Környezetünk többnyire kiszámítható. Rend által uralt világában, holnap is a tegnap köszönt ránk. Nem várhatunk – sem aggódva, sem reménykedve – alapvető fordulatot. A káosz ezzel szemben, a megszokott rend szöges ellentéte: teljes a kiszámíthatatlanság, általános a felfordulás. Bármi megeshet, és ami történik, többnyire rosszabb, mint amit vártunk. A rend és a káosz között azonban található egy különös átmeneti tartomány: a káosz pereme (edge of chaos). Itt már elmúlóban a régi kor, és készülőben a jövő, a jelen pedig veszélyekkel teli, de felvillanyozó változásokkal is kecsegtet. A körülmények a teremtés pillanatát idézik, de még nem tudni, hogy mi születik. A sokak által feltett kérdésre – hol is vagyunk? – a válasz ez: a 21. századba átlépve az emberiség a káosz peremén egyensúlyoz.
A Science – a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata – évindító számában jelentette be: az emberiség új geológiai korszakba lépett. (Waters, C. et al. The Anthropocene is functionally and stratigraphically distinct from the Holocene. Science, 2016: 351). A hír rögtön felkerült a globális média főoldalára. A Föld 7.3 milliárd lakosa szinte egyidejűleg tudhatta meg: az újesztendő már az antropocén korszakban köszönt rá. Különös, hogy világ éppen most kapta fel a fejét a hírre, hiszen a Nature – a másik legrangosabb folyóirat – a múlt év március 16-én lényegében ugyanerről tájékoztatta a világot. (Lewis, S et. al. Defining the Anthropocene.). A hír valószínű azért lépte most át az ingerküszöböt, mert az 2016 első hónapjai szinte kizárólag a válságokról szólnak. A széteséssel küszködik Európa, tanácstalan a választásokra készülő USA, a válság réme fenyegeti Kínát, kiszámíthatatlanul rögtönöz Oroszország, egymásnak feszülnek a közel-kelet hatalmai, bizonytalanul keresi útját Dél-Amerika, nekilendül, de újra és újra visszazuhan Afrika. Még a nemrég lezajlott davosi konferencia, 4. ipari forradalmat ígérő optimista előrejelzései mögött is kockázatokkal teli jövő rajzolódik ki. A többnyire reménykeltő műszaki haladás is félelmetes következményekkel fenyeget. De hát nem mindig is ilyen volt világunk? Van-e bármi új abban, ha ma kiszámíthatatlanul kaotikusnak érezzük környezetünket?
A változások az évszázadok során életünk természetes részeivé váltak. Az események sodrában persze mindig voltak nyugalmasabb és stabilabb korszakok. Időközönként azonban a változások üteme váratlanul felgyorsult: alapvető korszakváltások következtek be. Legutóbb, négy évtizede – az „olajárrobbanás” kapcsán – került a köztudatba a „korszakváltás” kifejezés. A cserearányok jelentős megváltozása számottevően módosította országok hatalmi pozícióját és iparágak korábban biztosnak látszó helyzetét. Az efféle alapvető gazdasági és politikai átrendeződések tehát nem példa nélküliek a történelemben. A napjainkban beköszöntött korszakváltás mégis ezeknél jelentősebb, alapvető átalakulásra utal.
Az ősember, egykor óvatosan behúzódott a barlangba, és megpróbált ott kivárni, míg kedvezőbbre fordul az idő. A földművelés elterjedése azonban alapvetően átalakította a társadalmakat. Az embert a természettől a maga teremtette kultúra gyorsan szélesedő szférája választotta el. Egyre kevésbé az érintetlen – szűzi – természet, mint inkább az önmaga teremtette mesterséges világ vette körül. Ám egészen a legutóbbi időkig, a kultúra határán túl, ott volt a vad és háborítatlan természet, amely nyersanyaggal látta el és eltűntette hulladékait. Ám az antropocén korszak beköszönte arra figyelmeztet: az egész glóbusz az ember tevékenységének tárgya lett.
