A „veszélyes üzem” fogalma olyan gépezetre utal, amelynek az előírttól eltérő, rendellenes működése fokozott veszélyt, nagy kockázatot jelent. Környezetünkben sokféle ilyen berendezés – gáztűzhely vagy repülőgép, vegyi gyár vagy atomreaktor – található, amelyek éppen ezért kitüntetett figyelmet és nagy elővigyázatosságot igényelnek. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – a demokrácia, amelyet Kövér László nemrég „veszélyes üzemmé” nyilvánított. Végül is, a demokrácia hosszú évszázadokon keresztül formálódó „gépezete” olyan kormányzási struktúrát eredményezett, amely megalapozta a társadalom „finomhangolt” működését és ezzel beteljesítette sokak, sokáig csak az álmokban létező reményeit. Az elmúlt évtizedben azonban mintha valami tényleg elromlott volna.
Az USA-ra a múltban többnyire a demokrácia mintájaként hivatkoztak: mindig képes volt – bár időnként csak késésekkel – megoldani a felbukkanó próbatételeket. Ma viszont sokan egy olyan hanyatló birodalomnak tekintik, amely nemhogy a világban egykor betöltött fontos szerepének nem képes megfelelni, de egy polgárháború felé sodródó ország képét mutatja. De a demokrácia működési zavarai – a politikai polarizálódás, a kormányozhatatlanság és az állampolgári engedetlenség korábban elképzelhetetlen szintje – még a politika „mintaállamaiban” – Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország – is tapasztalhatók. És ez nem tekinthető pusztán a koronavírus járvány „mellékhatásának” vagy a média által előidézett véleményzavarnak. Lényegében ugyanilyen kép rajzolódik ki a demokrácia állapotát „mérő” – független szervezetek által létrehozott – mutatószámokból.
A „Democracy Index” az elmúlt fél évszázad során folyamatosan javult a világban. Évtizedeken keresztül rendre több volt a javuló, mint a romló demokráciájú társadalom. 1990-1995 között azután – döntően a „rendszer-váltások” idején és következtében – ugrásszerűen javult a helyzet. A 21. századba átlépve azonban – rácáfolva a bíztató várakozásokra – az indexek romlani kezdtek. Mintha visszavonulót fújt volna a demokrácia. Egyre több, korábban „teljes” demokráciaként jellemzett ország csúszott vissza a „sérült” jelzővel illetett állapotba. Voltak azután, aki innen a hibrid rendszereknek nevezett/csúfolt csoportba süllyedtek, ahonnan – a kiszámíthatatlan külső és fenyegető belső körülmények hatására – megállíthatatlanul sodródtak tovább az autokrácia, sőt a kendőzetlen elnyomást nyíltan felvállaló diktatúra irányába. (Global State of Democracy 2021.) Mindez, mintha igazolni látszana Kövér László megjegyzését: a demokrácia veszélyes üzem.
Pedig a demokrácia és vele szoros kapcsolatban a kapitalizmus kiformálódása Európa sikertörténete volt. Az elmúlt fél évezredben Európa nyugati felén fokozatosan bővültek a piaci kapcsolatok, terjedtek a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a teret nyert a hatalommegosztás, a parlamentek intézményesültek, és a szabadgondolkozás vitathatatlanná vált. Kontinensünk éppen ezeknek az – intézményi védelemmel ellátott – vívmányoknak köszönhetően ugrott a történelmi „maraton-verseny” élére. A folyamatot persze éles politikai küzdelmek, erősödő társadalmi és gazdasági ellentmondások kísérték. A társadalom többségét kényszerek és szenvedés terelte erre a fejlődési pályára. Miközben pedig a folyamat haszonélvezőinek politikai és a gazdasági hatalma folyamatosan nőtt, a változások elszenvedőinek helyzete csak lassan javult.
Egészében véve a 18. és 19. század mégis látványos forradalmakat hozott. Az USA-ban 1776 július 4-én elfogadott „Függetlenségi nyilatkozat”, az 1789 augusztus 26-án Franciaországban elfogadott „Az emberi és polgári jogok nyilatkozata” félreérthetetlenül kinyilvánította az emberek egyenlőségét és mindenki jogát a boldog és szabad élethez. Batsányi pontosan jellemezte a korszellemet: „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény, egyenlőség, s te áldott szabadság”. Az „egyenlőség forradalma” ugyan még sokáig csak ígéret maradt a többség számára, de legalább hivatkozási alapként szolgálhatott. A morális szükségszerűséggel felruházott remény és a megélt valóság ütközése éltette az erőszakos forradalom vágyát, a hirtelen irányváltást, alapvető intézményi átalakulást és az uralkodó osztályok hatalmának megtörését.
