Fülig Jimmy – Rejtő Jenő hallhatatlan hőse – a Piszkos Fredben, óceánjárón pincérkedve összetűzött egy maláj erőművésszel, aki rajta kívánta demonstrálni erejét. Arra biztatta Jimmyt, hogy üsse csak meg, mert – mindenki meglepetésére – kivédi. Lett is meglepetés: Jimmy az erőművésszel feltörölte a padlót, szemrehányására pedig – miszerint ő jobbról várta az ütést, az meg ballról jött – csak annyit mondott: „nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani”. Joggal vethetik a szememre, hogy a nemrég az Egyesült Államokbeli Buffaloban lezajlott esettel – egy 18 éves fehér férfi, a helybeli „Tops Friendly Marketben” 10 embert agyonlőtt és hármat súlyosan megsebesített – ízléstelen viccelődni. Annál is inkább, mert a helyzet súlyosabb: egy újabb lövöldözés egy texasi iskolában 21 halottat követelt. Ebben az évben az USA-ban eddig már 200 (!) tömeges lövöldözés volt, tavaly pedig 693 (!). Mintha a régebben ritka kivételnek számító erőszak az új „normalitás” részévé válna. Ezért vetődhet fel joggal bárkiben, hogy ha más megoldás nincs, állítsunk mindenki mellé egy védelmező „őrangyalt” és egy visszatartó „felvigyázót”.
Azt, hogy az ember nem nélkülözheti a szabályok betartására kényszerítő büntető intézményeket a tudományos kísérletek és az antropológiai vizsgálatok is bizonyítják. (Boyd, R. et all. 2003. The evolution of altruistic punishment.) A történelem során fokozatosan formálódtak ki azok eszközök, amivel a közösségek fegyelmezetlen tagjaikat a szabályok követésére vették rá. Ahogyan az emberi csoportok növekedtek és sokrétűbbé váltak, egyre újabb büntetési rezsimek jöttek létre. Emberréválás idején őseink életközössége a család volt, amelyben az egymáshoz hangolódást az evolúció által kiformált ösztönök alapozták meg. Ezek vezérelték beilleszkedést a csapatba, viszonozni a segítséget, de megtorolni a méltánytalanságot. A fejlődés következő szakaszán, a törzsekben, már a kultúra alapozta meg az összetartást. A törzs, elvárta minden tagjától az ősök által továbbörökített viselkedési normák betartását. Ám nemcsak azt követelték meg, hogy maga tartsa be azokat, hanem azt is, hogy másokkal is tartassa is be. Aki normaszegéssel találkozott, annak – vállalva a vesződséget – büntetnie kellett a vétkest, még ha nem is őt érte kár. (Fehr, E. et. al. 2003. The nature of human altruism.) Ennek a mindenki által gyakorolt – ezért peer-punishmentnek nevezett – büntetési módszernek köszönhetően a közösségek növekedhettek.
Ám a nagyobb közösségben szükségszerűen gyakrabban botlunk bele idegenekbe. Emiatt – nemvárt módon – megjelentek az un. „másodrendű potyautasok”, aki betartják az előírt szabályokat, de nem vállalják a büntetés terheit, ha idegen csap be, idegent. Ahogyan egyre többen követték ezt a viselkedést, a szabályszegések elterjedtek és a közösségek szétestek. Megtapasztalva a növekvő közösség előnyeit, világossá vált: meg kell akadályozni a szabályszegést. Az ember – ha rákényszerül – találékony: kigondolta a moralizáló és büntető Isteneket abban a reményben, ez majd észre téríti potyautasokat. A szabályszegőket – tanította a közösség – az Istenek büntetése, ami még életükben, de a túlvilágon egészen biztosan eléri. (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies.) Az emberek fokozatosan megszokták a viselkedésüket felügyelő Istenek állandó jelenlétét, s lám, a közösségek – mindenki örömére – tovább növekedhettek. Ám, újra előállt a korábbi probléma: a nagyobb közösségben szükségszerűen több idegenbe botlott bele az emberek és az isteni büntetések visszatartó ereje pedig lecsökkent. A potyautasok terjedése miatt a nagyobb közösségek kezdtek ismét szétesni.