Váratlanul és felkészületlenül, Goethe bűvészinasának szerepébe csöppentünk. Seprűje – a varázsszóra – cseberré változva hordja a vizet, mígnem rémülten ébred rá, elfelejtett a varázsszót, és mindent elborít a víz. A bűvészinast végül megmenti a könyörgésére érkező varázsló, de a kutatók szerint mi nem számíthatunk külső segítségre. A Gaia hipotézis megbukott: a föld önszabályozó rendszere nem képes folyamatosan helyreállítani azt, amit az ember elront. Nem hagyatkozhatunk a természet bölcsességére. Vagy kiigazítjuk az általunk elkövetett hibákat, vagy senki nem fogja azt helyre hozni. Vagy a helyzethez illően gondosak és óvatosak vagyunk, vagy elkerülhetetlen a katasztrófa. Ez már önmagában ijesztően hangzik, de ezzel még nincs vége a gondoknak.
A világ – szinte észrevétlenül – alapvetően átalakult. Mindenekelőtt, áttekinthetetlenül bonyolult lett: távoli területek nehezen kiszámíthatóan befolyásolják egymást, és ez szinte vonzza a válságokat. Másrészt, szorosan csatolttá vált: a zavarok – mint egy dominósor dőlése – megállíthatatlanul tovaterjednek. Harmadrészt, a globális gazdasági folyamatok összefonódása alapvetően szűkítette az egyes nemzetek szuverenitását, amibe az államok nem akarnak belenyugodni. Végül, az elmúlt évtizedben az internet hálózatai valós-idejűvé alakítottak minden emberi kapcsolatot. És mindezek betetőzéseként a 21. században kiformálódó „Interent of things” – a globális hálózattá formálódott hétköznapi eszközeink és technológiai rendszereink – elszakíthatatlan, ugyanakkor átláthatatlan kapcsolatot teremtett az emberiség minden tagja között.
Ezzel világunk komplexitása és különböző részeinek összekapcsolódása totálissá vált. A válságok – legyen az a Zika vírus, a subprime csődök, a migrációs hullám, vagy a kínai tőzsde összeomlása – akadálytalanul átlépik a határokat. Távoli országok krízisei azonnal előbukkannak otthonunkban, és a mi hibáink következményeibe is velünk egyidőben ütköznek bele a föld másik oldalán. Ennek a helyzetnek a metaforája a káosz pereme. A mindenfelől ránk tekintő válság az egyént, a családokat, a közösségeket, a vállalatokat és a nemzeteket is alkalmazkodásra kényszerít. Ez a körülmény látszólag nem egyedi a történelemben. A birodalmak életpályáját mindig is a „összekapcsolódás – felépülés – érettség – összeomlás – szétesés – újraépülés” ciklusai formálták. Az új birodalmak a régiek romjain, az ősök tanácsait követve épültek. Ám napjaink válsága mégsem egyike csupán az évszázadok válságainak. A káosz pereme arra utal: a régi bölcsek tanácsai, az elmúlt korok narratívái és a hagyományos fogalmak használhatatlanná váltak.
A káosz peremén egyidejűleg szembesülünk kiszámíthatatlan környezettel, kíméletlen versennyel, és az eligazodást segítő modellek hiányával. Csak egy a biztos: mindenki kénytelen alapvetően újragondolni a stratégiáját. De merre induljon a tanácstalan utazó? A múlt tapasztalata – lévén a régi rend szétesőben, míg a születő világ körvonalai alig kivehetőek – nem kínál elegendő támpontot megítélni, vajon jó irányba haladunk-e. A jelek egyébként is ellentmondóak: egyidejűleg bukkannak fel pozitív és negatív tendenciák. A bevett fogalmak érvényüket veszítették, és a korábban megkérdőjelezhetetlen értékek bizonytalanná váltak. Mindenki hivatkozhat olyan tényre vagy trendre, amely az ő várakozásait igazolja.
