Kollektív és magán eufóriák

Kollektív és magán eufóriák

„Mámor Bordeaux-ban, eufória az országban.” – olvastam a magyar-osztrák másnapján reggel a Népszabadság címoldala. De ezt a két szót ismételi a média Clevelandtól, Rióig, Leicestertől, Tiranáig, annak jeléül, hogy a csapat győzelme – univerzális kábítószerként – kollektív eufóriát vált ki mindenütt a világon. Valóban ilyen egyszerű volna? A tornaterem ajtaján, ahova délutánonként alak-formálni járunk, ott a figyelmeztetés: „Lépj ki a komfort-zónádból! Nem feladni, amikor kényelmetlen, nem abbahagyni, amikor fárasztó, nem leállni, amikor már fáj. A változás a komfort-zónán túl kezdődik.” Ám az óra vége felé, amikor jön a hasizom, és látom, hogyan csinálják körülöttem a lányok, én meg – az egykori úszó – már alig bírom, arra gondolok: a fenébe a kocka-hassal. De azután jön a lazítás, majd a szauna, és rájövök: az eufória igazi forrása, a megpróbáltatások után visszatérni a komfort-zónába.

A midlife krízis a középkorúakat sújtó – sokszor súlyos depresszióban kifejeződő – betegség. Aki elkapta, egyre kevésbé vállalja a kihívásokat, és mind nehezebben lép túl a kudarcokon. Lecsökken önbizalma, elbizonytalanodik döntéseiben. Hol állandó fáradtságot érez, és csak egy vágya van: hagyják már végre békén. Hol meg hatalmába keríti a tettvágy, és – önmaga számára is váratlanul – valami őrültséget követ el: elhagyja párját, vásárol egy új kocsit, rácsapja az ajtót főnökére, összerúgja a port a szomszéddal. Ezt rögtön megbánja, de már képtelen helyrehozni. A középkorúak többsége – a pszichológusok szerint -keresztülmegy efféle megpróbáltatásokon, majd kilábal belőle, és csak a szorongás emléke marad. Ez akár reményt keltő is lehet, mert a modern világ, 21. században előbukkanó válságait – nyilván vitatható módon – afféle társadalmi midlife krízisnek tekintem.

A társadalmi midlife krízis legszembetűnőbb tünete az orvosolhatatlan, tartós – lassan egy évtizede véget érni nem akaró – gazdasági recesszió. Erre utal a politika sokféle súlyos zavara: a populizmus terjedése, a szélsőséges mozgalmak térhódítása, az illiberális demokrácia kísértete. De ennek jele a társadalom számtalan, szűnni nem akaró baja: a közösségek szétesése, az egyén elmagányosodása, a beilleszkedés zavarai, a kábítószer-, és alkohol-problémák, a túlsúlyosság, és az idegengyűlölet erősödése. Döntően ez az oka, pillanatnyi érzelmek hatására meghozott – később, többnyire megbánt választói döntések – lásd Brexit – gyarapodásának is. A választó meg akarja büntetni a hagyományos pártokat, az elitet, de csak önmagát hozza kilátástalan helyzetbe. Úgy tűnik a 21. században, a modern társadalmak mindegyike efféle midlife krízissel szembesül.

Pedig a 20. század során – a szocializmussal és a tradicionális közösségekkel összevetve – a polgári társadalom sikeres és alkalmazkodó-képes volt. Az 1929-33-as világválságot követően kialakult keynesi terápia az időről időre felbukkanó recessziókat hatékonyan orvosolni tudta. A társadalmi mobilitás magas volt, a jólét korábban elképzelhetetlen szintet ért el, az egyéni jogok kiterjedtek, a demokrácia szélesült. Az 1980-as évek végére – különösen a szocializmus válságának tükrében – mindenki elfogadta: a kapitalizmusnak nincs működőképes alternatívája. Ám a 21. század elhúzódó – szekuláris stagnálásnak nevezett – depressziójával szemben csütörtököt mondott a korábban bevált terápia. Az egymást váltó kormányok a krízis politikai és társadalmi tüneteit sem voltak képesek enyhíteni. A demokráciába vetett bizalom megrendült, a mobilitás lecsökkent, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség nőtt. A gazdaságokat már évtizedek óta – a cukorbetegek folyamatos inzulin-injekcióihoz hasonlóan – rendszeres pénzinjekciókkal tartják működésben. Ám a bepumpált pénzre korábban érzékenyen reagáló társadalom fokozatosan érzéketlenné vált a szokásos adagokra. Még az egyre növekvő pénz is csak csökkenő mértékben tudta növelni a gazdasági aktivitást. A 21. századba átlépve azután a racionális gazdaságélénkítő pénzkibocsájtás a gyógyszer-túladagolás jeleit kezdte mutatni. Miközben a lakosság, a vállalatok és az állam is látványosan eladósodtak, a gazdaság dinamizmusa mégsem állt helyre.

