Az emberiség eddigi történelmének talán legnagyobb, változása előtt áll. A jelek arra mutatnak, letérünk a múlt, kacskaringós, válságokkal teli, de ismert nyomvonaláról és – mint a vonat a váltót követően – az eddigi vágánytól elhajló, új, még alig felsejlő végállomás felé vezető pályára térünk. Az állítás, hogy valami alapvetően új korszak köszönt ránk, egykor szenzációhajhászónak tűnhetett, de napjainkban meglehetősen elterjed vélemény. Vita inkább arról folyik, hogy ki, milyen érvek alapján, illetve optimista vagy pesszimista nézőpontból szemléli azt, ami jön. Sokakat a válságok sorozata késztet annak kimondására: „ez nem mehet így tovább”. Másokban az új jelenségek áradata – például a Mesterséges Intelligencia felrémlő világa – kelti a „valami egészen újnak kell jönnie” képzetét. Az eligazodást illetően W. Churchill a múlt trendjét ajánlja figyelmünkbe: „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Kierkegaard ebben a tekintetben szkeptikusabb: „Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet”, vagyis, azt, ahova eljutottál megértheted, megismerve az oda vezető események okait, de ez nem biztosíték, hogy a jövőt is helyesen látod előre.
Én, egy különös mottóból – „Te látod, ami van, és az kérdezed: miért? Én látom, ami nincs, és azt kérdezem: miért ne?” – bátorságot merítve, egy alapvető történelmi ugrás jeleit látom feltűnni. Az előttünk álló évtizedekben sok, egymást már korábban is befolyásoló – környezeti, technológiai, gazdasági, társadalmi és politikai – jelenség elválaszthatatlanul egybefonódik és ez gyökeresen átírja életünk megszokott szabályait. Két alapvetően fontos változás kapcsolódik egybe: az emberiség felérkezett „életgörbéje” gyorsan növekedő szakaszának végéhez és alkalmazkodnia kell a következő, stabil és fenntartható fejlődési szakasz feltételeihez. Másrészt, a szuverén nemzetállamokból felépülő nemzetközi rendszer fokozatosan elválaszthatatlanul egybekapcsolódó globális ökoszisztémává vált. Ezzel kialakult az egységes emberiség, ami lényegileg megváltoztatja a történelemről – egyben a társadalomról és az emberről – alkotott képünket.
Az előttünk álló átalakulás az ember evolúciójának kevésszámú, történelmi jelentőségű „ugráshoz” mérhető. Ilyenek voltak: a fáról való „leszállásunkhoz”, a mezőgazdaságra való áttérésünkhöz, és az állam megalkotás. Ez utóbbi – a nagy és komplex emberi közösségeket kormányzó centralizált „gépezet” kifejlesztése – tette lehetővé birodalmak és civilizációk létrejöttét, és ez teremtette meg az egyre gyorsuló dinamikájú fejlődés feltételeit. A felsorolt gyökeres változások a múltban évezredeket, majd évszázadok sorát vették igénybe, vagyis sok generációnyi idő alatt zajlottak le, és még így is fájdalmas és nehéz volt az új fejlődési szinthez való alkalmazkodás. Az előttünk álló újabb történelmi ugrására azonban legfeljebb két-három évtized áll rendelkezésre, vagyis még a ma élő középkorúak is szinte biztosan végig élik az átalakulás minden örömét és nyűgét.
A történelem lényegét számomra legszemléletesebben Marx egyik meghatározása foglalta össze: „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkét, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységeket folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egésze megváltozott tevékenységgel.” (Német ideológia. 1976. MEM 3. 39.). A kérdés, vajon milyen erők formálják az egyének és közösségeik egyre szélesedő és egymásrautaltságig erősödő kapcsolat-hálóját már a régi görögöknél felvetődött. Szókratész nemcsak rátalált, barátját is rávezette a ma is helyesnek tekinthető válaszra: „Vajon hogyan végzi – teszi fel a kérdést a filozófus – az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet? S Adeimantosz megadja a kínálkozó helyes választ: „Ha csak egyet.” (Platón: Állam. 108.oldal) Ebből a felismerésből kiindulva Szókratész felrajzolja azt az utat, ahogyan a szélesülő munkamegosztás, mind kifinomultabb termékek sokaságának születéséhez vezet, és beláttatja beszélgetőpartnerével, hogy azt csak egyre növekvő méretű társadalom képes kielégíteni.
