Miért fontos a demokrácia?

Miért fontos a demokrácia?

A demokrácia sokak szemében afféle „make up”: a jólétben élők ezzel teszik életüket még szebbé és simábbá. Ha egy ország gazdag, még azt is megengedheti magának, hogy demokráciát játsszon –gondolják sokan. Ügyeit, nem – mint régen – a hatalom parancsaival, de hatékonyan, hanem körülményesen, mindenkivel egyezkedve intézi. A demokrácia – ebben a szemléletben – a jómódúak kiváltsága, amit a feltörekvő szegények – sajnos – nem engedhetnek meg maguknak. A tudomány viszont azt látszik igazolni, hogy a demokrácia nem dísz, hanem a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Kedvenc folyóiratomban – PNAS – két éve egy élénk visszhangot kiváltó cikk jelent meg: Press, W. Dyson, F. „Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.” címmel. A kutatók új szemszögből közelítettek az együttműködő partnerek között kialakuló domináns stratégia,  a Tit-for-Tat, megoldottnak vélt problémájához.

Az már régóta tudjuk, hogy a társas lét egyfajta szociális dilemmát hoz létre. Társulás tagjának lenni előnyös: célszerű megosztani másokkal forrásainkat, mert ők is kisegíthetnek bennünket. Ám ennél is kifizetődőbb a „potyautasság”: elfogadni mások támogatását, de nem viszonozni azt. Vagyis, részesülni a közös javakból, de nem fizetni adót, kérni a szomszéd segítségét, de elfordulni, amikor neki volna szüksége arra. A kísérletek igazolják hétköznapi tapasztalatainkat: a potyautasság bármely társulás – a házasság, a barátság, a lakóközösség, a civil csoport, üzleti kapcsolat, s nem utolsó sorban, a társadalom – széteséséhez vezethet. Ezért minden közösség – nemcsak az emberi csoportok, hanem a majomhorda, és a farkas-falka, a varjúcsapat és a hangyaboly is – különböző megoldásokat „talál ki”, a potyautasok visszaszorítására. Ilyenek, a genetikai rokonságon alapuló együttműködés, a hormonális összekapcsolódás, a közvetlen viszonosság megkövetelése, és a fejlettebb lényeknél kiformálódó, a közösségi viselkedést támogató úgynevezett Tit-for-Tat (TFT) stratégia.

Részvételünket a társulásokban az abból adódó nyereség határozza meg. Ezt a „nyereséget” két tényező befolyásolja: a viselkedés stratégiája (ki, milyen együttműködően és becsületesen vesz részt a cserében), és az osztozkodás arányai (kit, mennyit kap a csere során). A kutatók figyelmét először a leghatékonyabb viselkedési stratégia keresése kötötte le. Így találtak rá a TFT-re: ez megelőlegezi a bizalmat, együttműködő, majd „tükrözi” a viselkedést. Vagyis, ha partner az előző lépésben együttműködött, akkor ő is azt teszi, ha nem, akkor megbünteti. Ám ha a partner észre tér, és elkezd újra együttműködni, azonnal visszatér a cseréhez. A TFT – jelentése „szemet szemért, fogat fogért” – bármilyen fenyegetőnek is tűnjön, a közösség minden tagja számra bizonyíthatóan ez a legelőnyösebb.

A kutatások egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy bármely társulás tagjai, akkor járnak a legjobban – akkor tesznek szert a legtöbb nyereségre, akkor részesülnek a legtöbb simogatásban, akkor kapják a legtöbb tiszteletet – ha viselkedésüket a TFT stratégia vezérli. Nem véletlenül ajánlják ezt a stratégiát – „aranyszabályként” – a különböző vallások: Buddha és Konfucius, Hillél, Jézus, és Mohammed egyaránt. De ezt a – józan belátásra kényszerítő – stratégiát alkalmazták egymással szemben a hidegháború során az USA és a Szovjetunió, ez vezérelte a háborúskodó törzseket, a vetélkedő vállalatokat, összecsiszolódó lakóközösséget, sőt még a házasságokat is. És akkor most, a legújabb kutatások arra utalnak, hogy mégis létezik a Tit-for-Tat-ot „felülírni” képes stratégiai változat.

Az ötlet meghökkentően egyszerű volt: jobban szemügyre vették a csere-kapcsolat másik meghatározó elemét: a kölcsönös jutalmat rögzítő „kifizetési mátrixot”. Az osztozkodás konkrét arányait megszabó kifizetési mátrix értékeit, sokáig eleve adottnak vették, legfeljebb azt vizsgálták, milyen viselkedést váltanak ki a különböző értékek. A kutatók most arra jöttek rá, hogy a kifizetési mátrix értékeit a partnerek befolyásolhatják! Ha pedig valamelyikük a maga érdekeinek megfelelően megváltoztatja az osztozkodás arányait, akkor meg tudja „vámolni” a közös javakat, és tartósan kizsákmányolni képes partnerét, még ha az TFT-t követi is. Ezzel a probléma egy jól ismert történelmi tapasztalatra hívta fel a figyelmet.

Az európai fejlődés fő vonala a feudalizmustól a polgári társadalom felé vezetett. Ezt a folyamatot a „Miért buknak el nemzetek?” – Acemoglu és Robinson nagy sikerű könyve – az „kizsákmányoló-befogadó” fogalompárral írta le. A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás és a javak kevesek – oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyitott versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson, és méltányos megoldások keresésén alapul. Az elmúlt öt évszázadban a feudalizmus kizsákmányoló intézményrendszere – hol evolutív módon (Anglia vagy Poroszország), hol forradalmi úton (Franciaország, vagy Amerika) – a polgári társadalmak befogadó intézményrendszerévé alakult át. Az európai történelmet az oligarchiák fokozatos visszaszorulása, a demokratikus szabályalkotás és a mindenkire kiterjedő verseny intézményeinek elterjedése jellemezte.