S egyszer csak ráébredtünk: a világ alapvetően megváltozott. A 1900-ban világ 2 milliárd lakosa egy lapos és a tetején magasba emelkedő csúccsal rendelkező piramisba szerveződött. A legtetején tízmilliónyian voltak, a közép 300 millió kizsákmányoltja a felemelkedését vagy a forradalomtól várta, vagy a szolgálatba lépéstől remélte. A talpazat kilátástalan helyzetben élő milliárdnyi sokasága pedig, mintha beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. Ám a fejlődés váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség az I. világháborút követően fokozatosan csökkenni kezdett. A század középső harmadában a korábbi piramis, egy rombusz formáját vette fel. A középe jelentősen kibővült – a középosztály számbeli, és ezzel politikai súlya megnőtt – míg a két végén, a nagyon szegények és a nagyon gazdagok aránya, viszonylagosan lecsökkent.

A jövedelmi, a társadalmi és a hatalmi különbségek csökkenése és a középosztály felemelkedése alapvetően stabilizálta a fejlett társadalmakat. A tartósan magas gazdasági növekedés, az általánossá váló középfokú, majd az egyre többek számára elérhető felsőfokú képzés, végül a liberális demokrácia intézményei mindenki előtt megnyitották a karrier lehetőségét. A középosztály pedig magáévá tette a sikerkereső attitűdöt: elfogadta, hogy a verseny feltételei mindenki számára azonosak, a szabályok átláthatók, és a siker alapvetően a teljesítménytől függ. A felemelkedésből évszázadokon keresztül kizárt tömegek elindulhattak felfelé. Az „amerikai álom” realitássá válása hihetetlen dinamikát kölcsönzött ezeknek a társadalmaknak. Csaknem teljes lett a foglalkoztatottság, a termelékenység gyorsan nőtt, az egyéni jogok kiszélesedtek, és ennek köszönhetően korábban elképzelhetetlen magas szintre emelkedett az életszínvonal.

Az 1980-es évektől kezdve azonban, amilyen hirtelen beindult, épp olyan váratlanul abba is maradt a kiegyenlítődés folyamata. A fejlett világ egyszer csak kizökkent normál állapotából. (Galbraith, K. 2014. End of normal.). A középosztály gyarapodása megtorpant, politikai súlya csökkent, stabilizáló ereje megszűnt, az egyenlőtlenség – a legfelső 1% részesedése a jövedelmekből és a vagyonból – újra növekedni kezdett. Az egykor önbizalommal teli és dinamikus középosztály fokozatosan kettészakadt. Kisebbik része – az egyetemi végzettségűek – megmaradt sikerkeresőnek: vállalta és teljesíteni is tudta a verseny, szigorodó követelményeit, és folytatta az emelkedést. Nagyobbik része – a középfokú végzettségűek – azonban kudarckerülővé vált. A versenyben elszenvedett kudarcait hatására önbizalmuk megrendült, munkaerő-piaci helyzetük romlott, és hajlandóságuk, hogy alkalmazkodjanak lecsökkent. Fokozatosan lecsúsztak, és inkább szavazataikat eladva,a politikusoktól várták reményeik teljesülését.  S ezt a politikusok ki is használták: a „szavazógépezetükkel”, mindent, amiről úgy vélték, újraválasztásukat segíti, megszavaztattak. A 20. század végére pedig rombusz visszavedlett a régi, a 19. századbeli piramissá: az alja újra kiszélesült, a közepe leszűkült, míg a legfelső 1% messze kiemelkedett.

Ennek a változásnak a gazdasági következményeit írta le Krugman a rablóbáró-recesszió különös fogalmával. (Krugman, P. 2016. 04. 18. Robber baron recessions). Szemben a kereslet illetve a kínálat zavarai előidézte visszaesésekkel – érvelt a Nobel díjas közgazdász – a gazdaság elmúlt évtizedes hanyatlása mélyebb okra – a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésére, a monopol-szervezetek hatalmának újbóli erősödésére, és – részben ezekből következően – a verseny-követelmények általános gyengülésére – vezethető vissza. A 21. század rablóbárói – ellentétben a korábbi évtizedek vállalkozói osztályával, akik H. Fordtól, S. Jobs-ig döntően self-made man vállalkozókból toborzódtak – 19. század elődeikhez hasonlóan, ismét a járadék-vadászokká lettek. (Stiglitz, J. 2012. The Price of Inequality.) Őket, akik – mint a HP utódok, vagy a Koch testvérek – alapvetően már örökölték vagyonukat, és a saját monopol-helyzetünk fenntartásában érdekeltek, nevezte P. Krugman rablóbáróknak.