A valóságban azonban a forradalmak – a viszonyok, a viselkedés és a kormányzás modelljének alapvető megváltozása – fokozatosan, több terület lépésről-lépésre történő átalakulásával zajlottak. A változásban alapvető szerepet játszott a politikai forradalom és az ipari forradalom szoros és egymást segítő kapcsolata. A liberális politikai rendszer segítette az üzleti vállalkozások fejlődését, míg a gyarapodó tőkésosztály stabilizálta és tovább szélesítette a politikai és a gazdasági szabadság szféráját. Volt, még egy további – rejtettebb, de nem kevésbé fontos – strukturális megfelelés is a liberális politikai rendszer és a részvénytársaságok között. Mindkettő a kormányzás hasonló modelljén alapult: az egyéni döntések helyett testületi döntések, a személyes kontroll helyett a hatalom intézményes kontrollja érvényesült. A végső szót pedig mindkét esetben a választópolgárok/részvényesek mondják ki, akik átruházták ugyan az irányítás és végrehajtás feladatát, de folyamatosan figyelemmel kísérik „tulajdonuk” állapotát és fenntartják maguknak a jogot, hogy döntsenek megbízottjaik sorsáról.
A rendszer zökkenőmentes működése két alapfeltételen nyugszik. Egyrészt, a kezdetektől a megkérdőjelezhetetlen szuverenitáson: az állam a határain belül, a részvénytársaság a törvények szabta keretek között szabadon és kizárólag saját „tulajdonosainak” érdekeikre tekintve hozta meg döntéseit. Másrészt, elengedhetetlen volt, hogy a választópolgárok/tulajdonosok folyamatosan rajta tartsák szemüket „tulajdonukon”, képesek legyenek helyzetét objektíven megítélni, és azonnal beavatkozzanak, amint problémát látnak. Ennek feltétele a tényekhez való hozzáférés, azok szakszerű elemzése és a racionális mérlegelés volt. Ezt a növekvő iskolázottság és a megkérdőjelezhetetlen sajtószabadság alapozott meg. Ám a múlt század közepén az üzlet világában felbukkant az emberek befolyásolásának különös koncepciója, amely fokozatosan eltérítette a figyelmet a tényekről folyó vitákról.
Ennek jellegzetes példája, amikor a dohányipar – a dohányzás rákkeltő hatásának nyilvánosságra kerülésével – létét fenyegető „veszéllyel” szembesült. A vállalatok először a tények cáfolatával akartak visszavágni. Ám egy marketing-guru „hatékonyabb” megoldást javasolt: ahelyett, hogy fáradságos munkával igyekeznének megcáfolni a tudományos eredményeket – ami lehet, éppen igazolja a tudósok állításait – inkább hitelteleníteni kell a kutatókat és eredményeiket. (Proctor, R. 2008. Agnotology: The Making and Unmaking of Ignorance). Az agnotology az igazság keresése helyett a lejáratására épít. Arra bíztat: ne vesződj a tények cáfolatával, inkább alakíts ki olyan benyomást, hogy a tények csak vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések, a kutatók részrehajlóak, vizsgálataikat pedig „gyanús” szervezetek finanszírozták.
A befolyásolásnak ez a stratégiája az elmúlt évtizedekben általánosan elterjedt és ez alapjaiban megrendítette a demokráciát. A világ ugyanis időközben alapvetően átalakult. A földet behálózó beszállítási és kommunikációs láncok az emberi társadalmakat fokozatosan komplex és szorosan csatolt rendszerré formálták. Ennek hatására a globális rendszerben felerősödtek az „önszerveződő” folyamatok, amelyek alapvetően új jelenségek megjelenésére vezettek. A rendszer aktorai között – általuk nem befolyásolhatóan – szoros kapcsolatok és erős visszacsatolások alakultak ki, amelyekből hálózatok áttekinthetetlen sokasága keletkezett. Ezeken keresztül a hatások megállíthatatlanul terjedtek szét a rendszerben, felerősítve a folyamatosan keletkező zavarokat, ami egyre nehezebben kontrollálható szélsőségekre és a korábban megkérdőjelezhetetlen szuverenitás visszaszorulására vezetett. (Cosen, B. et.al. 2021. Governing complexity).
A világ fokozatosan a radikális bizonytalanság szintjére érkezett, és kiszámíthatatlanná vált. (Kay, J. King, M. 2020. Radical Uncertainty). Ebben a helyzetben egy korábban felfedezett, de sokáig csak szűkebb területen érvényesülő jelenség – a Dunning-Kruger hatás – kerítette hatalmába kerítette a föld-lakók nagy részét. A hatás lényege: az áttekinthetetlen világban a hozzáértők elbátortalanodnak megkérdőjelezhetetlen véleményt nyilvánítani, míg a nem-hozzáértők tévedhetetlennek gondolják magukat. (Kruger, J. Dunning, D. (1999): Unskilled and Unaware: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments.) Vagyis, a kaotikus körülmények között az átlagpolgár mindinkább „magabiztos idiótaként” viselkedik, amit csak fokoz, hogy a médiát elárasztották a hamis információk. A demokrácia végső letéteményesei tehát egyre kevésbé képesek és hajlandók hamis valóság mögé nézni.
