmi státuszát.
Az így kialakuló társadalmi csapda súlyos következményeit legvilágosabban az USA példája mutatja meg. Először itt vált mindent felülíró jelszóvá – még a 80-as évek elején – az adócsökkentés politikája: „hagyd ott a jövedelmet, ahol az megtermelődött, hiszen megérdemelték, és mert bizonyították, hogy hatékonyan tudják használni. Ez pedig az egész társadalomnak jó”. Ez az adópolitika azonban kiszámítható módon vezetett növekvő különbségre a társadalom felső 10% és alsó 90%, illetve még inkább 1% és 99% között. A megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség ugyanakkor nem elsősorban a presztízs-fogyasztás és a nélkülözés sokkoló különbsége miatt romboló hatású. A vagyonok kontrollálhatatlan növekedésének a legsúlyosabb következménye: a monopóliumok képesek a maguk számára kedvező szabályozást kilobbizni, lévén a politikusok – a választási kassza feltöltésének reményében – készek azt támogatni. Így jön létre pl. a gyógyszeripari vállalatok által „meghekkelt” a szabadalmi rendszer.
A fokozatosan lecsúszó és a jövedelemosztozkodásból vesztesen kikerülő társadalmi rétegekben mindinkább elhatalmasodott a rövidtávú gondolkodás és a kockázatkereső viselkedés. Az ebből fakadó kiszolgáltatottságot azután a politikusok és bankok szövetkezve kihasználták. Lehetővé tették a kockázatosabb ügyfelet számára az un. sub-prime rate – vagyis, a „jó adósoknál” magasabb kamatú – hitelek felvételét. Ez lehetővé tette ugyan a lecsúszottaknak, hogy vásárlásaikat hitelből finanszírozzák, de ez a kockázatos egyéni stratégia – különösen a gazdasági visszaesések idején – tömeges személyes csődökre vezetett. Az életmódjukból fakadó depressziójukat azután a fájdalomcsillapítókhoz való könnyített hozzájárulással igyekeztek enyhíteni, amely – előre látható módon – fokozatosan az opioid járvánnyá erősödött. Ennek következménye, hogy az addig folyamatosan növekvő várható élettartam a vesztes rétegeknél váratlanul csökkenni kezdett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben célozta meg őket az identitás-politikát hirdető populizmus, amely tovább erősítette a politikai megosztottságot és szinte kormányozhatatlanná tette az USA-t. Ez az „amerikai kór” azután szinte járvány-szerűen terjedt el a világban. A következmény: beszámíthatatlan polgárok, kiszámíthatatlan kormányok és kormányozhatatlanná váló országok mindenütt. Ilyen állapotban próbál az emberiség szembenéznie a globális válságokkal.
Leave a Reply