A történelem tehát a növekvő, mind komplexebbé váló, egyre szorosabb kapcsolatokkal egybefűzött közösségek létrejöttének folyamata. Az egymástól távol élő emberek együttműködésének segítésére a cserét közvetítő és ösztönző eszközöket kellett létrehozni: „feltalálják” a pénzt, a létrehozzák a piacot, bevezetik magántulajdont, és fejlődnek a csere lebonyolításának eszközei, a kommunikáció és a szállítás is. Másrészt, mivel a nagyobb közösségekben több idegen élt együtt, megnőtt a – másokon élősködő – szabályszegő „potyautasok” száma. Ezért a szabálykövetést kikényszerítő – megfigyelő, elítélő, fegyelmező és büntető – intézményeket hoznak létre: kigondolják a moralizáló és büntető isteneket, majd megszervezik a büntető intézményeket működtető államot. S az eredmény nem is marad el: nő a lakosság száma, a közösségek komplexitása és sokfélesége, ez pedig kedvezően hat az innovációk létrejöttére és a kultúra fejlődésére. (Derex, M. et al. 2013. Experimental evidence for the influence of group size on cultural complexity)
A közösségek méretének és a komplexitásának növekedése, a gazdaság és a tudomány fejlődése az elmúlt fél évezredben egyre gyorsult, majd a dinamika a 20. században „robbanásszerűvé” erősödött. Ennek először csak a kedvező oldalait vettük észre: ugrásszerűen nőtt az átlagéletkor és a képzettség, javult az élet minősége, kényelmesebbé és kellemesebbé vált. Ugyanakkor a 20. század utolsó harmadában váratlanul felbukkant az un. „túllövés” jelensége: nem vettünk tudomást a növekedési folyamat szükségszerűen bekövetkező lassuló szakaszáról, és ezen túlhaladva krízisek keletkeztek. Az idő előrehaladásával egyre több területen tűntek fel a növekedés korlátjai. Végül letagadhatatlanná vált: az emberiség elérte világának a határait. „Belaktuk” az egész bolygónkat: bárhova tekintünk is mindenütt önmagunkkal találkozunk, bármit is teszünk, mindig önmagunkba botlunk, bárhova megyünk is saját tetteink következményeivel – szennyezésünkkel és hulladékainkkal – szembesülünk.
Ezzel párhuzamosan a minden embert és minden dolgot egybefűző technológiai, gazdasági és környezeti kapcsolatok az egész világot egységes komplex – egyre nehezebben átlátható – rendszerré alakították. Az ilyen komplex rendszerek csak működésük dinamikus modelljét megalkotva érthetők meg, csak így lehet nyomon követni a fejlődés menetét, elemezni a beavatkozások lehetséges hatásait és feltárni milyen végkifejlet felé halad a rendszer. (Cosensa, B. et al. 2021. Governing complexity.) Ezt a megoldást választotta a Római klub, amikor szakértői – fél évszázada, J. Forrester „Világdinamika” modelljére támaszkodva (J. W. Forrester. 1971. World dynamics) – globális modellé formálták az egybekapcsolódó növekedési folyamatokat, és végig követték a következményeket a „véges” földön. A bonyolult és nehezen áttekinthető egyenletek rendszere ugyanakkor jól értelmezhető ábrákat eredményezett. Ezek szemléletesen mutatták: a növekedés korlátjaiba való beleütközés – igaz, akkor még csak a „távoli” jövőben, 2040-2050 táján – a globális rendszer összeomlásához vezethet. Ezzel letagadhatatlanná vált: az emberiség felérkezett – a dőlt S alakú – logiszikus növekedési görbe felső, már nem növekvő, stabil szakaszára, ahol azonban az egyének és a közösségek életfeltételei szükségképpen alapvetően megváltoznak.
A számítógépes szimuláció – egybehangzóan természetben kialakuló vagy az tudósok által kialakított korlátok közzé helyezett az állat-populációk növekedési folyamataiból levonható tapasztalatokkal (Calhoun, J. 1962. Population Density and Social Pathology.) – egyértelmű következtetésre vezetett: azok a lények, akik nem vesznek tudomást, vagy mert nem ismerik fel, vagy mert nem törődnek világuk korlátozott voltával, katasztrófával végződő jövő felé sodródnak. Ugyanakkor a kutatások azt is egyértelművé tették: a végzet nem eleve elrendeltetett. Le lehet térni a fenntarthatatlan növekedés pályájáról, ám ehhez fel kell ismerni az alkalmazkodás elkerülhetetlenségét és ehhez kell illeszteni a viselkedést. Nos, éppen ebbe a – történelemben egyedülálló – helyzetbe csöppent most az emberiség. A globális középosztály – többségük már a dinamikusan fejlődő Kína és India polgárai – a 21. században folyamatosan nő, és létszámuk, az előrejelzések szerint 2030-ra meghaladja a 4 milliárd főt. Véges világunk „lakóinak” egyre nagyobb része – érthető módon – a leggazdagabbak fogyasztási szokásait igyekszik másolni. Miközben azonban élelmiszer-, és „autófogyasztásuk”, víz-, és energiafelhasználásuk közelíti a fejlett országok szintjét, ezzel párhuzamosan „szennyezés- és hulladék-termelésük” is „felzárkózik” ahhoz.