A demokrácia tehát nem az európai civilizációt más civilizációktól megkülönböztető dísz. A demokrácia: a közös játékszabályok, és ezen belül, a társadalmi cserék osztozkodási arányainak – a kifizetési mátrix elemeinek – konszenzusos kialakítási módszere. Annak biztosítéka, hogy egyetlen hatalmi csoport sem képes a maga számára kizárólagos előnyöket biztosítóan befolyásolni az elosztást. A történelemben sokáig az volt az alaphelyzet, hogy a hatalmi elitek egyoldalúan érvényesíthették érdekeiket. Az „öreg” kontinensen azonban a demokrácia kibontakozásával a játékszabályokat közösen alakították ki, így az osztozkodást az oligarchiák egyre kevésbé téríthették el a méltányostól. Fokozatosan érvényre jutottak a tiszta versenyt, az átlátható feltételeket, és a közös megegyezés alapján változtatható játékszabályokat biztosító törvények.

A 20. századba átlépve úgy tűnt: a polgári demokrácia és a piacgazdaság térnyerésével, az oligarchiák működési tere végleg leszűkül, és a beleszólás, a kérdésfeltevés, az átláthatóság, a számon-kérhetőség, a vélemény-szabadság megkérdőjelezhetetlen joggá válik. A folyamat azonban az I világháborút követően „megbicsaklott”. A várakozásokkal ellentétben az oligarchiák a modern politikai pártok működésében újra feléledtek – lásd: R. Michels, az oligarchia „vastörvénye” – és a 20. század politikatörténetének fontos tényezőivé váltak. A fasizmus és a bolsevizmus újra trónra emelt olyan hatalmi csoportokat, amelyek saját érdekükben szabták át a társadalom működési szabályait, és a maguk számára osztották el a közösség javait. Ebbe a jelenségbe ütköztek bele, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező társadalmak „rendszerváltásai”, amikor olyan hatalmi csoportok kerülnek kormányra, amelyek saját érdekeiknek megfelelően befolyásolták a játékszabályokat és a jutalmakat. Hiába alkalmazza ilyenkor a többség a TFT-t, ezzel legfeljebb minimalizálni tudja a veszteségét.

A kutatók ezután azt a – valószínűleg az olvasót is érdeklő – kérdést kezdték feszegetni: vajon végképp megkaparinthatja-e az oligarchia a hatalmat, és örökre kizsákmányolhatja-e a társadalmat? (Stewart – Plotkin: From extortion to generosity, evolution in the Iterated Prisoner’s Dilemma. 2013). Válaszuk egyszerre megnyugtató és zavarba ejtő. A kizsákmányoló stratégiák jól teljesítenek a „párharcban”, de visszaszorulnak az evolúcióra képes populációkban. A kutatások azt mutatják, hogy hosszú távon, az emlékezettel rendelkező és aktív cselekvést választó aktorok társulásaiban, az oligarchikus viselkedés visszaszorul, és előnyösebb a méltányosság által vezérelt viselkedést választani. Ugyanakkor a kutatás nem adott fogódzót a folyamat időbeli lefolyásáról.

Egy másik vizsgálat eredményei további megszívlelendő tanáccsal szolgáltak a társadalom számára. (Akcay et. al. The evolution of payoff matrices: providing incentives to cooperate. 2013.) Azok a játékosok, akik nem rendelkeznek „memóriával” – elfelejtik, kik csapták be őket – azok „megszívják”! Azok viszont, akik képesek azonosítani a kizsákmányoló stratégiát alkalmazó „játszótársukat”, és megjegyzik erőszakoskodó partnereiket, majd, vagy otthagyják őket, vagy maguk kitartanak a TFT mellett és ilyen viselkedési követő társakat keresnek, azok képesek lesznek fokozatosan kiszorítani és megtisztítani a társadalmat a kizsákmányoló oligarchiától.

Végül, a kutatók azt a kérdést vették górcső alá: vajon a demokratikus döntés kevésbé hatékony-e, mint a szűk körű elité?  (Hilbe, C et al. Democratic decision establish stable authority.. 2013.). A kísérletben a résztvevőknek a nagyobb hozadékkal kecsegtető, de – a potyautasok miatt – kockázatosabb közösségi, és a kisebb, de biztos nyereséget jelentő magán-befektetés között kellett választani. A befektető csoportok – ha akár egyetlen résztvevő választotta is ezt a lehetőséget – büntető „hatóságot” hozhattak létre a potyautasok ellen, amelyik a játék során megbüntette az „adó” befizetését elmulasztót. Miután a résztvevők megtapasztalhatták az „adóhivatal” költségét és annak hatékonyságát, a játék utolsó menetében lehetőséget kaptak: ha akartak, „disszidálhattak” egy másik csoportba, ha akarták, demokratikus – többségi – szavazással dönthették el, milyen büntető intézményt akarnak működtetni.

A „lábbal-szavazók” többsége nem büntető – „adó nélküli” – csoportot választott, és az ilyen csoportokban a közösségi befektetés visszaesett. Amikor viszont a csoport demokratikus szavazással dönthetett a fegyelmező intézményről, a többség büntető-intézmény alkalmazását választotta, amely ráadásul nemcsak az „adócsalót”, hanem annak jelentését elmulasztót (!) is megbüntette. Ezekben a csoportokban azután a közösségi befektetés magas szintű maradt. Úgy tűnik tehát az evolúciós játékelmélet matematikai modelljei nemcsak a filozófusok régóta közszájon forgó tanácsait igazolják vissza, de alátámasztják a költő szavait is: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte, hogy más legyen”.