„Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy eszme, aminek eljött az ideje” – idézik gyakran a mondást. S valóban, számtalan példa mutatja, hogy egy feltaláló ötlete, egy tudós gondolata, egy filozófus víziója – sok éves szendergéséből felébredve – átalakítja a világot. Ám ennek a mondásnak van egy másik – rejtett, ugyanakkor nem kevésbé fontos – üzenete: „Nincs frusztrálóbb, mint egy sikerre ítélt eszme megvalósításáért akkor harcba szállni, amikor annak még nem jött el az ideje”. Pedig ezt sokan – a gondolatok kiötlői és a víziók elkötelezett, vagy csak rászedett követői – megszenvedték. Erre a lehetőségre már Marx is utalt: “Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének…természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat”. (Marx, K: A tőke, I. kötet.) A 20. század szomorú tanulsága: a kommunizmus utópiájának megvalósítására törekvő mozgalmak sem megrövidíteni, sem enyhíteni nem tudták a „születés fájdalmait”.
Pedig voltak a haladásnak olyan elkötelezett hívei, akik ezt pontosan előre látták. A 20. század társadalomtudományának egyik „alapító atyja”, M. Weber, halála előtt, 1920-ban barátjához, Lukács Györgyhöz írt levelében arra figyelmeztette: „ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják.”. Ma olvasva ezeket a sorokat, három gondolat vetődött fel bennem. Az első: jó lenne, ha mindenki tudomásul venné, a 20. század Weber előrejelzését igazolta. A második: mostanában telt le az a bizonyos 100 év, amire M. Weber utalt, és ez felvetheti az újrakezdés lehetőségét. A harmadik: csak akkor van alapja a reménykedésnek, ha elfogulatlan értékelés igazolja, valóban feltűntek a trendfordulás jelei.
Az óvatosság ugyanis továbbra is indokolt, nehogy újra az illúziók csapdájába essünk. A 20. század tagadhatatlan tapasztalata: az illúziók által elvakított mozgalmak – a történelmi kényszerek nyomására és a politikai harcok kikerülhetetlen logikáját követve – az eszkalálódó erőszak pályájára kerültek, amelyről azután már nem tudtak letérni. Ez az út azonban a hirdetett jövőképnek és a fennkölt morális céloknak tökéletesen ellentmondó politikai kísérlet-sorozathoz vezetett, amely – a sokmillió áldozat ellenére – sikertelen maradt. Ez nem azt jelenti, hogy eleve indokolatlan volt a kapitalizmus alapvető intézményeinek – a piacnak, a magántulajdonnak, és az ezekre épülő hatalomnak – az éles kritikája. Még a kapitalizmus elkötelezett, de elfogulatlanul elemző hívei is elismerik: „a piac lehetővé teszi, hogy a gazdag ember macskája, eligya a tejet a szegény ember gyermeke elől”. A 21. század alapvető problémái – a természeti folyamatok fenntarthatatlansága, a globális gazdaság krízisérzékenysége és a társadalmi egyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedése – a kapitalizmus logikájából fakadnak.
Ám épp így tagadhatatlan – mutattam be nemrég írt cikkemben, „Valóban gonosz-e a kapitalizmus?” az elmúlt évek kutatásai alapján – hogy a pénz, a piac, a magántulajdon és az állam alapvetően pozitív a történelmi szerepet játszottak. Az elmúlt évezredek fejlődéspályájáról rajzolt objektív kép óvatosságra kell intse az erőszakos forradalom híveit. A történelmi elemzések egyértelműen igazolták: ezek az „ördöginek” kikiáltott intézmények a fejlődés elkerülhetetlen és – negatív mellékhatásaik ellenére is – az emberi állapotok folyamatos javulását lehetővé tevő eszközök. Nélkülük nem terjedhettek volna el a műszaki innovációk, nem növekedhetett volna az életminőség, nem jöhetett volna létre a közösségeket körülvevő komfortzóna, és nem válhatott volna globálissá az emberiség. Ugyanakkor a fejlődés együtt járt az emberi környezet erősödő zavaraival és a társadalmi, gazdasági ellentmondások növekedésével is.