Míg a 20. század végén a „rendszerváltók” vitathatatlan „tervrajzként” tekintettek a demokrácia korábban sikeres társadalmi modelljére, annak működési feltételei a 21. században alapvetően módosultak:
- a polgárok közvetlen részvétele lecsökkent az elitek és szakértők rovására,
- egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nem-választott és nem is felelősségre vonható aktorok,
- egyre több lényeges kérdést döntenek el a nyilvánosságtól elzártan, társadalmi felhatalmazással nem rendelkező és nem is ellenőrizhető személyek és csoportok,
- a vélemények végletesen polarizálódtak, nehezebbé vált igazolt információkhoz hozzáférni és a racionális vita.
A liberális állam tehát egy olyan autóra kezdett hasonlítani, amelyet egymással megegyezni képtelen személyek vezetnek, mégpedig úgy, hogy az egyik markolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, egy negyedik működteti az irányjelzőt. A világ pedig egy olyan autópályára emlékeztet, amelyen hol hóvihar, hol özönvízszerű eső söpör végig és a látási viszonyok egyre romlanak. A következmény: a globális rendszer különböző részei növekvő zavarokkal, az országok pedig súlyos válságokkal birkóznak, mindeközben a kormányzatok működését lefullasztja a vetokrácia, az egymást minden áron akadályozó csoportok vetélkedése. A választások közeledtével nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású politikai birkózás veszi kezdetét. Ez a helyzet tette a demokráciát, nehezen megelőzhető balesetek által fenyegetett „veszélyes üzemmé”.
Sokan reménykednek, ha a járvány elvonul, visszatér a régi „normalitás”. A társadalmak „gondolkodásmódját” elemző kutatások azonban ennek ellenkezőjére utalnak. A kutatók azt vizsgálták, amikor egy történelmi korszak tömegesen idéz elő depressziót, akkor ennek jelei megmutatkoznak-e a társadalom kollektív „pszichéjében”? (Bollena, J. et.al. 2021. Historical language records reveal a surge of cognitive distortions in recent decades.) Elemezve 125 év (!), angol és más nyelveken megjelent mintegy 14 millió könyvét (!) azt találták, hogy az elmúlt évtizedek szóhasználatában jól azonosíthatók a – korábbi trendből kiemelkedő – kollektív depresszió jelei. Mintha a modern világ polgárain kitört volna a „kollektív őrület”. Hasonló trendet azonosított a társadalom kollektív érzéseit tükröző szóhasználatának vizsgálta is. (Scheffera, M. et. al. 2021. The rise and fall of rationality in language.) A Google nGram adatbázis több millió, 1850 és a 2019 között született dokumentumát (!) elemezve azt találták, hogy a köznyelvben a racionalitásra utaló kifejezések – meghatározó vagy következtében – sokáig folyamatosan emelkedtek, míg az érzelmi tapasztalatra utalók – úgy érezem vagy úgy hiszem – fokozatosan csökkentek. Ez a trend azonban az elmúlt évtizedekben megfordult. A 21. századba átlépve a korábbi, közérdek-központú és racionális szemléletet, az egyén-központú és alapvetően érzelmi megközelítés váltotta fel. Mindez arra utal, hogy az átlagpolgár egyre kevésbé racionálisan értelmezi helyzetét.
Miközben tehát világunk az egymásra halmozódó válságokkal küszködik, a rendszer irányításához szükséges képességünk mindinkább elmarad a követelményektől. Ez az oka a természeti környezet, a demográfiai és a migrációs trendek, a globális gazdaság, és nemzetközi politika megállíthatatlanul erősödő zavarainak. Miközben azonban egyre erősödik a „krízis-menedzsment” alkalmazásának kényszere, a globális rendszer kormányzásának mindhárom szintje egyre erősödő hiányosságokkal küszködik. A „kormánykereket” kezükben tartókat az „ego-vezérelt” viselkedés vezérli, gondolkodásmódjuk beszűkült és csak hatalmuk stabilizálásával törődnek. Az őket kiszolgáló elitek viszont szélsőségesen polarizálódtak, képtelenek a párbeszédre és ezzel – szándékaiktól függetlenül – a vetokráciát működtetik. A „végső tulajdonosok” – vezetőket és a döntéseket előkészítő szakembereket ellenőrizni hivatott polgárok – pedig „magabiztos idiótaként” viselkednek, és nem vesznek tudomást arról, hogy a demokrácia „veszélyes üzemmé” vált. Nos, így készül a 21. század.
Leave a Reply