Jöjj el szabadság….

„Rajzkör van.” – indítja Dragomán György, a rendszerváltó Romániában játszódó, nagysikerű „A máglya” című regényének egyik fejezetét. „A rajztanár megvárja, hogy mindenki leüljön – folytatódik – azután körbejár és, nagy üres lapokat oszt ki. Azután egy szó nélkül leül, hátradönti a székét, a két lábát kinyújtja, és úgy nézi a plafont.” Az osztály mozdulatlanul ül, nem tudván, most mit is kell tenni, hiszen sem parancs, sem kérés, egyetlen szó sem hangzott el. A zavart csendet először halk beszéd töri meg, majd egyre jobban felbátorodva zajonganak a diákok, azután papírral kezdenek dobálódzni, végül „elszabadul” az osztály. Csak ketten kezdenek rajzolni, a többiek élvezik a kényszerű fegyelem megszűnését követő anarchiát. Azután a rajztanár, amilyen váratlanul elindította az eseményeket, olyan hirtelen véget is vet azoknak. „Ő azt hitte, – mondja sértődötten és vádlón – hogy ide olyanok járnak, akik szeretnek rajzolni, olyanok, kik maguktól is tudnak dolgozni…nemcsak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak… De úgy látszik, mi csak üvöltözni és marháskodni tudunk, mint a barmok. Úgy tűnik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal.”

Ez a történet – első pillantásra – a romániai, és általában a rendszerváltások metaforája. A forradalmak igazi megpróbáltatása, a győzelem után következik: vajon a vágyakat és akaratot gúzsba kötő a zsarnoki rendszer szétverését követő szabadság, rendet és haladást szül-e, vagy csak zűrzavart. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai inkább az aggodalmat, mint a reményt erősítik. Dragomán rajztanára is dühösen veti szemére diákjainak: „Ő személy szerint azért kockáztatta az életét, hogy ne hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeséget…De nem vagyunk még értettek a szabadságra.” Ám a történet felvet egy, a rendszerváltásokon túlmutató, a 21. század történelmét meghatározó kérdést: elérkezve a szabadság birodalmába, vajon végleg célba értünk-e?

A világ-megváltók rendíthetetlenül hisznek abban, hogy a szabadság – a korlátlan lehetőségek csábítása – az embert képességeinek kibontakoztatására késztetik. A marxi életmű egyik saroktézise: az elidegenedés börtönéből szabadulva, a nyomor és a kényszerek megszűntével léphetünk csak a szabadság birodalmába. Ám abban, hogy ez a szabadság rendet szül-e, sokan inkább kételkednek. A. Huxley, a „Szép új világ”-ban, egy – kitalált – társadalmi kísérlet tapasztalatára hivatkozik: a Ciprus szigetére áttelepített 22 ezer alfa, képtelen működőképes közösséget teremteni, és végül polgárháborúba taszítják a szigetet. Az egyenlő, szabad és okos emberek – az anti-utópia szerzője szerint – képtelenek stabil társadalmat alkotni. Mivel pedig az emberek természetüknél fogva összeférhetetlenek, a társadalmak szétesését csak mesterséges hierarchia akadályozhatja meg. A „Szép új világ”-ban az utódokat gyárakban „állítják elő”. A magzatok lombikban növekednek, amelyben központilag előírt módon, kevesek – az alfák – több, míg a többség – a gammák – kevés oxigént kapnak. Így az előbbieknek magasabb, az utóbbiaknak alacsonyabb lesz az IQ-juk. Erre azután a szociális programozás – nem kevésbé sokkoló – módszerei épülnek. A végeredmény: egy hierarchikusan tagolt, kiemelkedést csak keveseknek biztosító, de stabil társadalom.

A 19. század végéig a társadalmi ranglétrán való feljebb jutás csak kevesek kiváltsága volt, és a hatalmon levők kénye-kedvétől függött. A 20. század úgy indul, hogy ez a gyakorlat folytatódik: nem a nyílt verseny, hanem a beházasodás és a szolgálatba lépés kínálja a kiemelkedést. Ennek tükrében tűnt igazolhatónak – a múltat eltörlő – erőszakos forradalom. Ám a pesszimista várakozásokkal ellentétben, az 1920-1970 közötti évtizedek valódi forradalmat hoztak. Felgyorsult a gazdasági növekedés, csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek, ugrásszerűen emelkedett a képzettség, és kiegyenlítődtek az előrejutás esélyei. Másrészt – és ez legalább ilyen fontos – a demokrácia, és a piacgazdaság intézmény-rendszereinek kiteljesedésével, illetve a technológiai forradalom hatására fokozatosan szinte mindenki előtt megnyílt a feljebbjutás esélye, és ez vezetett a középosztály forradalmához.

