„Fontos célnak kell tekinteni – jelentette ki nemrég Lázár János, az ELTE jogi karán szervezett beszélgetésen – a Kárpát-medencei magyar hegemónia fenntartását”. Lázár megjegyzése, ha egy csokorba kötjük Orbán, Matolcsi, Kövér naponként elhangzó kijelentéseivel, olyan képet mutatnak mintha Magyarország jelenlegi vezetői nem egyszerűen a Kárpát-medence, de egész Európa irányítására igényt tartanának. A hegemónia, az értelmező szótárak szerint: vezető szerep, fölény, felsőbbség. A kifejezés a görögöknél a ”fővezérséget” jelentette. Az államok világában a hegemónia arra a képességre utal, hogy egy hatalom rákényszerítheti saját akaratát az általa gyengébbnek tekintett felekre.
Önmagában kétséges, célszerű-e a 21. századi Európában – két világháború után – bárkinek kinyilvánítani a hegemónia iráni igényét. Még ellentmondásosabb, ha ezt olyan ország teszi, amelyik kétszer is vesztesként került ki hegemóniája érvényesítésére kirobbantott háborúból. A II világháború tapasztalatai nyomán ugyanis kontinensünk meghatározó hatalmai belátták: a hegemóniára törekvés végzetes, egyben hiábavaló. De az óvatosság globális összefüggésben is indokolt: a világ a többpólusú és soktényezős struktúra felé tolódott el. A 20. század tapasztalatainak birtokában kijelenthető: nemzetünknek mindig inkább kára származott abból, hogy a kormányzó elit kinyilvánította: vezető szerepre vágyik a Kárpát-medencében. De hazánk jelenlegi helyzete alapot ad-e egyáltalán a hegemón szerepre? A hegemónia érvényesítésének jól körülhatárolható feltételei vannak: (1) nagy és dinamikusan növekvő népesség, (2) egészséges és teljesítményre képes „emberállomány”, (3) képzett és tanulásra kész fiatalság, (4) versenyképes gazdaság, (5) kulturális és intellektuális előny, (6) magas tudományos teljesítmény, (6) egységes, és összetartó nemzet, (7) alkalmazkodni és változni hajlandó társadalom. Kérdés: rendelkezik-e a magyar társadalom a felsorolt tényezőkben a hegemónia feltételeivel?
A 2011-es népszámlálás szerint Magyarországnak kevesebb, mint tízmillió lakosa volt, és tavaly a becsült lélekszám 9 millió 823 ezerre csökkent. Az ország népessége csökkenő, és 2051-ben várhatóan 8 és 9 millió fő között alakul. A pesszimista forgatókönyv szerint 8.1 millióra esik. Hazánk a csökkenő népességszámmal jellemezhető országok listáján a tizedik legrosszabb helyen van, és hasonlóképpen hátulról a tizedik, a legalacsonyabb termékenységi rátákat produkáló országok listáján. A gyermekkorú népesség és az aktív korban lévő lakosság száma és aránya jelentősen visszaesik, míg az idősek aránya akár az össznépesség 30 százalékát is elérheti. Mindez növekvő és nehezen feloldható nyomást jelent a gazdaság illetve a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságára. Az aggodalmat keltő demográfiai helyzetet tovább rontja a 2010-et követően felgyorsult kivándorlás. Ez riasztó szakemberhiányt idéz elő fontos területeken. Még inkább aggodalmat keltő, hogy a tömeges kivándorlás elsősorban a gyermekvállalási életkorban lévő korosztályokat érinti leginkább. A külföldön munkát vállaló magyarok 25 százaléka 30 év alatti, 63 százaléka még nem érte el a 40 éves kort, 32 százaléka diplomás. Persze, az alacsony mértékű termékenység és a népességcsökkenés nemcsak magyar probléma. Térségünkben pl. Románia 2010-es 20 milliós lakosság 2050-re 15 millióra zsugorodhat, míg Szerbiában a 7,4 millióról, 5,1 millióra eshet a népesség. Összességében azonban demográfiai helyzetünk nem támasztja alá a hegemón igényt.