A piacot és az állomot „meghekkelő” magántőke a „győztes visz mindent” helyzetet alakított ki, amely a Máté-effektus – „akinek van, annak adatik, akinek nincs attól az is elvétetik, amije van” – érvényesüléséhez vezetett. A magánvállalkozások és az állam összejátszása lehetővé tette a csere „természetes” – a verseny által korlátozott – arányainak egyoldalú megváltoztatását. A fiatal Marx a Mosel vidéki falopásokkal szembesülve ébred rá, hogy az állam nem a társadalom felett lebegő eszme, amely mindenki javára elfogulatlanul munkálkodik, hanem a gazdagok és hatalmasok eszköze, amellyel rabságban tartják a szegényeket. Ennek tükrében teljesen érthető a „tökéletes” társadalom megtervezésének és létrehozásának vágya. Ám a valóság az, hogy a pénz, a piac, a kereskedelem, és a magántulajdon hiányában nincs bővülő munkamegosztás és nem jöhettek volna létre egyre nagyobb és mind komplexebb társadalmak.
Vagyis, a „gonosznak” kikiáltott eszközökből épült az a történelmi „mozgólépcső”, amely egyre több lehetőséget és szabadságot kínáló fejlődési szintre vezette fel az emberiséget. Aki pedig fellépett erre a történelmi mozgólépcsőre, az egyre gazdagodó és növekvő életminőséget biztosító világba juthatott. A fejlődés ugyanis, sok szenvedés és kényszerű alkalmazkodás árán, egy – a Maslow-piramis logikája alapján elrendezett -bevásárlóközpontra emlékeztető modern világba vezetett. A földszinten a fiziológiai szükségletek – az élelem és a ruházat – elégíthető ki. Innen a mozgólépcső tovább vezet a biztonság szintjére, ahol az ehhez szükséges „árúcikkek” – a lakóhely és a környezet biztonsága – vásárolhatók meg. A mozgólépcső ezután a társas kapcsolatok szükségleteinek a kielégítését kínáló harmadik szintre visz fel, ahol bárki sokféle kapcsolat, találkozási tér, szórakozási forma, és egyre szabadabban kifejezhető egyéni vágy széles kínálatából válogathat. Aki pedig még feljebb vágyik, azt a mozgólépcső az elismerés szükségleteit kielégítő a negyedik szintre vezeti. Itt, azokat a termékeket és szimbolikus dolgokat vásárolhatja meg, amelyek alapján, aki csak rápillant, az irigyelni fogja.
Ezt a „Maslow-bevásárlóközpontot” jellegzetes életmodell működteti. Ennek alapja, hogy az élet egy „játék”, amelyben az nyer, aki végül a legtöbb „örömpontot” és „sikerpontot” gyűjti. Állandóan arra ösztönznek, hogy fogyassz minél többet, válaszd a legjövedelmezőbb állást, keresd a befolyásos emberek barátságát, sőt emberi kapcsolataidat is a vásárlás logikája alapján intézd: amit és akit meguntál, azt dobd el és cseréld le. A történelmi szükségszerűséget ebben a „bevásárlóközpontban” a mindennapok kikerülhetetlen hatásai működtetik. Kezdve az észrevétlen finom ösztönzésektől egészen a fenyegető kényszerekig, az embereket minden, folytonosan viselkedésüknek az életmodellhez való hozzáigazítására figyelmezteti. Szülőként, munkavállalóként, vásárlóként, baráti közösség tagjaként, politikával foglalkozó állampolgárként állandóan szembesültek ezekkel a hatásokkal, amelyek visszaterelik őket, ha letérnének erről az útról.
