A sikerhez két – eltérő szemléletet igénylő – út vezet: a másolás vagy az eredetiség. A másolás azt jelenti: tedd azt, ami másoknál már bevált, de jobban és hatékonyabban. Az eredetiség, ettől alapvetően eltérő útjának, maximáját, egy vitorlázó ismerősöm így foglalta össze: ha a versenyen hátrányba kerültél, egy dolgot nem szabad tenned, másolni az élen járókat. Ha pusztán azt teszed, amit az előtted haladók, legfeljebb hátrányos helyzetedet őrizheted meg. Ha nyerni akarsz, kockáztatnod és újítanod kell. A demokratikus ellenzék vágyott győzelmének is éppen ez a két útja kínálkozik. A másolás logikája: a sikerhez egy karizmatikus vezető és az ő visszautasíthatatlan ajánlata kell. Ha ugyanis – gondolják, akik ezt az utat követnék – az emberek úgy látják, ellenzék vezére hitelesebb, és ajánlata csábítóbb, mint a Fideszé, elhiszik neki az ígéreteit, és rá fognak szavazni. Nem kételkednek abban, hogy lehet jobban is csinálni azt, amit Orbán Viktor és a Fidesz. Ha pedig feltűnik végre a vitán felül álló politikus, majd csak megszerveződik a jelenlegi ellenzéki pártokon túlnyúló, azokat integrálni képes mozgalom. Az ellenzék erre a megváltóra vár.
A másolás stratégiája kézenfekvő volt 2011-ban, logikusnak tűnt 2012-ben, elképzelhetőnek látszott 2013-ban, de kudarcot eredményezett 2014-ben. Újra feltűnt a 2014-es vereséget követően, és reményekkel kecsegtetett 2015 elején, de lehanyatlott az év végén. Most már 2016-ot írunk, és a helyzet rosszabb, mint 2010-ben. Kudarcok sora érte mindegyik ellenzéki pártot, szétestek ígéretes mozgalmak, és mégsem hajlandó senki ebből tanulni. (A tanulásra való képtelenség nem magyar betegség: meghökkentő példáival találkozhatunk az amerikai elnökválasztáson vagy legutóbb, a szlovákiai választáson is!) Célszerű volna okulva a kudarcokon, megfontolni az originalitás stratégiáját. Mi van, ha az embereket nem az ígéretek, hanem az azokat beváltani képes politikai erő kormányképessége győzi meg?
A kormányképesség azt jelenti, hogy akik le akarják váltani a ma kormányon levőket, azok nemcsak azt tudják megmondani, miért rossz, amit azok tesznek, akik ma intézik a dolgokat, hanem azt is, mit kell tenni, hogy jobb legyen. Képesek időben meghozni a szükséges döntéseket, megszervezni a végrehajtást, sőt megvalósítani, amit akarnak. Nem hátrál ki, hol az egyik, hol meg a másik párt vagy mozgalom a döntés mögül, mondván, ez nem egyezik az ő értékeivel. Nem fullad véget nem érő vitákba, hogy végre tenni kell valamit, és azt, amit az egyik megtesz, nem vétózza meg egy másik. A kormányképesség annak biztos tudata: nem esik szét heteken-hónapokon belül az kormány. A kormányképességhez tehát is mindenekelőtt a kölcsönös bizalmat kell. Annak bizonyossága, hogy a másik – még ha érdekében állna is – nem használja ki kiszolgáltatott helyzetedet, sőt kiáll melletted.