Az „emberállomány” minőségét a születéskor várható életkora és egészségessége jelzi. A magyar társadalom egészségi állapotát tekintve az EU sereghajtói közé tartozunk. A népesség jelentős csoportjaira jellemző az egészségtelen életmód: a kevés mozgás, a helytelen táplálkozás, a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás, a stressz fokozott jelenléte a hétköznapokban. Egy nemrég végrehajtott elemzés szerint „magyar” betegségnek tekinthető az alkoholizmus, az elhízottság, és a depresszió. Ez megkérdőjelezi a népesség „hadra-foghatóságát” és „munkára foghatóságát” is. Csökkent az egészségügyi kormányzati kiadás, folytatódik az orvosok elvándorlása és egyre több kórház kerül csődállapotba. Az emberi fejlettségi index (HDI) – a GDP, a képzettség és az egészségügy állapotából képzett mutató – mezőnyében 2014-ben 44. helyen voltunk: a szlovének 25., a csehek 28., a szlovákok 35., a lengyelek 36., míg a románok leszakadva az 52.-ek.
Az országot vállain tartó és szüleit is a hátán cipelni kénytelen fiatal nemzedék várható teljesítményét alapvetően meghatározza, hogy romlik a magyar tanulók iskolai teljesítménye, és csökken a felsőfokú végzettséget szerzettek aránya. A legújabb felmérések szerint a magyar diákok PISA eredménye az uniós átlag alatt van, és a gyengén teljesítők aránya nőtt 2009 és 2012 között. A PISA tesztben 2015-ben először mérték fel a diákok digitális szövegértési képességeit. A gyerekeink rosszul teljesítettek: a 34 OECD-országból a harmincegyedikek lettek. Évek óta folyamatosan romlik a diákok teljesítménye a szövegértés-teszteken, és a 2014-es felmérések alapján a diákok mintegy 20 %-a tekinthető funkcionális analfabétának. Mintegy ötödével csökkent az egyetemi hallgatók száma, és – ellentétben a Kárpát-medencei trenddel – folyamatosan esik az oktatásra fordított pénz. Az EU-tagországok közül – az átlagtól messze lemaradva – Magyarországon beszélnek a legkevesebben második nyelvet. Ezekkel a problémákkal persze nemcsak mi, a környező országok is szembesülnek, de nincs szó arról, hogy a helyzet alapot adna a hegemóniára.
Egy ország erejét alapvetően meghatározza a gazdaságának versenyképessége. A Global Competiveness Index, Kárpát-medenceiek összevetésében átlagos értéket mutat: a 63. helyen vagyunk, előttünk a lengyelek (42.), csehek (46.), és a szlovének (62.), mögöttünk, leszakadva a románok, 76. és, a szlovákok (78). Ám versenyképességi mutatóink folyamatosan romlanak. A 140 országot tartalmazó listán Magyarország a 2003. évi 33. helyről, a 2015. évi 63. helyre esett vissza. A gazdaság és a társadalom „versenyképességét” befolyásolja a korrupció mértéke is. Bár ennek konkrét értéke a – nem éppen dicséretes – Kárpát-medencei átlagba illeszkedik, az elmúlt években korrupciós „teljesítményünk” romlott. Magyarország a Világgazdasági Fórum felmérése szerint 140 országból a 63. helyen áll, holott 10 éve még a 38., tizenöt éve pedig a 28. helyet foglalta el. Ezek a tények semmiképpen nem támasztják alá a hegemónia igényét.
