Orbán Viktor és a rabló bárók.

Orbán Viktor álma

“A gazdasági válság következtében helyben járó Európában ma arra kérdésre kell választ találatunk, hogy miként tudjuk saját országunk gazdaságát ismét az élvonalba repíteni. A jó hír, hogy erre a kérdésre elődeink egyszer már választ találtak. Európa évszázadokon át volt a világ vezető gazdasági és politikai hatalma. A rossz hír, hogy mintha ezt Európa elfelejtette volna.” – jelentette ki Orbán Viktor az MTA május elejei közgyűlésén. De vajon mit felejtett el Európa, és milyen választ kínál nekünk Orbán Viktor?

A tartós gazdasági hanyatlást – az egyén súlyos mentális problémájára utaló fogalommal – depresszióként jelölik. Okát, hagyományosan, a piacgazdaság két alapvető tényezőjének – a felkínált termékek illetve az irántuk megnyilvánuló fizetőképes kereslet – zavaraival magyarázzák. A kínálat és kereslet, eltérő jellegű visszaesését a „bébi-csősz” és a „fogoly-tábor” recesszió különös fogalmaival írják le. (Harford, T. Az oknyomozó közgazdász. 2014.) A bébi-csősz recesszió modelljét a Washingtonba költöző, fiatal és házas kormányzati szakemberek kikapcsolódását, a gyermek-felügyelet megszervezésével segítő szövetkezet kínálja.  Azt, aki vacsorázni vagy moziba akart menni, esetleg az egész hétvégét párjával tölteni, mások kisegítették a gyermekfelügyelettel. A fizetés nem dollárral, hanem egy olyan zsetonnal történt, amivel egy másik családnál, máskor ki lehetett egyenlíteni a hasonló szolgáltatást. Megállapodtak az „árban” és a nyilvántartásban is, mégsem indult be a rendszer. Az ok: az elején mindenki csak felügyeletet akart vállalni, hogy összegyűjtse a zsetont a hosszú hétvégére, ám kimaradni, akár csak egy mozi erejéig, senki nem akart. Ha viszont mindenki csak megtakarít, és nem fogyaszt, a gazdaság „leül”. A megoldást, a keynesi ötlete adta: „ingyen” zsetont bocsájtottak ki, ami lehetővé tette a rövidebb idejű felügyeletet, majd így beindult az egész rendszer. A keresleti recesszió gyógyszere: pénz kibocsátásával rávenni az embereket a fogyasztásra, ami „felpörgeti” a gazdaságot és azután minden olajozottan működik.

A fogoly-tábor recessziót a kínálat hiánya váltja ki. Ilyenkor azért hanyatlik a gazdaság – mint napjaink Venezuelájában – mert üresek a polcok, kisöpörték a raktárakat. Az ilyen áruhiányt többnyire valamilyen külső sokk – természeti katasztrófa, háború, vagy az állam bevételi forrásának, pl. az olajbevételek. megcsappanása – idézi elő. A jelenséget D. Radford, oxfordi közgazdász írta le, saját a 2. világháborús tapasztalatai alapján, amit, angol hadifogolyként, a német fogolytáborban szerzett. A Vöröskereszt egységcsomagokkal látta el a fogolytábor lakóit. Ezekben sokféle termék – tea, cigaretta, kávé, kakaó – volt, de mivel az emberek igényei különbözők, beindult a cserebere. Kialakult a piac, sőt még „pénz” is: a cigaretta. A fogolytáborban „normálisan” zajlott a kereskedelem és működött a piac, amíg érkeztek az egységcsomagok. Ám a háború vége felé a rendszeres ellátmány megakadt, áru-hiány tört ki, és emiatt beköszöntött a recesszió. Az ilyen típusú – kínálati – recesszió egyetlen gyógyszere: az áruhiány megszüntetése.

Az 1929-33-as gazdasági világválságot követően a fejlett gazdaságok megtanulták, miként lehet a recessziókat kordában tartani és tüneteit enyhíteni. Az eredmény nem is maradt el: a múlt század második felében a gyors növekedés vált normává, amit csak időnként szakított meg a visszaesés. Amikor mégis beütött a recesszió, a központi bankok pénz kibocsájtásával, a kormányok beruházási programok megindításával orvosolni tudták azokat. Így a gazdaság gyorsan visszatért normális – növekvő – állapotába. A 21. századba átlépve azonban a gazdaságok nem a megszokott módon reagáltak a korábban bevált terápiára. A bepumpált pénzekre addig érzékeny társadalom érzéketlenné vált a szokásos adagokra. Az egykor növekedést-serkentő pénzkibocsájtás a gyógyszer-túladagolás jeleit kezdte mutatni. Még a növekvő dózisú pénz-injekció sem tudta növelni a gazdasági aktivitást. Miközben a lakosság, a vállalatok és az állam is eladósodtak, a gazdaság „életkedve” mégsem állt helyre.