A káosszal szembesülve az útirány helyessége nem ítélhető meg, ahogy megszoktuk: a múlt nyomvonalát folytatva, végigkövetni, döntéseink milyen jövőt formálnak ki. Csak a távoli jövőből visszapillantva tárulhat fel, vajon a döntéseink eredményként létrejövő rendszer, megfelelően illeszkedik-e a most születő új világba? Ezt a logikát fogalmazta meg Edmund Burke a 18. században: ”A közösség érdeke az, hogy ma tegyük meg azt, amit egy intelligens ember öt vagy tíz év múlva úgy emleget, bárcsak megtettük volna”. Vagyis, azt a kérdést kell feltenni magunknak: vajon késői leszármazottaink, visszapillantva 2100-ból, mit fognak számon kérni rajtunk? Ők ugyanis pontosan azért fognak áldani vagy átkozni minket, amit ma megteszünk, vagy éppen, amit elmulasztunk. Ehhez azonban Burke évtizedes távlatát legalább egy évszázadossá kell nyújtani. De vajon ez a „messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort” stratégia alkalmazható-e a helyzetünkben?
A Harward Business Review – a menedzsment tudomány legismertebb folyóirata – idei első számának egyik érdekes írása ennek lehetőségét mutatja meg az üzlet világában. (Reeves, M.. et.al. The biology of corporate survival. HBR. 2016 jan-febr. 47- 55). A kutatók – kiindulva a vállalatok születéskor várható átlagos élettartamának folyamatos csökkenéséből – összefoglalták a túlélés feltételeit a globális káosz világában. Az elmúlt fél évszázadban a vállalatok egyre fiatalabb korban „halnak” meg, és a „boncolás” során világossá vált: az ezredforduló felé közeledve a halál okai között egyre gyakoribb, hogy a vállalatok vezetése, a méretek növekedésétől, az erős centralizációtól, a kockázatok kerülésétől, és stabilitást ígérő, de valójában merev szervezet kialakításától reméltek sikert. A kudarcot tehát a környezet növekvő komplexitásához és változékonyságához való adaptáció hiánya idézi elő.
Az edge of chaos körülményei között – vonták le a következtetést a kutatók – a fennmaradást olyan intézmények és kultúra teszi lehetővé, amely a szervezeti viselkedés alapjává teszi a rugalmas alkalmazkodást. A régen erőt és hatalmat kifejező rendíthetetlen szuverén akarat valójában merevséget idéz elő, amely törékenységet okoz. Az egykor gyengeségnek látszó rugalmasság viszont, minthogy segíti az alkalmazkodást, növeli a rátermettséget. Ennek tükrében a cikk hat egyszerű tanácsot fogalmaz meg, amelyek a káosz peremén egyensúlyozó vállalatok alkalmazkodását megalapozzák.
Az első tanács: tartsd fenn a sokféleséget. A diverzitás szűkítése, a szervezeten belüli sokféleség csökkentése, a viselkedés túl-szabványosítása nem javítja, inkább gyengíti a versenyképességet. A politika világában lényegében ugyanez az elv érvényes: a kultúra szabványosítása, az értékek homogenizálása segíti ugyan a közösségi integrációt, valójában azonban csökkenti az adott helyzetben életbevágó, kulturális alkalmazkodási képességet, gyengíti az innovációs készséget és változásra való hajlandóságot.
A második tanács: tartsd meg a modularitást. A modularitás – az azonos funkciójú szervezeti egységek önállóságának biztosítása – többnyire a költségek növekedését idézi elő. Ezért a költségcsökkentés szokásos módja, az azonos feladatokat ellátó szervezetek összevonása egyetlen giga-szervezetté. Kiszámítható környezetben ez többnyire igazolható, ám a káosz környékén a modularitás stabilitást biztosít. Mivel itt minden területen folyamatosan számítani kell kudarcokra, a modularitás ellensúlyozhatja az egyes szervezeti egységek csődjét, amely így nem vezet automatikusan a szervezet egészének megrendüléséhez.