Az ország kulturális teljesítményét és tudományos dinamizmusát illetően ellenmondásos a kép. Az egyik oldalon, globális összehasonlításban is kimagasló eredmények – Nobel-, és Oscar-díj, illetve nemzetközileg elismert kulturális alkotások – születtek. Ugyanakkora hivatalos kulturpolitika éppen a versenyképes, nemzetközi színvonalú, a világ és a nemzet kultúrája között hidat képező alkotók és alkotások háttérbe szorítására, illetve a „nemzet-idegennek” minősített műhelyek és alkotócsoportok „kivéreztetésére” törekszik. Hasonlóképpen nem támasztja alá az optimizmust a kutatás-fejlesztési politika sem. A K+F GDP aránya alacsony és lecsökkent. A válság előidézte visszaesés kiigazítása ugyan megtörtént, de a hegemónia képességét alátámasztó erőteljes tudományos és innovációs dinamikának nyoma sincs.
A hegemónia csak egy összetartó, egyben alkalmazkodni képes társadalomra építhető. A 2010 óta érvényesülő politika – ellentétben a szolidáris közösség építésére vonatkozó hangzatos szólamaival – egy atomizált társadalmat teremtett. Az értékszociológiai vizsgálatok mutatják: az összefogás visszaszorul, a szolidaritás az ismeretlenek iránt lecsökken, és alacsony szintű a bizalom másokban. A társadalom, változásra való hajlandósága – a KPMG, „Change Rediness” indexének, 2015-ös eredményei szerint – a visegrádiak egymás nyomában vannak: a csehek (28.), a magyarok (29.), a szlovákok (30.) végül a lengyelek (32.) helyet foglalják el. Egy másik mutató – Global Adaptation index – azonban borúsabb képet mutat: az élbolyban szlovének, a csehek és a lengyelek (21. 22. és 23. helyen), a szlovákok, és a magyarok kicsit leszakadva a 35. és 37. helyen, míg a románok az 53. helyen.
A társadalom általános helyzetének mérésére fejlesztették ki, az un. szociális haladás indexet (Social Progress Index). A Kárpát-medenceiek helyezése: Szlovénia 19, Csehország 22, Szlovákia 25, Lengyelország 27, és Magyarország 32. Románia leszakadva 50. A Demokrácia-index legutóbbi adatai romló régiós helyezésünket mutatják: csehek 25, szlovének 36, szlovákok 43, lengyelek 48, magyarok 54, románok 59. A Freedom House Szabadság indexe hasonló trendet rajzol fel: élen a szlovének, a csehek, és a lengyelek, picit leszakadva a szlovákok, majd erősen leromlóan a magyarok és a sereghajtók a románok. A felsorolt mutatókkal az a legkevesebb gond, hogy nem lehet rájuk hegemóniát építeni, ezek mogorva, depressziós társadalom képét mutatják.
A hegemónia – ha elismert képességen alapul – irigységet vált ki. Ha hatalom és erő is társul hozzá, aggodalmat, sőt félelmet szül másokban. Ha a képesség és a hatalom, agresszivitással párosul, a hegemón törekvés szükségképpen gyűlöletet kelt. Ha azonban a hegemónia igényét valaki képesség és erő nélkül hirdeti meg – az közröhejt idéz elő. Normális körülmények között mások, a hegemóniára törekvést véletlen elszólásnak tekintenék, s bizonyára szívesen tréfálkoznának rajtunk. De a körülmények itt Európában egyre hisztérikusabbak. Ebben a helyzetben a hegemónia kinyilvánítása, amelyhez ráadásul agresszív hang is párosul, nem megmosolyogtató, hanem fenyegető. A következményekkel szembesülve fakadt ki a miniszterelnök, legutóbb a Bild-nek adott interjújában csalódottan: “A Németországból érkező hang goromba, durva, agresszív”. Holott ennek elkerüléséhez elegendő volna a vallások „aranyszabályait” – „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek”- szem előtt tartani. Mielőtt kinyilvánítod a hegemóniára vonatkozó igényedet, vess számot azzal: amilyen arcot mutatsz, olyan fog visszanézni rád, amiként kezeled a világot, a világ is akként kezel téged.
Leave a Reply