A 20. század végére a középosztály két – alapvetően eltérő életstratégiát követő – csoportja gyorsuló ütemben távolodott egymástól. A zömében egyetemi végzettségűek, kitartottak sikerkereső beállítódásuk mellett: vállalták a versenyt és hatékonyan alkalmazkodtak. Nagyobbik részük – jellemzően a középfokú végzettségűek – viszont kudarckerülőkké váltak: kitérnek a verseny elől, visszautasítják az alkalmazkodást, folyamatosan lecsúsznak, és kiszorulnak a munkaerő piacról. Ebben a helyzetben érte a fejlett társadalmakat a 21. századba átlépve válságok egész sora. Először a vállalati szféra (Enron, World Com, Parmalat összeomlása), majd a politika krízisei (a hagyományos pártok és az uralkodó elitek felbomlása), végül 2008-2009-ban a fejlett gazdaságok általános válsága. A gazdasági válsághoz társadalmi, kulturális, migrációs, politikai krízisek kapcsolódtak. Mintha a korábban egymástól függetlennek látszó súlyos zavarok egy válságkorszak beköszöntét jeleznék.

A modern világ – szinte észrevétlenül – a fejlődés új szakaszába lépett. A társadalmak összefonódása – az emberek, a gazdasági folyamatok, az infrastruktúra és a legkülönbözőbb műszaki eszközök globális hálózatba szerveződése – az egységesülés új szintjére érkezett: létrejött az egységes globális társadalom. Az emberiség 7.2 milliárd tagja nem egyszerűen kapcsolatban van, függ egymástól! A világ korábban egymástól elkülönülő térségei, szuverén országai, eltérő fejlettségi fokon álló társadalmai és a különböző működési szabályok által vezérelt részei most elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Ezzel a rendszer komplexitása ugrásszerűen megnőtt, a hatások pedig – a kedvezők és kedvezőtlenek egyaránt – késleltetés és korlátok nélkül terjednek tova. A helyi jelenségek rögtön felbukkannak a rendszer távoli pontjain. A kapcsolatok transzakciós költségei nullává váltak, így a termékek és szolgáltatások akadály nélkül áramlanak, de a zavarok is gyorsan tovaterjednek.

Mivel az egész világ együtt mozog, kikerülhetetlen kényszer a folyamatos egyéni, a közösségi, a szervezeti és társadalmi szintű alkalmazkodás. Ez azt jelent: sem az egyének nem térhetnek ki addig követett életstratégiájuk újragondolása, sem a társadalmak intézményeik alapvető újra alkotása elől. A kaotikus környezethez való illeszkedés mindenki számára a túlélés kényszerévé vált. Ráadásul, mindez akkor zuhant rá a társadalmakra, amikor az elmúlt évszázad tragédiáit követően, a keményen kiharcolt sikerek után, most hátradőltek volna, hogy végre élvezzék az életet. Ehelyett, váratlanul válságok és kihívások tömegével kénytelenek szembesülni. Az ebben a helyzetben előbukkanó bizonytalan, átmeneti állapot életérzését próbáltam a midlife krízis metaforájával megvilágítani.

Nos, azok számára, akik nyugalomra vágynak, nincs jó hírem. Előre látható, hogy a növekedés hosszú távon lelassul, és ez behatárolja a fogyasztás bővülését. A világ áttekinthetetlenebbé válik, ami krízisek sorozatát vetíti előre. A globális gazdaságba bekapcsolódó milliárdnyi új, feltörekvő országbeli munkavállaló, illetve a gazdaságot elöntő robotosítás kiélezi az üzletért és a munkaalkalmakért folyó versenyt. A fenntartható növekedés mindenkit megszokott életvitelének módosítására rákényszerít. Ezek a változások összességükben az ipari forradalommal összemérhető átalakulásokra utalnak. A helyzet csak látszólag könnyebb, mint egykor, amikor borzalmas élet-, és munka-körülményeket kellett megszokni. Most „mindössze” a szabadidő növekedését, a szinten maradó fogyasztást, és a kikerülhetetlen változásokhoz való folyamatos alkalmazkodást kellene elfogadni. Ez a helyzet három eltérő életstratégiát kínál fel: a versenyzőét, az amatőr sportolóét, és a szurkolóét.