Ezt a forradalmat – a kiemelkedés társadalmi akadályainak elhárulása mellett – az un. sikerkereső életmodell alapozta meg. A sikerkeresés – kihívást jelentő, de megvalósítható célok kitűzése, annak kitartó, a közvetlenül elérhető jutalomtól független követése, és a reális önértékelés – hihetetlen dinamikát kölcsönzött a sokáig lassan fejlődő társadalmaknak. A „Nyugat” elhúzott a civilizációk történelmi versenyének mezőnyétől. Az „amerikai álom” – kizárólag képességeidtől, kitartásodtól, és tehetségedtől függ, hogy elérd, amire vágysz – a modern társadalmak általános életmodelljévé vált. A kínálkozó esélyeket a 2. világháborút követően felnövekvő baby-boom nemzedék meg is ragadta. A mobilitás felgyorsult, életesélyek javultak, a középosztály egyre magasabb képzettséget szerzett, és mind magabiztosabbá vált.

Az egyre kedvezőbbé váló körülmények azonban nem-várt mellékhatásokra is vezettek. Egyrészt, megváltozott a felnövekvő nemzedékek „programozási” környezete. A világválságot, majd a II. világháborút végigharcoló „nagy generációnak” és gyermekiknek az élete még kényszerekkel és lemondással volt tele. A 60-as évektől kezdve viszont az életkörülményeket már a szélesedő szabadság, és a fogyasztás-orientált életmód határozta meg. Az egymást követő generációk életfelfogása mind jobban eltért a szüleik és még inkább nagyszüleik – sikerkereső – motivációjától. Másrészt, a sikerkeresés mindenkire kiterjedő társadalmi versenyében – természetszerűleg – tömeges lett a kudarcélmény is. A kudarcos egyénekből a kudarckerülők meghatározó társadalmi csoportja formálódott. Ők visszaléptek a versenytől, elfordultak a kihívásoktól, és elutasították az alkalmazkodást. Nem küzdeni akartak, hanem élvezni az életet, nem tanulni, hanem szórakozni, nem kuporgatni, hanem fogyasztani.

A kudarckerülő viselkedésnek a korábbi nemzedékek sikerkereső modelljétől való eltérését három jellegzetes kutatás eredményei jelezték. Az első: a jutalomhalasztás gyengülő motivációja, ami az un. pillecukor teszt néven került be a köztudatba. A kutatás azt bizonyította, hogy a gyermekek későbbi életesélyeit alapvetően meghatározta, milyen mértékben képesek az azonnali jutalmazástól függetlenül, kitartóan dolgozni. (Mischel, W. Pillecukor teszt. 2015. hvg). A második: az egymást követő fiatal generációk növekvő narcisztikusságának – a megdicsőülés lebírhatatlan vágya, a felsőbbrendűség érzése – jelensége. Miközben ez a kiemelkedés magas-szintű motivációját teremti meg, alapvetően megnehezíti a tartós kapcsolatok létesítését. (Egan, V., et.al. The Dark Triad, happiness and subjective well-being. 2014.)  A harmadik: a dicséretnek, mint meghatározó „programozási” eszköznek, az ellentmondásos szerepét tárta fel. A vizsgálatok arra utaltak, nem az egyéni tehetségre és a képességekre utaló dicséret, hanem a kitartást és a kemény munkát megerősítő elismerés adja a hatékony motiváló erőt. (Dweck, C. Szemléletváltás. 2015. hvg.)

A fejlett társadalmak fiataljait tehát a 60-as évektől kiformálódó társadalmi környezet – a fogyasztás sulykolása, az önmegtartóztatás háttérbe szorítása, és az egyediség túlhangsúlyozása – „félreprogramozza”. Mintha az addig sikerre vezető életprogramot egy motivációs járvány fertőzte volna meg. A növekvő narcisztikusság, az érzéki ingerek csábítása, és az önuralom visszaszorulása miatt a család, az iskola és a munkahely egyre nehezebben tudta kezelni az önmagukat túlértékelő „kis császárokat”. Ezzel egyidejűleg a viselkedés programozásában a család és a korábban jelentős vallási közösség szerepe lecsökkent, míg egyre nőtt a kortársi csoport befolyása. Végül a szociális média vált az életmodell formálásának döntő tényezőjévé.