A társadalom tagjai látva, hogy a szabályszegőket nem riasztja vissza az Istenek büntetése – más megoldást nem látván – beletörődtek abba, hogy a hatalmi pozíciókban levők gyakorolják az erőszakot. Először csak „kiszervezték” a büntetést: embereket bíztak meg és fizettek azért, hogy kapják el a szabályszegőket. (Gross, J. et al. 2015. Building the Leviathan – Voluntary centralisation of punishment power sustains cooperation in humans.) Ám, amint egyre több területen vált szükségessé a megfigyelés, az ítélkezés és a büntetés az egészet egybefüggő rendszerré szervezték: megalkották az államot, mint az intézményes erőszak legitim eszközét. Ezt azután a közösség tagjainak adójából tartották fenn, erre utal „pool-punishment” elnevezés. A polgárokat végső soron csak két dolog érdekli: hatékonyan biztosítják-e a nyugalmát és ez neki mennyibe kerül.
A kísérletek egyértelműen mutatták: a büntetési rezsimek közötti átmeneteket mindig a költséghatékonyság vezérli. (Traulsen, A. et. al. 2012. An economic experiment reveals that humans prefer pool punishment to maintain the commons.). Amikor a meglevő intézmények hatékonysága leromlik vagy a költségei ugrásszerűen megnőnek, újra kezdődik az „intézmény-barkácsolás”. A szóba kerülő lehetőségek közül azután a hatékonyságot és a költségeket összevetve választják ki az új helyzetben megfelelő, új intézményeket. A valóságban a büntetési rezsim-váltásokat mindig értetlenség, ellenérzés és ezért erőszak kísérte. A megszokott intézmények szemszögéből az új maga az őrültség, az új szemszögéből viszont a régi tűnik barbárnak, amit – mint az önbíráskodást – tiltanak. Mivel azonban az új büntető rezsimeket alapvetően a gazdagok és hatalmasok kezdik működtetni, így a kényszerek és az erőszak döntően a szegényeket sújtotta. Azt, hogy az állam részrehajló a gazdagok javára nemcsak a forradalmárok vették észre, de a filozófusok, a tudósok és a művészek is szóvá tették.
A demokrácia fejlődésével azonban egyre több polgár szólhatott bele a szabályok kialakításába és az állam működése fokozatosan mind átláthatóbb, hatékonyabb és humánusabb lett. A 20. század második felében a büntető intézmények demokratikus ellenőrzésének hatására a társadalmi együttélés zavarai látványosan visszaszorultak. A történelem kezdetén az életet az állandó erőszak és életveszély jellemezte. Ehhez képest egy középkori város biztonságosnak és nyugodtnak volt tekinthető. Ám a „konszolidált” középkori állapotok, még fényes nappal is jóval erőszakosabbak voltak, mint a chicagói alvilág által uralt negyedek éjszakái. Ez utóbbiakkal összevetve a 20. század utolsó harmadában az állam alapvetően kiszámítható és biztonságos körülményeket teremtett polgárai számára. A 21. századba átlépve azonban a világ alapvetően felbolydult.
A kölcsönös függés az emberiséget elválaszthatatlanul egybekapcsolta, a globalizáció egymásba ékelte a társadalmakat, a migráció pedig összekeverte a korábban viszonylag homogén közösségeket. A hatások megállíthatatlanul terjednek a világban, egyre gyakrabban előidézve válságokat. Az egykor világos eligazítást kínáló társadalmi identitás megrendült, a közösségek közötti ellentétek fokozódtak. A társadalmakon belül szélesedett a generációk közötti kulturális szakadék, a fiatalabbak a korábbiaknál nárcisztikusabbak és individualistábban lettek. Az egyén hajlamos lett a „Mi” szempontjai helyet kizárólag az „Én” érdekét követni. (Putnam, et.al. 2021. Upswing.) A közmegegyezés által jóváhagyott és mindenkitől elvárt viselkedési szabályokat mind többen és mind gyakrabban rúgják fel, és az együttélés zavarai felerősödtek. Az emberek, számtalan internet kapcsolatuk ellenére magányosabbak lettek, és emiatt könnyen válnak áldozatává az ezt kihasználó, erőszakos csoportok manipulációinak. A társadalmak növekvő mértékben polarizálódtak és a „kollektív depresszió” különös jeleit mutatják, miközben a perifériára szorult csoportokon úrrá lett a „kollektív őrület”. (Scheffera, M. et. al. 2021. The rise and fall of rationality in language.)