A harmadik tanács: őrizd meg az ismétlődéseket. Hagyományos körülmények között a pót-pótalkatrész, csak újabb felesleges eszköz a raktárban, és szükségtelen pénzkidobásnak tűnhet, ám a káosz peremén mindez a biztonságot szolgálja. A kaotikus helyzetben azzal kell számolni, hogy a legtöbb elem – amire régen bizton számíthattál – elromlik. Ha valamely elemből egyetlen példány áll rendelkezésre, meghibásodása életbevágó funkciókat tehet működésképtelenné. A káosz peremén a túlélést inkább szolgálja a redundancia, mint a biztonsági tartalékok költség-minimalizáló leépítése.
A negyedik tanács: készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot. A káosz ugyan arra utal, nem lehet a jövőt előre jelezni, de lehet gyűjteni a jövőről a jelzéseket. A jövő kiszámíthatatlansága miatt sokan felmentik a vezetést, ha a szervezet meglepetésszerű katasztrófával – pl. a menekültválsággal vagy a devizahitelek problémájával – szembesül. Ám a későbbi elemzés mindig kimutatta: a jelek ott voltak a falon, csak senki nem vette ezeket komolyan. Bár pontosan előre látni – sem a természetben sem a társadalomban – nem lehetséges, de mindig előbukkan elegendő jel, amelyből a változások iránya kikövetkeztethető, és a váratlanra fel lehet készülni.
Az ötödik tanács: létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat. A heterogenitás korábban javasolt fenntartása ugyan képes változatosságot generálni, de a visszacsatolás garantálja, hogy a szükséges irányú változás meg is valósuljon. A visszacsatolás – folyamatos figyelemmel kísérése annak, vajon beavatkozásunk a kívánt eredményt hozta – rögzíti azt, amit a tapasztalat igazol, és kiigazítja azt, ami nem vált be. A vezetés legnagyobb bűne, nem az, hogy hibázik, hanem, hogy ragaszkodik a hibás döntéséhez.
A hatodik tanács: erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. Normál időkben a szervezeti szabályzat és a hatalom integrálja a vállalatot. Az együttműködést intézmények, és a kulturális szabályok sokasága szolgálja. Ugyanakkor a káosz peremén – az állandó válság légkörében – felértékelődik az ösztönszerű bizalom, az empátia és az ezeket erősítő viszonosság. A szabályok követését a belülről jövő együttműködési készség teszi gördülékennyé, és a kölcsönös egymásrautaltság tudata segíti túllépni a szervezetekben szükségképpen felvetődő zavarokon.
A kutatók javaslata eltér a megszokott tanácsoktól: nem valamilyen technológiai irányt, terméket, földrajzi régiót, vagy iparági célpontot ajánlanak, hanem egy sajátos viselkedési modell kialakítását hangsúlyozzák. Olyan kormányzási intézményrendszer és szervezeti kultúra elfogadását javasolják, amely a szervezet minden szintjén, a kísérletezés, az alkalmazkodás, és a tanulás kényszerét teremti meg. Minthogy az államok lényegében ugyanezzel a kaotikus környezettel szembesülnek, így ugyanezek az elvek kínálják a túlélés esélyét a társadalmak számára is. A káosz peremén egyensúlyozva kizárólag olyan intézmények teszik lehetővé a sikert, amelyek a társadalom minden részét – az egyénektől az államig – adaptációra készteti, megújulásra és önmaga újragondolására ösztönzi. Ha azonban összevetjük a 2010 óta hazánkban kiformálódó rendszert, ezekkel a követelményekkel szembetűnő a teljes ellentét.
Az Orbán Viktor „illiberális” rendszerének jellemzői ugyanis: a heterogenitás megtartása helyett, egyetlen kijelölt megoldás engedélyezése, a modularitás helyett, totális központosítás, a szervezeti autonómia helyett, annak korlátozása, a bizonytalanságot kezelni képes szervezetek helyett, merev, parancskövetésre idomított struktúrák kialakítása, az önszabályozásra képessé tétel helyett, a visszacsatolások és az adaptív mechanizmusok megszűntetése, végül, a bizalom erősítése helyett, az körülményekre süket hatalmi erőszak alkalmazása. Az elmúlt hat év során, az élet minden területét átfogó átalakulás következménye: egy merev, az alkalmazkodást akadályozó, a tanulást lehetetlenné tevő intézményi kényszerzubbony. A politikai rendszer egy olyan „túlélőgéppé” vált, amely sokszoros biztosítással, elejét veszi – akár erőszakkal is – vetélytárs felbukkanásának, megakadályozza kihívást jelentő szerveződés kialakulását, korlátozza működőképes alternatívák létrejöttét, sőt, azt lehetetlenné teszi, hogy a közvélemény reális képet alkothasson a helyzetről.