A későn-induló és a beérkezett környezetből származók „élet-programjainak” különbözősége szembetűnővé váltak. „A hét öt napján anyám bejött reggel négy órakor a szobámba – írja B. Obama életrajzában – belém erőszakolta a reggelit, majd elkezdte az angol órát három órával azelőtt, hogy én elindultam volna az iskolába, ő meg a munkájába. Én minden erőmmel és minden lehetséges módon megpróbáltam ellenállni, de minden ellenállásomat visszaverte azzal a szomorú, de hangsúlyos megjegyzéssel: azt hiszed ez nekem élvezet, öcskös.” Hogy, mi magyarok erre képtelenek lennénk? A múlt évben adta hírül az Index, hogy egy angol iskola – Southfields Academy – igazgatója, egy ott tanuló magyart – az iskola történetében az első Oxfordba bejutott diákot – állított példaképül az angol fiatalok elé. „Ezen nincs mit csodálkozni – nyilatkozta Wanda Golinska – a külföldről érkező diákok jobban tanulnak, mint brit társaik, mert jobb életet szeretnének maguknak, mint, amit maguk mögött hagytak. Nem késnek, nem lógnak, az iskolában maradnak különórákra, megcsinálják a házi feladataikat, egyszerűen jobbak akarnak lenni, többet akarnak tudni”.

Napjaink hírei azonban többnyire arról szólnak, hogy – ellentétben az 1950-60-as évekkel – éppen a tehetségesek és a teljesíteni akarók kerülnek hátrányos helyzetbe. Az iskolák tanulói hálózatának középpontjában az anarchista kudarckerülők és nem a tehetségükkel kitűnni törekvő sikerkeresők találhatók. A kortárs csoport gyakran perifériára kényszeríti a teljesíteni akarókat. De álljunk csak meg itt egy pillanatra. Nemrég múltam 70, és lehet, érzéseimet kezdi hatalmába keríteni az idősek felébredő elégedetlensége a fiatal nemzedékkel. Ehhez még hozzájárulhat értelmiségi voltomból fakadó gyanakvásom, az anyagi fogyasztás – úgymond – a morált és a szellemet megrontó hatása iránt. Mintha ma igazabbnak érezném Platón – két évtizede először olvasott – beszámolóját itáliai utazásainak tapasztalatairól: „az ottani élet – az itáliaiak és szürakúzaiak módja szerint szakadatlan dőzsölések sorozata, amelyet méghozzá boldog életmódnak tartanak – megérkezése első perceitől kezdve ellenszenves volt neki. Semmiképpen nem volt kedvére való, úgy élni, hogy naponta kétszer töltse meg gyomrát, és éjszakánként sohase háljon egyedül… Hiszen lehetetlen, hogy földi halandó, ha ifjú korától kezdve efféle szokások között nevelkedett, valamikor is józan eszének használatához jusson, ehhez olyan csodálatos természetének kellene legyen, amilyen senkinek nincs..”

Tisztában vagyok a szegénység és egyenlőtlenség tényeivel a globális rendszerben, és látom ennek számtalan szomorú jelét saját hazámban. Mégis úgy érzem, a 21. század fiatal nemzedékre leselkedő a valódi veszély nem a szegénység. Miként a százmilliókat érintő éhezés, súlyos problémája mögül előbukkant a jövő igazi veszélye – a túlsúlyosság. A kortársak gyakran foglyai jelenük problémáinak. Annak tükrében szemlélik a jövőt. Holott inkább a jövő szemszögéből kellene tekinteni a jelent. A ma problémáit ugyanis unokáink egészen másként látják majd. J. M. Keynes – a múlt század egyik legnagyobb gondolkodója – a 29-33-as világgazdasági válság idején írt tanulmányában különös jövendölést tett: „Hamarosan elérhetünk egy pontot – talán sokkal hamarabb, mint bármelyikünk gondolná – ahol ezek a szükségletek kielégülnek, olyan értelemben, hogy energiánkat inkább nem gazdasági jellegű céloknak szenteljük. …Ez azt jelenti tehát, hogy a gazdasági probléma nem az emberiség örökös problémája, ha a jövőt tekintjük”. Keynes száz év távlatában egy olyan világ eljövetelét jelezte előre, amelyben a jólét bizonyos szintje mindenki számára elérhető, amelyben „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet..”.

Ha valaki az 1930-as években, a világgazdasági válságra emlékezve, olvasta Keynes sorait, joggal gondolhatta: ez az ember nem normális. Aki a 1970-es években találkozott vele, a gyors növekedés tükrében úgy vélhette: ez az ember zseni. De miként értékeljük ma a gazdasági problémák végleges megoldódásának jövendölését, amikor belátható közelségbe került a 2030-as határidő? Lehet, hogy az olvasó szkeptikus, de nekem úgy tűnik: az előrejelzés a megvalósulás felé halad. Legfeljebb – mint a legtöbb előrejelzés – nem feltételek nélkül érvényes. Ezzel együtt: az emberiség többsége számára 2030-ban nem a gazdasági szűkösség jelenti majd a valódi kihívást. A ma problémáira ugyanis már körvonalazódnak a megoldások: a feltétel nélküli alapjövedelem (Basic Income Earth Network) és a robot-forradalom. (Ford, M. The Rise of the Robots. 2015.)