Képzeljük el, hogy az ismert menedzsment-gyakorlatot – valakit egy nagy székre kötöznek, majd hátrabillentik, amit a mögötte levőknek, akiben abszolút módon megbízik, el kell kapniuk – az ellenzék vezetőivel hajtják vége. A példának okáért: Gyurcsány Ferencet odakötözik a székhez, mögötte ott áll, mondjuk Tóbiás József, és Szigetvári Viktor, esetleg Schiffer András. A kormányképesség azt jelenti, hogy bármelyikük gondolkodás nélkül vállalkozna erre a feladatra, mert tökéletesen megbízik azokban, akik mögötte állnak. Hogyan lehet eljutni ide? Az első lépés: az egymással kapcsolatos viselkedés szabályait rögzítő, etikai kódex elfogadása. Ez néhány egyszerű elvet tartalmaz, amelyet a közös kormányzásban érdekelt pártok és mozgalmak elfogadnak és magukra nézve kötelezően betartanak. Pl: nem nyilatkozol a másikról, mielőtt vele nem beszéltél volna. Nem kritizálod a másikat nyilvánosan, mielőtt egyeztettél volna vele. Ha tudomásodra jut, hogy rólad mondtak valami csúnyát, mielőtt viszontválaszolnál a sajtóban, beszélj vele, tényleg azt és úgy mondta-e? Ellenállsz a csábításnak, hogy beleüvöltsd a mikrofonba vagy a kamerába, mit tartsz a másikról. Mindössze az „aranyszabályt” – ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek – kellene betartanod.
Az aranyszabály pusztán két idegen viszonyát tereli normális mederbe. Második lépésben a kormányképességhez nélkülözhetetlen a kölcsönös bizalom megteremtése. Sajnos a bizalom – emlékezz a hátradőlő székre – csak úgy alakítható ki, ha vállalod annak kockázatát, hogy mások, kihasználva védtelenségedet, becsapnak. Csak gyengeségedet a többiek előtt feltárva erősödhet meggyőződéssé, hogy igenis, lehet bízni a másikban. Ha tehát van egy ötleted, amivel növelheted a támogatásodat – pl. népszavazási kezdeményezés vagy éppen annak bojkottja – mielőtt nyilvánosság elé lépsz, egyeztess a többiekkel. Ha tudomásodra jut egy fontos információ, amely rád irányítja a reflektorfényt, oszd meg társaiddal. Ha lehetőséged van közösen ünnepelni – pl. március 15-ét – ne hagyd ki, hátha közösen többre mentek. Bármilyen nagy a csábítása, ne sajátítsd ki a sikert, és ne kend a másikra a kudarcot. Az együtt kormányázásnak az önként vállalt bizalom ugyanis minimális feltétele.
A kormányképesség harmadik tényezője: ne arra törekedj, hogy nagy erőkkel kidolgozol egy „saját” kormányprogramot. Jobb, ha megkeresed a többieket azzal: van néhány értelmes szakemberem, biztos nektek is van. „Dobjuk össze” a szakértőinket, és bízzuk rájuk, hogy kidolgozzák az egyes területek politikáját. Nem működik az, hogy a végén, ha netán eljön az idő, a különféle kormányprogramokat „egybegyúrják”. Az meg végképp nem járható, hogy ha kormányra kerültél, az egyes pártok „hitbizományba” kapják a különböző területeteket, mondván: tiéd az oktatás, abba nem szólok bele, ott azt teszel, amit jónak látsz, de az egészségügy az enyém, ott meg én csinálok azt, amit akarok. Az együttkormányzás akkor működik, ha a pártok és mozgalmak mögött álló szakértői bázis együtt dolgozza ki a kormányprogramot, és ezzel a koncepciók szintjén is összehangolódik a majdani kormánytöbbség.
Az Eisenhowernek tulajdonítják a mondást: a terv semmi, a tervezés minden. Eszerint, egy nagy vállalkozás sikere nem a kidolgozott terv-dokumentum részletezettségén, inkább egymás meghallgatásán, az ellenkező vélemények megfontolásán és a közös meggyőződés kiformálódása eredményezte összehangolódáson nyugszik. Ez az útja a kormányképesség megteremtésének is. Ne várd hát a megváltót, ne reménykedj egy csodaformulában. Próbálj társként tekinteni azokra, akikkel – akarod, nem akarod – együtt kell kormányoznod. Ne a saját tábort, hanem a kölcsönös bizalmat próbáld építeni.
Leave a Reply