A történelmi mozgólépcső pedig egyre gazdagabb és kifinomultabb világba vezetett fel. Ám ennek megvolt az ára és a kikerülhetetlen mellékhatásai. Aki a történelem gyorsuló vonatára fellépett, onnan már nem lehetett – a baleset veszélye nélkül – lelépni. Az emberekre rázárult a munkamegosztás és a „feszített üzemmódú” életmód „bilincse”. Az egyik oldalon, a csábítások átláthatatlan sokasága, míg a másikon az ellenállhatatlan késztetés: mindent, azonnal elérni, megszerezni és átélni. Miközben pedig a 20. század vége felé a munkamegosztás globálissá szélesült és a megélhetés kényszere az egyént egy szűk tevékenységi kör börtönébe zárta, az egyenlőtlenség fél évszázados csökkenés után újra növekedni kezdett. (Piketty, Th. 2015. A tőke a 21. században). A vagyoni és jövedelmi skála felső 1%-nak részesedése az 1970-es évek óta folyamatosan nő. Ez azonban nem pusztán a fogyasztási különbségek szélesedése miatt zavaró, hanem e réteg szinte korlátlanná növekvő befolyása miatt veszélyes. A tőke, a politika és a média feletti ellenőrzés megszerzésével képessé vált arra, hogy saját érdekét a munkavállalók, a társadalom, sőt az egész emberiség rovására érvényesíthesse.
Ebben a helyzetben válik fontossá, hogy a legkülönbözőbb szükségletek kielégítésének hihetetlen gazdagságát látva „letáborozunk-e” a negyedik szinten, vagy tovább haladunk az önmegvalósítás lehetőségét kínáló ötödikre? Vagyis, fogva tart-e minket a kifinomult fogyasztás élményeinek és presztízs-kínálatának gazdagsága vagy az alkotás örömének, az igazság keresésének és a szabad közösség megalkotásának alapvetően eltérő motivációját választjuk? A kérdés tehát az, vajon feltűntek-e olyan – történelmi szükségszerűséget megtestesítő – hatások, amelyek a kor emberét alapvető életmódváltásra ösztönöznék? Nos, a 21. században két alapvető tényező – a fogyasztás „határköltségének” és a fogyasztás generálta „határboldogságnak” – különös alakulása átrendezheti a ma még megfellebbezhetetlennek tűnő fogyasztásközpontú életmódot.
A fogyasztás „határköltsége” – az egyre újabb dolog megvásárlásának költsége – a szinte végtelenségig kifinomult igények miatt folyamatosan növekszik. Mindenekelőtt: a fogyasztói társadalomban megsokszorozódnak a „boldogság-javak”, vagyis mind több dolog van, amiről úgy véled, enélkül nem lehet élni és egyébként is, mindenki arról győzköd, hogy azt mindenképpen meg kell szerezned. Másodszor: a státusz-hierarchiában egyre feljebb kerülve, mind drágábbá válnak a megszerzendő dolgok, ugyanis a presztízsfogyasztás – hogy hirdethesse a státuszhierarchiában elért szintet – értékükön felül megdrágítja a javakat. Harmadik: az emberiség beleütközött a fenntarthatóság korlátjába és a kényszerű szabályozás az élet drágulására vezet. A negyedik: az átlagembert, a lépéstartás kényszere olyan munka végzésére veszi rá, ami nem érdekli és nem tölti el örömmel, de csak így képes vásárlásait finanszírozni. Ötödik: a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, sőt a fogyasztás lebonyolítása is lecsökkenti a szabadidejét, így az az érzése alakul ki, hogy éppen saját vágyai követésére nem marad ideje.