A lehetőségek valósággá válása azonban – ahogyan mindig is – alapvetően a társadalom befogadóképességétől függ. A korábbi haladás alapját jelentő siker-kereső középosztályát ugyanis a globalizáció és az automatizálás két részre szakította. Kisebb része – az egyetemi képzettségű „tartalom-termelők” – hajlandók voltak alkalmazkodni és a maguk javára tudták fordítani a változásokat. Nagyobb része – a középfokú végzettségűek csoportja – azonban sikerkeresőkből, kudarckerülővé váltak. Elutasítják a kihívásokat, és az alkalmazkodást. Stabilitást akarnak egy kiszámíthatatlanul változó világban. Az 1970-as évek végétől fokozatosan leszakadtak: megtorpant a korábban folyamatosan emelkedő jövedelmük, foglalkoztatottságuk visszaesett, politikai aktivitásuk lecsökkent. Egyre nőtt azok aránya, akik végleg feladták: a társadalom perifériájára szorulva, az állam kénye-kedvének kiszolgáltatottan tengődtek.

A feltétel nélküli alapjövedelem és a robot-forradalom áldásai döntően a kudarckerülők várható reakciójától függenek. A kutatások azonban egy sor aggodalomra okot adó jelenséget tártak fel. A nem egyetemi végzettségű fehér középosztály életesélyei és életminősége folyamatosan romlik. Foglalkoztatottságuk csökkent, párkapcsolati elégedettségük romlott, politikai aktivitásuk visszaesett, a börtönviseltek száma ugrásszerűen megnőtt. ( Murray, Ch. Coming Apart. The State of White America 2012.).  Az elmúlt évek vizsgálatai pedig egészen sokkoló tényre hívták fel a figyelmet: halálozási statisztikájuk – döntően az alkohol és a kábítószer problémák miatt – az afro-amerikaiak szintjére kerül. (Case, A. Deaton, A. 2015. Rising morbidity and mortality… PNAS). Ez a társadalmi válasz arra utal: a társadalomjavító programok, gyakran a jó-szándékú reformerek által remélttel ellenétes hatást váltanak ki. A nem-szándékolt, negatív mellékhatások alapvetően módosíthatják az eredeti optimista várakozásokat.

Ennek tükrében állítható, a 21. század valódi kérdése: mivel tölti napjait az ember, elérkezve a szabadság birodalmába. Anyagi szükségleteink kielégítésére törekvésünk „velünk született”. Tulajdonképpen a teljesítmény nyújtásának motivációja is evolúciós programunk része. A kifinomult fogyasztást azonban tanulnunk kell, bár ennek oktatását az üzlet – saját érdekében – megteszi. Igyekszik magához kötni, és minden lehetséges eszközt felhasználva kívánatossá tenni szemünkben, amit ránk akar tukmálni. Ám egy olyan világban, ahol nagy a csábítása a fogyasztásnak és a teljesítmény-kényszer kikerülésének, és ahol erre nemcsak lehetőség van, de az egyén társadalmi hálózata is ezt preferálja, az emberek tömegesen elfordulnak az erőfeszítést, a kudarc-tűrését, a kihívásokkal való szembenézést kívánó élet-modelltől. Valóságos veszély, hogy a többség nem indul el a kultúra élvezésének és a tudomány művelésének nehéz, göröngyös, de értelmes életet kínáló útján.

Az ember mindig is reménykedett, hogy egyszer majd enyhül a körülmények szorítása. Ez az optimizmus tükröződik John Adams – az USA második elnöke – feleségének írt levelében: „Azért kell nekünk politikával és a hadművészettel foglalkoznunk, hogy gyermekeink szabadon tanulmányozhassák a matematikát vagy filozófiát, és ezzel megteremtsék a lehetőséget, hogy unokáink akár a festészetnek, a zenének, vagy akár a szobrászatnak szentelhessék életüket.” Az azonban, hogy a kényszerek megszűnése nem oldódja meg automatikusan a problémákat, a hétköznapok gondjai közepette elsikkadt. Sokáig nem értettem La Rochefoucauld különös aforizmáját: „Több erény szükséges a jó-sors elviseléséhez, mint a rosszéhoz”. Ma úgy tűnik, az értelmes élet erényeinek elsajátítása az emberiség alapvető problémájává lép elő. Megoldásához a leghasznosabb tanácsot W. Buffett – a világ egyik leggazdagabb és legsikeresebb befektetőjének – örökösödési elve kínálja: „Hagyj annyit gyermekeidre, hogy azzal foglakozhassanak, amivel akarnak, de ne hagyj annyit, hogy ne kelljen valamivel foglalkozniuk”.