A felbomlás és a polarizáció leglátványosabb példáit az USA mutatja, de az erőszak és viselkedési zavarok terjedése a legtöbb fejlett társadalomban megtapasztalható. A korábban civilizáltan és toleránsan viselkedő polgárok növekvő csoportjai válnak a körülmények hatására erőszakos zavarkeltőkké, sőt sodródnak a bűnözői életforma felé. Tagadhatatlan, hogy a meglevő büntetési intézményrendszerek hatékonysága lecsökkent, miközben a költségei az egekbe szöktek. Ez egyértelműen arra utal: a büntető rezsimek evolúciója egy újabb történelmi fordulóponthoz érkezett. Amikor a jövő letér a múlt nyomvonaláról, az intézményi evolúciót alapvetően a költség-hatékonyság kényszere formálja. A nemzetállami szinten működtetett intézmények bár továbbra is nélkülözhetetlenek, belőlük mégsem építhető a 21. század globális viselkedés-szabályozó rendszerei. Mivel nem állítunk a glóbusz minden polgára mellé egy „viselkedési forgalmi” rendőrt, úgy tűnik, csak az a lehetőség maradt: a szabályszegő viselkedését még az előtt felismerni, majd megakadályozni, mielőtt ténylegesen bekövetkezne valami őrültség.
Ezt az ötletet nem a „légből kaptam”, pusztán tovább adom a jövő veszélyeivel először szembesítő sci-fi író – Philip K. Dick – gondolatát. Az évtizedekkel ezelőtt jelent meg novellája – Különvélemény – éppen azzal az ötlettel játszott el, hogy 2054-ben a rendőrség rendelkezik egy olyan részleggel (PreCrime egység) amivel a gyilkos megállítható még mielőtt, hogy a gyilkosságot ténylegesen elkövette volna. Az itt dolgozók képesek előre látni egy jövőbeli, még el nem követett bűntényt és igyekeznek „lekapcsolni” a potenciális elkövetőt. A novellát – és az ennek alapján készült, azonos című filmet (Különvélemény) – sok meglepő csavar, hihetetlen fordulat tette izgalmassá, de az eseményszálakat alapvetően az a gondolat mozgatta: milyen következményei lehetnek, ha azonosíthatnánk, amikor valaki a szabályszegés, sőt bűnelkövetés felé sodródik.
Ma körbe tekintve – ki meglepődve, ki megrettenve – veheti észre: a szemünk előtt formálódik ki egy olyan, internet alapú, egyszerre globális és lokális rendszer, amely adatot tud gyűjteni bárkiről és bármiről, majd ezt rögzítve, archiválva és elemezve személyiségi profilokat tud alkotni. (Zuboff, S. 2020.The age of surveillance Capitalism.) A rendszer képes bármely információt ellenőrizni, bárki múltjának minden mozzanatát – társadalmi kapcsolatait, ígéreteit, botlásait és vétségeit – feltárni. Ennek alapján már ma is – de a jövőben a mesterséges intelligenciára alapozva még inkább – előre jelezhetővé teszi viselkedését. Abból, hogy valaki mire keres rá, mit vásárol, mit olvas, kikkel lép kapcsolatba, mit kommentál, következtetni lehet arra, vajon a nyaralását szervezi, lakását rendezi be, szülésre készül, esetlen éppen terrorakció tervez. Mindezt „valós időben”, könnyen hozzáférhetően és lényegében ingyen (!) meg tudja tenni.
