Koccanástól, a karambolig.

Koccanástól, a karambolig.

„A multikulturalizmus párhuzamos társadalmakat hoz létre Európában – nyilatkozta a múlt héten Orbán Viktor az Intereconomia, spanyol TV-nek – ez pedig megkérdőjelezheti az európai élet pilléreinek számító értékeket.” Bár miniszterelnökünk gyakran tesz meghökkentő kijelentéseket, és többnyire nem bajlódik azok bizonyításával, érdemes belegondolni, mikor, és milyen feltételek között van értelme az állításnak. A kultúrák szembenállásának problémája a 20. században, ha nem is könnyen, de megoldhatónak tűnt. Az emberek és az értékek „szabad” áramlásának azonban nemcsak a civilizációk között, hanem a korábban homogénnek vélt nemzeteken belül is kiélezte a kultúrák különbözőségéből fakadó gondokat. Egyre többen hívják fel a figyelmet Európában a multikulturalizmus válságára. Sőt, sokan, a problémát még mélyebbnek látják. „A bevándorlás – jegyezte meg, vitát kiváltva, Boros Péter – nem kulturális és civilizációs, hanem etnikai probléma. Ugyanis különböző nyelvű népek, az európaiaktól eltérő bőrszínű emberek érkeznek milliószámra Európába. Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is.”

2007-ban két amerikai kutató – a New Yorkban élő külföldi diplomaták parkolási szokásait vizsgálva – arra a megállapításra jutott, hogy azoknak az országoknak a diplomatái, ahol magas a korrupció, parkolásnál „elbliccelik” a fizetést, míg az alacsony korrupciójú országok diplomatái betartják a helyi szabályokat. (Fishman, R. Miguel, E. Corruption, norms, and legal enforcement. 2007.) Következtetésük: a szülőföld korrupciós kultúrája külföldön is befolyásolja a viselkedést. Ellenőrizni kívánva ennek a vizsgálatnak a megállapításait, két angol kutató korrupciós kísérletet hajtott végre oxfordi hallgatók részvételével. (Barr, A. Serra, D. Corruption and culture: An experimental analysis. Journal of Public Economics. 94. 2010.) A 34 országból érkező diákokat olyan kísérleti feltételek közzé helyezték, amelyben egy részük korrumpálhatott, másik részük elfogadhatta azt, egy harmadik csoportjuk pedig saját kárán élhette át a korrupciót.

Az kísérlet első része igazolta a korábbi vizsgálatot: a korrupciós eredményekből – anélkül, hogy a kísérleti személyek megmondták volna, honnan származnak – ki lehetett találni melyik országból jöttek. Vagyis, a szülőföld (korrupciós) viselkedési mintája tovább él, amikor egy másik országba telepszünk le. Érdekes módon azonban, amikor a vizsgálat folytatásaként két év múlva, olyan résztvevőkkel végezték el a kísérletet, akik már több éve éltek Oxfordban, a végső eredmények „kisimultak”, vagyis eltűnt az eredeti kultúra korrupcióra hajlamosító hatása. Tagadhatatlan tehát, hogy a korrupció – sok más kulturális mintával együtt – része lehet egy helyi kultúrának, de az egyének képesek és hajlandók is átvenni egy másik közösség kulturális mintáját. Ezeknek az eredményeknek egyaránt van pozitív és negatív üzenete.

A szülőföld kulturális mintáját kételkedés nélkül elfogadjuk és ösztönszerűen követjük, bárhova kerülünk is. Ugyanakkor, hosszabb időre más közegbe kerülve, hajlandók vagyunk alkalmazkodni a helyi szokásokhoz. A kulturális mintáknak két, eltérő fontosságú szintje van. Az egyik, a látványos, de felszínes szint: mit eszünk, hogyan öltözködünk, milyen szimbólumokat viselünk. A másik, a viselkedés „mélyrétegeinek” szintje: hogyan működünk együtt másokkal, bízunk-e bennük, és miként oldjuk meg a konfliktusokat. Az emberek és a csoportok közötti konfliktusok – az intoleranciára, vagy a korrupcióra hajlam, a személytelen szabályokat a családi érdek elé helyezése – inkább a mélyrétegekre utalnak. De miért alakultak ki az utóbbiak – például a korrupciós hajlam – közötti különbségek?