4. Summers – volt USA pénzügyminiszter – így jellemezte a helyzetet: a gazdaság normális állapotává vált a depresszió. Hiába élt a szabályozás a „túlösztönzés” eszközével, a növekedés és a foglalkoztatás csak valamelyest javult, azon az áron, hogy befektetési buborékok jöttek létre. Még az egyre növekvő adag serkentő-szer sem tudta a nemzetgazdaság kívánatos teljesítményét fenntartani. Az ilyen, szűnni nem akaró depressziót nevezik – a rövid idejű recesszióktól megkülönböztetően – szekuláris stagnálásnak. (A szekuláris kifejezés ebben az összefüggésben hosszú távút jelent). A tartós stagnálás előidézőjeként P. Krugman, nemrég megjelent cikkében, a korábbiaktól eltérő, és meghökkentő elnevezésű okot: a rabló báró-recessziót jelölte meg. A hagyományos keresleti vagy a kínálati recessziókkal szemben – érvelt – a modern társadalmak, orvosolhatatlannak tűnő hanyatlása, a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésére, a monopol-szervezetek túl-hatalmának erősödésére, és a verseny-követelmények általános gyengülésére vezethető vissza. (Krugman, P. Robber baron recessions. 2016 04.18.).

Az elnevezés, a 19. század második felének Amerikájára, a rabló bárók korszakára utal. Jellemzője, hogy a társadalmat alapvetően kevésszámú, monopol-hatalommal rendelkező és azzal visszaélő személy tartja a kezében. Nincs tiszta és átlátható verseny, néhány nagyhatalmú család, a többség kizsákmányolását törvényesítő szabályt kényszerít a társadalomra. Ez a helyzet sokban emlékeztet a sportban jelentős problémákat eredményező dopping-jelenségre. A versenyzők olyan tiltott szereket és csaló módszereket használnak, amelyek hozzásegíti őket a győzelemhez. Aki ilyen tesz, az beismeri: nem képes, vagy nem hajlandó annyit dolgozni, ami a vágyott sikerhez kell. Ezt tették a rabló bárók a 19. század végéig, és ebben bíznak napjaink monopóliumai. Növekvő erejüket nem versenyképességük javítására és folyamatos innovációra fordítják, hanem monopol-helyzetük tartósítására. Olyan politikusokat támogatnak, és olyan szabályozás mellett lobbiznak, amely a verseny átlátható és mindenkire egyaránt kötelező feltételeit gyengítik.

Pedig az elmúlt évszázad egyéni, vállalati és társadalmi sikertörténetei a versenyen alapultak. Azon, hogy egyre többen szállhattak be a versenybe, a helyezés a valóságos teljesítményeiken alapult, és a díj is azzal volt arányos.  A verseny kikényszerítette az alkalmazkodást, ösztönözte az újítást, és mindez termékek végelláthatatlan sorát eredményezte. A verseny érdemessé tette befektetni a versenyképesség növelésébe: az egyéneknek a képzésbe, a vállalatoknak az innovációba. Lényegében ez alapozta meg a 20. század második felében a magas növekedési ütemet. A monopóliumok ugyan rendre megpróbálkoztak, hogy a versenyt kijátszva őrizzék meg elért pozícióikat, ám a demokratikus politikai rendszer fél évszázadon keresztül ezt sikeresen ellensúlyozta. Így a növekedést éltető verseny az élet minden területén fennmaradt.

A 20. század vége felé azonban megváltozott a közhangulat, és átlépve a 21. századba sokaknak végképp elege lett a versenyből. A bankok és vállalatok „túl nagy, hogy megbukjon” minősítését, nem vészjelként, hanem megnyugtató üzenetként fogták fel. Még a világgazdasági válságot is csak múló gondnak tekintették. Pedig egyre több területen derül ki: az eseményeket a nagy érdekcsoportok mozgatják, amelyek képesek a szabályozást saját javukra fordítani. Monopolhelyzetükkel visszaélve járadék-vadászként viselkednek. A társadalom 99%-nak rovására csoportosítják át maguknak a jövedelmeket, és saját hatalmuk konzerválására használták azokat a forrásokat, amelyek egy évszázadon keresztül a növekedést szolgálták. Ezért tekinti P. Krugman a rabló bárók újbóli megjelenését a fejlett gazdaságokat sújtó szekuláris stagnálás legfontosabb okának.

Napjaink rabló-báró recessziója azonban nemcsak az USA-t, hanem valamennyi modern társadalmat fenyegeti. A globalizáció veszélyeire való hivatkozással, mindenütt nő a polgárok fogékonysága a verseny elutasítására. Mind többen veszik tudomásul, hogy a gazdaságot a monopol-helyzetbe került vállalatok illetve érdekcsoportok a saját érdekeiknek megfelelően vezéreljék. A társadalom legfelső 1%-a pedig úgy manipulálja a verseny feltételeit, hogy elért pozícióikat senki ne veszélyeztesse. A verseny korábban mindenkire érvényes és átlátható feltételeit hatályon kívül helyezve, sikerült egy olyan játékot a társadalomra ráerőltetni, amelynek két szabálya van: „ha fej, akkor én nyertem, ha írás, te veszítettél”.