A világszínvonalú teljesítményt megcélzó – olimpiára készülő – sportoló tudomásul veszi: ha fel akarja venni a versenyt feltörekvőkkel – a sportban és a gazdaság egyaránt – vállalnia kell, hogy a végletekig kifeszíti önmagát, és mindent feláldoz a teljesítmény oltárán. A verseny feltételei mindenkire azonosak, a szabályok átláthatóak, a küzdelem követelményei pedig egyre keményebbek. A vágyott sikerekért folyamatosan túl kell lépnie teljesítőképességének korlátjain. Ez a választás azt jelenti: életének nagy részét a komfort-zónán kívül, önmaga sanyargatásával tölti. Remény pedig csak egy van: a győzelem majd mindenért kárpótol.

A második életstratégia: az amatőr sportolóé. Ő megszokta, sőt megszerette, hogy rendszeresen kilépjen a komfort-zónából. Nem másokat, önmagát akarja – teljesítőképességének határáig eljutva – legyőzni, mert tudja, ez juttatja el az eufóriáig. A most formálódó jövő ezt az életmódot követhetővé teszi: a munkaidő lecsökken, és bár a jövedelemszint stagnál, az értelmes alkotás kínálta magas életminőség meghaladhatja akár a média által ünnepelt gazdagokét. Csak el kell fogadnia, hogy valamilyen területen, komolyan – szinte versenyszerűen – műveljen egy hivatást vagy egy hobbit: élvezze a kultúrát, alkotóan gyakorolja a tudományt, lépést tartson a világ változásával. De bármelyiket teszi is kényszeríteni kell testét és szellemét a teljesítményre. Életébe beépül rendszeresen kilépni a komfort-zónából, mert így lesz jutalma az öröm, amit az oda való visszatérés kínál.

A harmadik életstratégia követői – a szurkolók – járnak a legrosszabbul. Ők az üzlet és a média csábításának engedve, a celebek fogyasztás-orientált életmódját akarják másolni. Ehhez azonban hiányzik a pénzük, és pozícióik is folyamatosan romlanak. A globális világ fenyegetései elől igyekeznek elzárkózni, megállítanák a változásokat, és visszautasítják alkalmazkodást. Ez a helyzet tömegesen idézi elő a midlife krízis lelkiállapotát: rosszkedvet, haragot, frusztráltságot, és depressziót. Ennek jele az elmúlt időben végzett kutatások sokkoló tényei: az amerikai fehér középosztálybeli férfiak növekvő halálozása, a gyógyszer-túladagolás, az öngyilkosság, a társadalmi viselkedés zavarai és a depresszió megállíthatatlan terjedése. Mindenkiből elegük van: az ismerősökből és a szomszédokból, a vállalkozókból és a politikusokból, főként pedig a versenyből és az alkalmazkodásból. Ez teszi kiszolgáltatottá őket az egyéni és csoportos erőszak vonzásának. És ezért szedhetők rá olyan könnyen populista politikai akciók – kilépés, kizárás, kiutasítás, falépítés, stb. – támogatására. Csak a betevő „kábítószert” keresik: a subprime hitelt, a celeb-státuszt, a valóságos szereket. S ha éppen nincs más, megteszi a csapat győzelme. Ám a vége mindig: a kudarc, az őrültség, az erőszak, és lecsúszás.

Csíkszentmihályi Mihály – a világhírű magyar pszichológus – flow elmélete szerint az ember akkor él át egész életére emlékezetes, eufórikus örömet, amikor valamilyen nehéz feladattal birkózik, s azt, képességeit latba vetve, és megfelelő kitartással sikerül megoldania. A valóságos eufóriához tehát olyan feladat kell, amelynek megoldása megköveteli kilépni a komfort-zónából. A szurkolói életforma azonban nem az egyéni teljesítményhez, hanem a csapat győzelméhez kapcsolja az eufóriát. Részesülni a csapat – a szekta, az osztag, a párt, a nemzet, vagy éppen a nemzeti 11 – győzelméből, és átélni a közös sikert, örömet okoz. Ám a politika ezt a sport által kínált kollektív eufóriát pusztán a társadalmi gondokról való figyelemelterelésre használja. Erre szolgált az ókori görögöknél az olimpia, és a régi rómaiaknál a cirkusz. Ám, ahogyan az 1954-es labdarugó VB magyar vereségét zavargások követték, épp így vezetett 532-ben, Bizáncban, a kékek és a zöldek kocsiversenye a Nika-lázadásra. A szurkolás, mint a társadalmi depressziót enyhítő szer – a többi kábítószerhez hasonlóan – csak az időleges enyhülést hozhat. Hiába a győzelem, az elkerülhetetlen vereség és a súlyosbodó társadalmi problémák csak fokozzák a feloldhatatlan frusztrációt. A boldogsághoz csak az vezet, ha felfedezed: eufória forrása benned van. A csapat győzelme ezt legfeljebb kiegészíti, bár kétségkívül jól esik.