Tudod mi a baj veled, édes hazám, drága nemzetem? Hát csak az, hogy éppen ott állsz, ahol a mádi zsidó. Hogy hol áll a mádi zsidó? Nos, az anekdota szerint, a Mádon élő, borkereskedéssel foglalkozó zsidó kereskedő, minden reggel, kora hajnalban felkerekedett, hogy lovas-szekéren széthordja az aznapi itókát a környék kocsmáiba. Évtizedekig az itóka mindig el is eljutott időben a rendeltetési helyére. Ám egyszer, a szóban forgó kereskedő miután félálomban felrakta a bort, a bakon azon nyomban el is aludt. A lovak azonban tudták a dolgukat: elindultak a megszokott körútra, és elballagtak a szekérrel – rajta a borral, meg az alvó kereskedővel – az első kocsmáig. Ott megálltak, vártak vagy negyed órát – amíg a kereskedő szokásosan behordta a hordókat a borral – majd tovább indultak, a második kocsmáig, majd némi álldogálás után a harmadikig és így tovább. Miután pedig útba ejtették az össze kocsmát, hazatértek és megálltak a kereskedő háza előtt. Ott azután a mádi zsidó felriadt, és hátra pillantva ráébredt a szomorú valóságra: az idő elmúlt, de a feladat – a bor eljuttatása a kocsmákba – nem lett elvégezve. Azóta mondják valakire, akinek egy fontos munkát kell elvégeznie, és erre ő időt és erőfeszítést fordít, ám mégsem halad semmit előre: ott áll, ahol a mádi zsidó.
Emlékeznek ugye még a rendszerváltásra, amikor – úgy negyedszázada – a szocializmus vakvágánynak bizonyuló pályájáról, átváltottunk a polgári társadalom több reménnyel kecsegtető pályájára. A „váltóállítás” azt jelentette, hogy egy sor problémát, amit a szocializmus egyáltalán nem, vagy rosszul oldott meg, rendbe kellett rakni. Ott volt mindjárt a jogrend: a vége felé felpuhuló, de mindvégig szervezetlen diktatúra helyett meg kellett alkotni a törvények hatalmát, és az egymást ellenőrző intézmények rendszerét. Ezt a feladatot – pénzt és fáradságot nem kímélve – nagyjából egy évtized alatt megoldottuk. És most az látjuk: a sok vesződség, és vita ellenére, a törvények tömegét elfogadva, majd tovább finomítva azokat, ma visszaérkeztünk oda ahonnan elindultunk. A rendszer egyre inkább egy diktatúrára emlékeztet, semmint az álmainkban élő demokráciára. Ha visszapillantunk – mint a mádi zsidó – arra ébredünk,: az idő elmúlt, de dolgaink mégsem lettek elvégezve.
Azután ott van a gazdaság versenyképessége. Nagyjából 2000-ig – komoly áldozatok árán, emlékezzünk a Bokros programra – jelentős előrehaladás történt. Még rendszer-váltó társainkkal szembeni előnyünket is sikerült megtartani. Ám most, ha a 21. században befutott útra visszatekintünk, azt konstatálhatjuk: az elmúlt másfél évtizedben, nemhogy helyben toporogtunk, de visszafordultunk: ott tartunk, ahonnan elindultunk, miközben szomszédjaink megelőztek. És ott vár ránk a következő csalódás: az egészségügy. Nekibuzdulva, komoly befektetésekkel olyan rendszert alakítottunk ki, amely – reményeink szerint – finanszírozható, és amelynek középpontjában a beteg áll. Sejtettük, hogy ez sok időt, és még több áldozatot követel, ám azt, hogy a vizit-díjon olyan gellert kap a rendszer, amit azóta sem tud kiheverni, ezt nem vártuk. Az egészségügy hanyatlik, a szakemberek elvándorolnak, kórházak állapota romlik, és a betegek egyre kilátástalanabb állapotú gyógyító rendszerrel szembesülnek. Évtizedes erőfeszítéseink és próbálkozásaink után – mint mádi zsidó – visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk: a helyzet – ha ez egyáltalán lehet – ma rosszabb, mint a szocializmus utolsó napjaiban.
Hasonlóképpen néz ki a nyugdíj-rendszer története. Ha nem is vita nélkül, azt belátta a magyar társadalom: a kizárólag állami – felosztó-kirovó rendszer – nem elégséges. Így egy olyan három-lábú rendszer alakítottuk ki, amely ösztönözte – volna – az egyént: gondoljon a jövőjére, tegyen maga is saját egészségéért, és ha jobb ellátást akar, fordítson arra némi saját pénzt. Ám, amikor a kiformálódott rendszer lassanként végre elkezdett volna működni, az éppen regnáló kormány, „lenyúlta” a pénzt, és ellentételezésként csak egy üres ígéret maradt: nem félj, majd csak lesz nyugdíjad. Így megint a mádi zsidó szindrómával szembesülünk: ott állunk, ahonnan negyed százada elindultunk, miközben az összegyűjtött pénz eltűnt.
Ez a történet ismétlődik az oktatásügyben. Indulatos összecsapások és komoly társadalmi befektetések után kiformálódott a rendszer, sőt már a kezdeti sikerek is jelentkeztek. Azután az elmúlt hat évben valami megroppant. Minden jelzőszám, a szülői és tanári elégedetlenség is azt mutatja: az oktatási rendszer ott áll, ahol a mádi zsidó. Bár sok munkát végeztünk, komoly áldozatot vállaltunk, a feladat mégsem lett végrehajtva. Sőt, egyre halaszthatatlanabb, hogy végre rendbe tegyük ezt a területet, amely a gazdasági és a társadalmi haladásnak is nélkülözhetetlen forrása. Szinte bárhova pillantunk is – a roma felzárkóztatás, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a gyermekszegénység megszüntetése, a területi egyenlőtlenségek enyhítése – csupa olyan gonddal szembesülünk, ahol a helyzet 90-es évek végéig javult, ám ha ma felpillantunk, azt kell látnunk: ott állunk, hol a mádi zsidó.
A dologban éppen az a legszomorúbb: a rendszerváltás első évtizede – minden problémájával, tévedésével és kudarcaival együtt – sikertörténetnek mondható. A társadalmi és politikai „váltóállítás” eredményeként a nemzet esélyt kapott az európai felzárkózásra, és a történelmi hátrányok leküzdésére. S még azt sem lehet mondani, hogy kizárólag magunkra voltunk utalva: soha a magyar történelemben ilyen mennyiségű külső forrás nem áramlott be. S ma, amikor kudarcainkkal szembesülünk mégis mindenki másra – pontosabban a másikra – mutogat: a jobboldal, a baloldalra és viszont, a liberálisok a szocialistákra és viszont, a zöldek a konzervatívokra és viszont, a pártok a civilekre és viszont, végül mindenki a monopóliumokra, a szomszédokra, meg az Európai Unióra. A valóságban azonban a kudarcot magunknak köszönhetjük.
A mádi zsidó legalább kialudhatta magát a bakon, bár utána a munkát újra el kellett végeznie. Mi viszont úgy kényszerülünk újra elvégezni a munkát – végrehajtani egy újabb „rendszerváltást” – hogy frusztráltak, bizalmatlanok, haragosak, és végtelenségig reményvesztettek lettünk.
Leave a Reply