Csernobil-ország

Csernobil-ország

Nemrég emlékeztünk meg a csernobili katasztrófa 30 éves évfordulójáról. A sok szakmai részlet mellett elsikkadt a kiváltó ok társadalmi oldala: miként működteti egy társadalom a bonyolult és ezért veszélyes üzemű rendszereket. Talán ezért jutottak eszembe a minap – Csernobilra emlékezve – a szovjet műszaki rendszerekkel kapcsolatos tapasztalataim. A berendezéseket nagy-tudású, matematikát és a fizikát világszínvonalon művelő szakemberek rakták össze, ám a társadalmat a pravoszláv vallás, az orosz önkényuralom, és a bolsevik forradalmat követő Szovjetunió láger-veszéllyel terhes kultúrája vezérelte. Minden műszaki innováció, és gazdasági intézmény mélyén ott rejtőzött a muzsik-mentalitású társadalom politikai kultúrája. Gyakran idézett mondásaik – „Hétszer mérj, mielőtt egyszer vágsz” és „Bízzál, de ellenőrizz!” – az orosz hétköznapok folyamatosan előbukkanó veszélyeire figyelmeztettek, mely intéseket az életben rendre figyelmen kívül hagyták.

A csernobili reaktort eredetileg katonai célra fejlesztették ki, energiatermelésre csak később alakították át. A berendezés – az akkor már működő, korszerűbb – vízhűtéses típusokkal összevetve alacsonyabb hatásfokú, és nehezebben irányítható, de kellő gondossággal és az előírások betartásával üzemeltethető volt. A katasztrófát egy átgondolatlan, rosszul megtervezett és felelőtlen kísérlet váltotta ki: az üzemeltetők ki akarták próbálni, vajon teljes áramkiesés esetén a rendszer képes-e annyi maradványenergiát szolgáltatni, amely kitart, amíg a dízelgenerátorok működésbe lépnek. Ezért kikapcsolták a biztonsági automatikát, kiiktatták a vészhűtő rendszert, és az előírásokat megszegve tiltott alacsony szintre csökkentették a teljesítményt. Az események innentől kezdve megállíthatatlanul vezettek oda, hogy 1986. április 26-án 01:23-kor az erőmű négyes reaktora felrobbant.

Csernobil – a többi műszaki és gazdasági katasztrófával együtt – alapvetően arra figyelmeztet: komplexé és szorosan csatolttá vált világunkban folyamatosan keletkeznek zavarok, ezek felerősödnek, és szinte szükségszerűen csúszik ki kezünkből az irányítás. A váratlanul előbukkanó vészhelyzetek csak figyelmes, kiegyensúlyozott, és óvatos vezérléssel kerülhetők el. „Ami el tud romlani, az el is romlik.” mondta ki a Murphy törvény már 1952-ben, pedig, akkor még csak elvétve voltak atomreaktor bonyolultságú műszaki, gazdasági és társadalmi alkotások. Azóta azonban olyan világban élünk, amelyben már az is elromolhat, amit eleve elromolhatatlannak építettünk!

Hiába irányítható ugyanis műszakilag jól egy berendezés, ha az azt működtető társadalom és az egyén nem gondosan és nem óvatosan használja. Azokban a társadalmakban pedig, amelyekben a műszaki és szervezeti kultúra, a társadalomirányítási intézmények működési szabályai, az átláthatóság és nyilvánosság, a felelősök ellenőrizhetősége alacsony színvonalú, megnő a robbanás veszélye. Ez Csernobil igazi tanulsága: az igazi veszélyforrás az a társadalom, amely nem ismeri fel egy bonyolult világ irányításának nélkülözhetetlen szervezeti és személyi feltételeit. A modern társadalmak az elvárt biztonság érdekében egész sor kockázatot mérséklő berendezést és kiegyensúlyozó intézményt alkalmaznak. A műszaki rendszerekbe tartalék biztonsági eszközöket – pótféket – helyeznek, letiltják a balesetre vezető beavatkozásokat. A vállalkozásoknál kötelező tartalékokat írnak elő, és biztosításokat köttetnek. És ezért alkalmazzák a politikában, a „fékek és ellensúlyok” rendszerét. Sőt, ahogyan a hatások veszélyesebbek és messze-terjedők lettek, a fokozott elővigyázatosság – precautionary principle – szabálya lett a kötelező. Ha egy akció vagy egy intézkedés a közösséget veszélyeztető kockázattal jár – még ha nincs is egyetértés a tudósok között e veszélyek igazi mértékét illetően – el kell állni annak megvalósításától, amíg teljesen egyértelművé nem válik, hogy a következmények vállalhatók.

A társadalomnak fel kell nőnie ahhoz, hogy biztonságosan mozogjon komplexszé vált világukban. Egy éretlen társadalomban nem ütköznek meg azon, ha a vonatvezető figyelmen kívül hagyja a jelzéseket és kisiklik a vonat. Azt mondják: pech, vagy a sorsra kenik a balesetet. Az érett társadalmakban, ha valaki öngyújtójával fényt csiholva nézi meg, vajon van-e üzemanyag a benzines-hordóban, és robbanást okoz, azt őrültnek tartják. A „fékek és ellensúlyok” rendszere egy éretlen társadalomban kidobott pénznek tűnik. Egy öntelt politikus is akaratát gúzsba kötő megszorításként tekint ezekre, mintha – ugye ismerős az érv – az autót egyszerre hárman vezetnék: egy, aki kormányt forgatja, egy, aki a gázt nyomja, és még legalább egy, aki a féket kezeli. Ez szerinte maga az őrület.

Pedig éppen azért alakult ki ez a rendszer az évszázadok során, mert a társadalom egyre komplexebb és áttekinthetetlenebb lett, és emiatt nehezen előre jelezhető veszélyek bukkantak elő. Ezért működik minden demokratikus társadalom úgy, hogy van parlament és van Alkotmány-bíróság, van kormány és van független Nemzeti Bank, van a törvényhozás és van a bíróság, van vádló és van védő. És nem véletlen, hogy éppen azok a társadalmak lettek sikeresek és irigyeltek – pl. Svájc, Hollandia, Svédország, Kanada – amelyek intézményesen megosztják az irányítás felelősségét.

Az elmúlt években a Fidesz szisztematikusa „kiiktatta” az állam biztonságos működését szavatoló fékeket és ellensúlyokat. Pontosan úgy járt el, mint Csernobil felelőtlen mérnökei, vagy még inkább, az a tolvaj, aki kiszerelte az autó fékét vagy eltulajdonította a vasúti váltó kábeleit. Ám ne feledjük: aki tönkretette a fékrendszert, azt nem elsősorban a néhány ezer forint értékű tárgy eltulajdonításáért büntetik meg. Súlyosabban esik latba, hogy a féket használhatatlanná téve veszélyezteti a járműben ülők életét. Ezért pedig súlyosabb büntetés jár! Orbán Viktor és csapata működésképtelenné tette az állam biztonságos működését szavatoló intézményeket. Amikor eredeti funkciójával ellentétesen működtetik az MNB-t és az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, és a közmédiát, ugyanazt teszik – csak az egész társadalmat veszélyeztető méretekben – mint az a tolvaj, aki a metró szerelvényből kilopja a fékeket. Az állam, amire életünket bíztuk, mostantól nem működik biztonságosan. Bármikor bekövetkezhet egy szerencsétlenség. Nem feltétlenül holnap vagy egy fél év múlva, de a katasztrófa bele van kódolva a társadalmunkba.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.