Ugyanakkor a felzárkózással küszködő társadalmakban a rabló báró recesszió még súlyosabb fenyegetést jelent. Ezeknél szinte ellenállhatatlan a csábítás, hogy a politikai oligarchiák az államot „elfoglalva és megszállva”, kizárólag az őket kiszolgáló gazdasági elitet hozzák helyzetbe. Másrészről, a demokratikus intézmények és tapasztalatok hiánya miatt ezek a társadalmak könnyebben „megvezethetők”. A lekötelezett csoportok kiválasztása és a lojális elit kialakítása a politikai oligarchia hatalmi pozícióinak „bebetonozását” ígéri. Szinte minden rendszerváltó ország elkapta ezt a – többnyire súlyossá váló – kórt. Ezeknek a társadalmaknak a 21. századi történelmét ezért alapvetően az határozza meg, képesek lesznek-e megtalálni az ellenszert.

Magyarország, 1990 előtt – a többi rendszerváltóhoz hasonlóan – a szocialista gazdaság megszüntethetetlen áruhiányával, azaz fogoly-tábor recesszióval küszködött. A piacgazdaság létrejöttével ez a recesszió-típus lényegében megszűnt. Az átalakuló gazdaság szembesült viszont a bébi-csősz recesszió jelenségével. Az elmúlt két évtizedben ezeket a zavarokat – a különböző összetételű és eltérő fiskális politikát folytató kormányok, illetve a különböző vezetésű, és eltérő monetáris stratégiát követő MNB, gyakran személyi ellentétektől sem mentes vitái ellenére – több-kevesebb sikerrel orvosolni lehetett. 2000-et követően azonban – a felzárkózás megtorpanása miatt – váratlanul újra felrémlett a fogolytábor recesszió veszélye. Ám az EU-ba való belépésünket követően, Magyarország a 2007-2013 között mintegy 25.7 milliárd euró közösségi kohéziós forráshoz jutott hozzá. Ez az életbevágóan fontos külső forrásbevonás – a 2010-et követően „lenyúlt” nyugdíjvagyonnal kiegészülve – elfedte a gazdaság romló teljesítménye, és az emberek jóléti várakozása közötti feszültséget, amely kiélezte volna a fogolytábor recessziót. Az EU források ugyanazt a szerepet töltötték be, mint Venezuela vagy Oroszország esetén az olajbevételek: a versenyképességbeli elmaradást, illetve a monokultúrás gazdasági szerkezetből fakadó sebezhetőséget rejtette el. Emiatt, Magyarország EU-val való kapcsolatának akár csak gyengülése is, a „lélegeztető-gépről” való lekapcsolás veszélyét idézi fel.

A 2010 óta zajló átalakulásnak azonban van egy sokkal komolyabb veszélye: a rabló-báró recesszió kialakulása. Ország-csoportunkban – erre utalnak a lengyel események is – a felelős kormányzás és a demokrácia intézményei eleve sérülékenyek. Az intézményrendszer, az átalakulás ellenmondásai miatt mindenütt zavarokkal küzd. Magyarország azonban 2010-et követően átlépte azt a kritikus pontot, amelyen túl a romlás visszafordíthatatlan. A Fidesz minden döntése – az Alaptörvénytől, a törvényeken keresztül, egészen a helyi szabályokig – a verseny-feltételek torzítását és a teljesítmény-követelmények gyengítését eredményezte. Az átlátható, mindenkire egyaránt érvényes és az esélyek egyenlőségét biztosító verseny helyett a régi urambátyám rendszer kezd működni minden területen.

Ezt testesíti meg a személyi függés kiterjesztése, az előrejutás lojalitáshoz kötése, az átláthatóság és számon-kérhetőség visszaszorítása, a vagyonok megbízhatóság alapján történő újraosztása, és a társadalom irányításában közreműködő intézmények totális megszállása. A lezajlott változások – annak ellenére, hogy a kormány és birtokában lévő média állítása szerint dübörög a gazdaság – szekuláris stagnálással fenyegetnek. Nem egyszerűen megtorpan az ország, hanem fokozatosan elmarad saját csoportjától, és az alsóbb – balkáni – osztályba bukhat. Orbán Viktor és Matolcsi György gyors felzárkózásáról szőtt álmai – csak vágyálmok. Egy olyan korban, amikor a túlélés egyetlen esélyét az egyének alkalmazkodó-készsége, a szervezetek versenyképessége, és a társadalom megújuló-képessége növelése kínálja, a Fidesz által kiformált politikai, gazdasági és társadalmi rendszer Magyarországra hosszú távú leszakadását idézi elő. Ami ránk vár, az egyedül a fogoly-tábor recesszió.