A történelmi fejlődés során az emberi közösségek fokozatosan váltak egyre komplexebbekké. A fejlődés mintáját a menedzsment tudomány – eldőlő S-alakú – „életgörbe” modellje rajzolja fel. Ez hosszan elnyúló, lassan növekvő szakasszal indul. Ezt a növekedés felgyorsulása, a szervezetek komplexebbé válása és az egyének gazdagodása követ. A növekedés végül lelassul, és az életgörbe felső szakaszán, magas minőségű, értett állapotba simul bele. Ezzel az életgörbével szokták jellemezni egy termék, egy iparág fejlődését. Az emberiség fejlődésére alkalmazva mutatja, hogy sokáig minden társadalom az életgörbe alsó, lassan növekvő szakaszán „tartózkodott”. Az egyes társadalmak közötti különbség döntően a kulturális minta felszínes jegyeire terjedt ki, kevésbé a viselkedés alapvető mintájára. A közösségek a többitől elkülönülve élték életüket. Az idegen veszélyt jelentett, ezért mindenki igyekezett elkerülni a találkozást egy másik közösség tagjaival. A letelepült közösségekben az együttélést a kölcsönös ajándékozás tette zökkenőmentessé, mintegy „megolajozta”. Így vált adaptív, mindenki által követett kulturális mintává: ajándékozni kell, ajándékot visszautasítani nem szabad, ugyanakkor viszonozni kötelező.

Az életgörbe gyorsan növekvő szakaszán a viselkedést már egyre inkább törvények szabályozták. Az emberek racionális megfontolások alapján alakították ki a viselkedés szabályait, és alkották meg az együttműködést vezérelő intézményi eszközöket. Így jött létre – a példának okáért – a piac és a pénz is. Ezek az együttműködést segítő eszközök lehetővé tették nagyméretű és stabil közösség létrejöttét, ugyanakkor egy különös problémákra is vezettek. Egy nemrég végrehajtott kísérletben a kutatók bizonyítani tudták, hogy a közösség méretének növekedésével a kölcsönös ajándékozás szokása visszaesik, és az együttműködés csak a pénz bevezetésével tartható fenn. (Camera, G. et al. Money and trust among strangers. PNAS 2013.) A pénz tehát segít megőrizni az együttműködést nagy csoportokban, és egyben tartani egy nagy társadalmat, ugyanakkor „kiszorítja” a kölcsönös körbeajándékozást, és a „jószívűséget”. Aki pénzt használ, az kevésbé lesz potyautas és szabálykövető lesz, ami előnyös, viszont nem adakozik rutinszerűen, és a segítséget csereüzletnek tekintve ellenszolgáltatást vár el, ami hátrányos.

Úgy tűnik tehát, hogy amint a közösségek egyre feljebb lépnek az életgörbén, és lesznek egyre nagyobbak, és komplexebbek, a társadalmat kizárólag az intézmények – a tulajdon, a piac, pénzzel, az állam, és a vallás – integrálhatják. Ugyanakkor ezek az intézmények mintegy kiszorítják a mélyebben fekvő, ösztönszerű szokásokat. Sőt, a korábban adaptív szabályok – mint az ajándékozás – a modern és posztmodern társadalmakban, mint a korrupció jelensége bukkan elő, és maladaptív, vagyis kifejezetten káros lesz. Ezzel vissza is tértünk kiinduló problémánkhoz. A történelem korai állapotában élő közösségekben a körbe-ajándékozás a normális lét feltétele. Amikor egy innen származó egyén huzamosan szembesül a „felső szakasz” követelményeivel – mint felső évfolyamosok az oxfordi kísérletben – képes elsajátítani és alkalmazkodni a személytelen szabályhoz. Itt a kultúrák illeszkedése némi koccanás útján történik. Ha azonban egy egész „alsó szakaszbeli” közösség, „zárványként” épül be egy a „felső szakaszt” képviselő társadalomba, gyakran nem a koccanás, hanem karambol veszélye állhat fenn.

Az elmondottakból három fontos dolog következik. Az első: fontos volna, hogy a politikus pontosan fogalmazzon. A kultúrák különbsége önmagában nem utal a viselkedés különbözőségére. Magyarországon élnek körülöttünk – nem is kis számban – olyanok, akiknek ez a szülőföldjük, kulturális mintájukba mégis rendszeresen beleütközünk. Ugyanakkor találkozhatunk olyanokkal, akiket Boros Péter – bőrszínük és nyelvük alapján – idegennek minősítene, pedig viselkedésük harmonikusan illeszkedik a mienkhez. A második: aki közösségeket „vesz át”, az számítson kisebb-nagyobb karambolra, amelyeknek kára enyhíthető, de nem kerülhető el. A harmadik: amíg „normális” időket élünk, a másság, a szokatlan, pusztán a világot színesítő jelenség. Amikor a világ felajzott – márpedig napjainkban ilyen – a másság és a szokatlan félelmet keltő. Ilyen helyzetben Orbán Viktor megfogalmazásai, Boros Péter kijelentései, és a szélsőségesek által használt kifejezések önbeteljesítő jóslatként működnek. Az életünket nemrég még színesítő képek, egyszer csak létünket fenyegető jelként bukkan elénk, és az erőszak reakcióit váltják ki.