Az emberiség felfelé haladva a logisztikus életgörbe gyorsan növekvő szakaszán szinte hipnotikusan követte az élboly fenntarthatatlan életmodelljét. A sűrűsödő krízisek azonban jelzik, nem halasztható a természeti környezet korlátjaihoz való hozzáilleszkedés. Ebben a helyzetben a jövőhöz fűző viszonyunkat Hugh Trevor-Roper angol történész mondása fejezi ki leginkább: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Vagyis, úgy kell szemlélnünk a jövőt, mint a mindenkori „most”-ból induló, többféle egyaránt lehetséges „jövőszálat”, amelyek közül az emberek döntései nyomán formálódik ki a végül is megvalósuló. Ennek tükrében elgondolkoztató, hogy a felelős (?) politikusok, bár látják a katasztrófa jeleit – részben az őket döntésekre noszogató polgárok tétovázását érzékelve – halogatják az elkerülhetetlen döntéseket. A következményeket a globális modellek újabb szimulációi is mutatják: bizonyos területeken elért javulás ellenére, egészében az emberiség helyzete – lásd, az idei hosszú, forró nyár – romlott. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.)
A fenntartható fejlődés pályájára történő zökkenőmentes átmenet nagy kihívást jelent. Egyrészt, a „soft-landing” közben tekintettel kell lenni a világot feszítő, szinte elviselhetetlen ellentmondások– egyenlőtlenség, szegénység, környezeti és demográfiai problémák – egész sorára. Földünk bármely térségében szemünkbe tűnnek az egyéneket, az etnikumokat, a társadalmakat és civilizációkat szembeállító konfliktusok tömegei. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy komplex és szorosan csatolt világunk áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Ez vezetett oda, hogy a 20. század második felében kiformálódott, a nemzetközi kapcsolatokat szervező, konfliktuskezelési intézmények, az egyik oldalon az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek, a másikon, az egymást akadályozó nagyhatalmak – amelyeket gyakran a magukat szuperhatalomnak képzelő diktátorok és vállalatbirodalmak mozgatnak – képtelenné váltak a krízisek megoldására.
Ez vetette fel bennem egy mesterséges intelligenciát (MI) alkalmazó globális modell létrehozásának lehetőségét, egyben szükségességét. Úgy vélem, csak ennek segítségével rátalálhatunk az egész emberiség szemszögéből optimális „jövőszálra”. Egy ilyen modell „közbeiktatásával” a döntéshozók felkutathatják a lehetőségeket, „lejátszhatják” a döntési változatokat és ez kiszámíthatóvá teszi a fenntartható fejlődés globális és lokális feltételeit. A rendszer komplexitása miatt, a csoportgondolkodás által befolyásolt és „csak” „természetes” intelligenciával rendelkező szakemberek nem tudnak eligazodni a részletek áttekinthetetlen gazdagságában. Remélhetően, az MI-vel együttműködve képessé válhatnak „kibogozni” a számtalan, egybefonódó következményeket, és közösségeiknek, a többiekre gyakorolt hatását is.
Az MI alkalmazása – nem tagadom – sok problémát és ijesztő lehetőséget is felvet, ám ne felejtkezzünk el, mi is alkalmazásának „alternatívája”: beletörődni abba, hogy ego-vezérelt populisták, kiszámíthatatlan diktátorok „játszadozzanak” az emberiség sorsával. Világunkat mind a mai napig szuverenitásukat féltékenyen védő „nemzet-államok” hálózataként szemléljük. Ám az egységes emberiség kialakulása azzal járt, hogy érdekei vitathatatlanul „felülírják” bármely nemzet – vagy más szuverén aktor – akaratát. Ebben a helyzetben a közös érdeket érvényesítő döntés meghozatalát és annak végrehajtását csak egy MI-n alapuló globális modell képes garantálni. Az emberiség túlélése tehát azon múlik, felkészült-e, elfogadja-e, és alkalmazkodik-e ahhoz, hogy a MI által vezérelt globális modell közvetítésével hozza meg döntéseit. Ez nyitott mindenkivel a párbeszédre, valamennyi partnere elé tárja a lehetséges megoldást, megmutatja, hogy a számára javasolt döntés, miként hat másokra.
A globális MI modell alkalmazásának azonban van még egy kedvező „járulékos mellékhatása”. A modell természetes tartozéka, hogy létrehozza és hozzáférhetővé teszi a lokális közösségek részmodelljeit. Vagyis, bárki számára felkínálja, hogy „saját” nemzet-államának állapotát vagy térségének jövőjét – a globális növekedésbe illesztve – elemezni tudja. Megnyitja tehát a lehetőséget bármely nemzet, kisebbség, sőt az egyedi polgár előtt, hogy – szinte függetlenül attól, hogy az éppen aktuális kormányzat mennyi és milyen minőségű információt bocsát a rendelkezésére – saját helyzetét, mások helyzetének tükrében, részleteiben és távlataiban elemezni tudja. Ez pedig új perspektívát nyit a demokrácia előtt a 21. században.
Leave a Reply