A káosz peremének körülményeit elemző cikkek egyik leggyakrabban emlegetett fogalma: az „újra-felfedezés” (rediscovery). Mintha mindent, ami körülvesz – a társadalmat és az államot, a kormányzást és a demokráciát, a vállalatot és civil szférát, a munkát és a szabadidőt, a házasságot és a családi kapcsolatokat – újra kellene alkotni. Miközben tanulságos és meghökkentő példákkal találkozhatunk, kiforrott és követésre méltó modellek nincsenek. Az életünket otthonossá és zavartalanul élhetővé tevő feltételek újragondolásra várnak. Közben pedig kezdünk kifogyni az időből. A polgári társadalom jelenlegi működésmódja több-száz év evolúciójának eredménye. Néha a bölcs belátás, máskor az éles vita, és volt, amikor az erőszak formálta. Most, talán ha két évtized áll a rendelkezésre.
Ma azonban még a jövő körvonalai elmosódottak. Nem áll a rendelkezésünkre „blueprint” – valamiféle stratégiai terv – ami alapján az új struktúrát ki lehet alakítani. S ami még nehezebbé teszi helyzetünket, az „újrafelfedezés” – Európáé és a demokráciáé, a vállalaté és az államé, a házasságé és a családé – nem egyetlen, jól előkészített döntési menet eredményeként, hanem folyamatos kísérletezéssel, a „próba-hiba” módszer alkalmazásával jönnek létre. Ezt a jövőt nem tudja kitalálni egy ember, de még a társadalmi elit sem. Ehelyett olyan feltételeket kell megteremteni, amelyek mindenki előtt szabaddá teszik a kezdeményezések és próbálkozások útját. Ezért fontos tudomásul venni: a sikertelenséget, és a kudarcot nem stigmatizálni, hanem értékes tapasztalatként kell tekinteni, amelyből tanulni lehet.
A káosz peremén négy kimenet vár a jövő-utazó előtt. Ezeket, P. Drucker – a 20. század legnevesebb menedzsment gondolkodója – két alapvető szempont értékelése alapján határozta meg: helyesen ismeri-e fel a kihívásokat, és megfelelő módszereket alkalmaz-e ezek megoldásához. Jó irányt és megfelelő módszert választani – „jót, s jól” tenni – ez a siker útja. Rossz irányban indulni, és rossz módszereket alkalmazni: ez a rövid-távon bekövetkező csőd és összeomlás, azaz a gyors halál. A jó irányt választani, ám a szükséges teendőket rosszul végrehajtani, nem zárja ki a sikert, de garantálja a hosszú szenvedést és küszködést. De rossz irányban, hatékony módszerekkel vezetni a szervezetet – mint történik itt ma Magyarországon – ez: a lassú halál. Ennek tünete, hogy a folyamatosan hivatkozott sikerek ellenére, nőnek a feszültségek, éleződnek az ellenmondások, és csak egyre nagyobb erőfeszítéssel lehet talpon maradni, közben folyamatosan marad el az ország versenytársaitól. Magyarország a 21. századba átlépve elvétette az irányt és bizonytalanul sodródva próbált talpon maradni. 2010 után az új uralkodó elit ezt megtetézte azzal, hogy egy alkalmazkodásra és tanulásra képtelen rendszert kényszerített a magyar társadalomra. A történelem válaszútján megint rossz felé fordultunk. Unokáink – miként mi is nem egy esetben őseinket – ismét átkozni fognak.
Leave a Reply