Ha ehhez a globális surveillance rendszerhez hozzákapcsolunk egy, a „token-economy” elvét alkalmazó – a szabálykövetés magas vagy alacsony pontjaihoz, növekvő vagy csökkenő élet-lehetőségeket kapcsoló – rendszert, hatékony viselkedés-befolyásolási intézményt kapunk. A rendszernek sok elemét régóta használják a bankok a hitel elbírálásánál (FICO rendszer), a vállalatok beszállítóik tesztelésénél vagy éppen munkatársak kiválasztásánál vagy a kínai Social Credit System működtetésénél. (R. Botsman. 2017. Who can you trust?). Valamennyi a régi korok kis közösségeinek, az un. image scoring, módszerét alkalmazó reputáció-mérést működteti. (Nowak, M. 1998. Evolution of indirect reciprocity by image scoring.). Ám mostantól a „falu rosszát” már egész a globális világ kutyusai megugatják! Megvan tehát a megoldás, de ne örüljünk túl korán. Megtanulhattuk: az életet segítő zseniális ötletek, többnyire az ember érdekeivel ellentétesen is felhasználhatók. Az állampolgárok számára, akik a 20. század utolsó felében végre a „rendszabályozó” állam „tulajdonosainak” érezhették magukat, a szemünk előtt kiformálódó új virtuális büntetési rendszer komoly veszélyeket is rejt.
Az egyik, a tőke és a politika összefonódó és kevéssé átlátható hatalmából fakad. Erre utalnak az elmúlt időszak súlyos krízisei: a fegyver-lobbi előidézte a lövöldözések, a fájdalomcsillapító gyártója generálta opioid válság és a gyógyulást akadályozó gyógyszer-szabadalmi szabályozása egyaránt a monopóliumok hatalmát mutatja. De ugyanez mutatkozik meg abban, ahogyan a szociális média platform vállalatai – politikai kapcsolataikat kihasználva – a rendelkezésükre álló adatokat a polgárok megfigyelésére és manipulációjára használják fel. Még ennél is nagyobb veszélyt jelent, hogy a diktatórikus politikai rendszerek a polgárok ellenőrzését kijátszva és megakadályozva, kiépítik a megfigyelés és a befolyásolás totális rendszereit. Kína ma már egy ilyen, szinte ellenállhatatlan befolyású rendszert működtet. Ennek ellenőrzése úgy tűnik csak a mesterséges intelligencia alkalmazásával lehetséges.
Ugyanakkor a mesterséges intelligencia szisztematikus beépülése a társadalmi rendszerek kormányzásába felvet egy további – talán még riasztóbb és még nehezebben átlátható – veszélyt. Miközben globális világunk egyre kevésbé nélkülözheti, hogy a rendszer kormányzásába bevonjuk a mesterséges intelligenciát, ez egy átláthatatlan döntéshozatali rendszer kialakulásához vezethet. Annak veszélyét pedig, hogy az irányítás kicsúszik az ember kezéből jól mutatta a 2001 Űrodisszeia, A. Clarke zseniális regénye és a belőle készült film. A történetben, az emberiség sorsát befolyásoló küldetés sikerét a Discovery One űrhajó kiképzett legénységének és fedélzeti számítógépe – a HAL 9000 – mesterséges intelligenciájának együttműködésére alapozták. Ám a gép az űrhajó legénységét küldetés akadályainak érzékelve, váratlanul elkezdi „kiiktatni”, vagyis megölni őket. Így Bowman, az utolsó életben maradó pilóta – más választása nem lévén – kikapcsolja a gépet, amit HAL úgy érzékel: „Megölöd az agyamat!”. Miközben tehát a surveillance rendszer alkalmazását elkerülhetetlennek gondolom, aggodalommal tölt el ez a végkifejlet. De nem annyira a szakértők tudásának korlátozottságától tartok, mert ők többnyire tisztában vannak korlátjaikkal. Az igazi veszélyt a rendszer működtető politikusok és az őket saját céljaikra felhasználó üzleti hatalmak viselkedése jelenti szélsőségesen polarizált világunkban. Az emberiség tehát, a történelem újabb szakaszába lépve épp úgy veszélyek között sodródik, mint a Discovery One, amikor a Szaturnusz jeges holdjai között tartott küldetésének végcélja felé.
Leave a Reply