A másik alapvető tényező, ami eltérítheti a kizárólagos életcéllá emelt fogyasztástól, hogy a „határboldogság” – az újabb egységnyi fogyasztás előidézte boldogságnövekedés, egyre csökken, gyakorlatilag a nullához tart. Ennek egyik tényezője: az „örömjavak” megsokszorozódása miatt, a fogyasztás egyre újabb „egységének” – legyen az egy csirkecomb vagy egy ing, a nagyobb autó vagy egy új partner – megszerzése a korábbiakhoz mérten egyre kevesebb örömet okoz. A másik „boldogság-tolvaj”: bármely dolog elfogyasztása elveszi az időt a másiktól. Így, még fogyasztás közben is az jár az eszedben, hogy most ez megakadályoz abban, hogy valami mást élvezz, és ez csökkenti az örömedet. (B. Swartz. 2013. Paradox of choice.). A harmadik: egyre többen döbbennek rá, hogy a boldogság legfontosabb forrása, az emberi kapcsolatok, nem vásárolhatók meg pénzen, csak kitartó „odaadással” egyenlíthetők ki.
A felsorolt tényezők a fogyasztás motivációjának csökkentő történelmi trendjét rajzolják fel. Ez azonban nem erőszakos forradalom formájában, még csak megfellebbezhetetlen politikai parancs vagy ideológiai utasítás útján jut érvényre. Az új társadalmi formációk egyébként is mindig lépésről lépésre jönnek létre a meglevőkből, a viszonyok, az együttműködési formák és a szabálykövetés intézményeinek fokozatosan átalakulásával. A forradalom lényege nem a látványos erőszak, ami elragad, megfoszt, kényszerít, hanem a mindennapi viselkedés szabályainak fokozatos, de alapvető átalakulása. Az új társadalmi formációk az egyéni döntések sokaságából, az emberek pillanatnyi – intézményi kényszerek által korlátozott – helyzetük végig gondolását követő egyedi választása nyomán formálódtak ki.
Hogyan válik akkor – kérdezheti az olvasó – a presztízsfogyasztás kapitalizmusa a szabad alkotást választó egyének kommunista társadalmává? A kommunista „forradalom” első szakaszában, az emberek – megérezve a fogyasztás csökkenő motivációját – az újabb fogyasztási lehetőségekre egyre gyakrabban mondják: erre nincs szükségem. A „forradalom” második szakaszában ezek az egyének – a társadalmi változások általános modelljét követve – fenntarthatóan működtethető kommuna típusú közösségekké szerveződnek. Kutatások bizonyítják: ha az egyének szabadon mozoghatnak, akkor a viselkedésbeli különbségek alapján a társadalom szétválik azonos viselkedést mutató térségekké. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation.) Hasonlóképpen igazolható, hogy a „jólelkű” egyénekből szerveződő közösségek – még önző és mohó társadalommal körülvéve is – alkothatnak fenntartható és stabil társadalmi formát. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013. From extortion to generosity, evolution the Iterated Prisoner’s Dilemma.)
A kommunista társadalom a „forradalom” harmadik szakaszában, a kommunák hálózatából formálódik ki. A kommuna típusú közösségek szervesen beépülnek a tőke globális rendszerébe, együttműködnek a profit-orientált vállalkozásokkal, de folyamatosan felmutatják a kommuna-típusú közösségek előnyeit. A kommunizmus tartósan együtt él a pénz, a piac, a magántulajdon világával, de szabadon választható alternatívát kínál mindenki számára. Lehetővé teszi a fenntarthatóságot, az egyenlőséget és az alkotást szem előtt tartó egyéni életprogram és közösségi működésmód kialakítását. Vagyis, a presztízs-fogyasztás helyett az önkéntes egyszerűség (voluntarily simplicity) életmodelljének követésére, a státusz-piramison való felkapaszkodás helyett az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok építésére, a pillanatonként változó élményekben való elmerülés helyett a világ megismerésére irányuló alkotó életmód kialakítására ösztönzi tagjait.
Nem kell tehát erőszakos mozgalmat szervezni a napfölkeltéért. A kommunizmust választók sokkal nehezebb követelménnyel szembesülnek. Ezt T.H. White – Üdv néked, Arthur nagy király – könyvének utolsó bekezdésében így foglal össze: „Eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S, hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek.” A kommunizmus alapkérdése: mikorra válik a föld néhány milliárd filozófus, művész és tudós bolygójává?
Leave a Reply