1956 – a nagy átkozott miért

„Mit nekem már cifra zsoltár, jámbor példa, bölcs ígéret,

Nézzünk egyszer már szemébe, a nagy átkozott ’miért’-nek”. (Heine)

Ez a bizonyos „nagy átkozott miért”, történelmünk fordulópontjain, ismétlődően bekövetkező hibás választásaink sorozatára vonatkozik. Megértéséhez, egy képzeletbeli időutazásra hívom az olvasót: 1956 áprilisában Budapesten, az újpesti Türr István utca 23-as számú ház ebédlőjében ülünk. Itt élnek a Gelber-lányok – édesanyám testvérei – férjeikkel, gyermekeikkel, és itt éltünk mi is húgommal 1952-től. 1950-ben, miután édesapámat előbb halálra ítéltek, majd az ítéletet életfogytiglanra változtatták, minket édesanyámmal kitelepítettek, először Fehérgyarmatra, majd Törökszentmiklósra. Amikor ő 1952-ben tüdőszanatóriumba került, bennünket testvérei – Jolán és Magdus – fogadtak be. A Gelber-lányok gettóba kényszerítve élték túl a vészkorszakot, anyámat apám kihozta onnan, és egy szaktársánál bújtatta. A testvérek elveszítették haláltáborba elhurcolt férjeiket, majd megtalálták új párjukat, Árpikát és Gusztikát. Velük éltünk húgommal, és a testvéreimként tekintett unokatestvéreimmel, a két Péterrel. Nekik köszönhetem, hogy – apátlan-anyátlan árvaként – boldog, szinte felhőtlen gyermekkor emlékét őrzöm ebből az időből. Amikor édesapám 1956 tavaszán szabadult, ő is itt élt édesanyámmal és velünk – a konyhában.

Apám érkezésével egyre gyakrabban vitatkoztak a politikáról. Egyesek lelkes Nagy Imre pártiak, mások reménykedő szocdemek voltak, de mindannyian szorongó zsidók. Most ott ülünk az asztalnál, és apám – a Buci Gyurka – bennünket, a jövőutazókat faggat. Az első kérdése, amire a jövőből érkezettektől választ remél: vajon beavatkozik-e Amerika katonailag, a Szovjetunió ellenében, ha az események itt Magyarországon elfajulnak? Az én válaszom – az olvasó gondolkozzon el a magáén – egyértelmű: Nem. Európában – teszi fel az újabb kérdést apám – van még két hatalom, Anglia és Franciaország, amelyik befolyást gyakorolhatna a Szovjetunióra, vajon ők hajlandók-e vállalni a konfrontációt? A válaszom: ezt a két hatalmat leköti szuezi beavatkozásuk, sem erejük, sem szándékuk újabb frontot nyitni. Akkor – vonja le a következtetést apám – Magyarország sorsa a Moszkvában, a SZKP Politikai Bizottságában dől el.

Hogy jól értsenek: ez a megállapítás nem arra vonatkozott, hogy ez így van rendjén, hanem arra, hogy ha ez a helyzet, akkor – akár akarjuk, akár nem – ehhez kell tartani magunkat. Nos – mondja apám – ti, a jövőből érkeztetek, feleljetek egy különös kérdésemre, amire ti tudhatjátok a választ. Elképzelhető-e a későbbi események ismeretében, hogy a magyar politikai élet minden árnyalatát képviselő magyar delegáció – Kádár János, Nagy Imre, Bibó István, Kéthly Anna, a középtől jobbra, Kovács Béla, Tildy Zoltán, Mindszenty József, és akiket nem is ismerek – közösen, egy visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a szovjeteknek. Ennek lényege: Szovjetunió katonai, politikai és gazdasági érdekeit nem sérülnek, a kommunisták ellen nincs hajtóvadászat, szovjet jelenlét formálisan megmarad, de a csapatok nagy része távozik. Magyarország többpártrendszerű és a piacgazdaságot elfogadó demokratikus ország lesz, és bárki kerül is hatalomra a későbbi szabad választásokon – akár a komcsik, akár a szociáldemokraták, vagy keresztény-demokraták, vagy a kisgazdák – ezt a megállapodást mindenki betartja. Senki nem törekszik arra, hogy nagy győzelmet arasson a többiek felett, majd saját kénye kedvére átírja a megállapodást, és mindenki mást kiszorítson.

Elképzelhető-e, az elkövetkező fél évszázad ismeretében – kérdezi apám – hogy ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot a magyar küldöttség egységesen elfogadja, és közösen meggyőzik az SZKP PB-t, hogy – bármi történjen is – ehhez minden résztvevő tartja magát a jövőben? Erre a kérdésre – a 20. század ismeretében – én egyértelmű nemmel válaszolok. Apám elgondolkodik, majd szokatlanul csendesen csak annyit mond: akkor elszabadul a pokol! Mert nálunk mindig elszabadul a pokol – gondoljatok Kunmadarasra és Miskolcra – ha megroppan az állam. Nos – fordul hozzám – akkor az elkövetkező borzalmak tükrében, mit javasolsz? Én – mai fejemmel – a következőt válaszolom: ahogy lehetőség nyílik, felpakoljuk a családot és meg sem állunk Svédországig. És mi lesz a Gelber-lányokkal – kérdez vissza apám – akiknek az életedet köszönhetted, családjukkal, és unokatestvéreiddel – a Péterekkel – akiket testvérként szeretsz? Én: ahogy rendeződik a helyzetünk, ők is jönnek utánunk. Mire ő: de mi lesz, a többi testvérrel, a Rózáékkal, meg az Andorkáékkal? És mi lesz a barátokkal, a Tibivel, és a Lacival? És mi lesz a szaktársakkal, az elvtársakkal és a kórustársakkal? Erre én: Nincs ötletem!

És térjünk itt vissza a történet rejtett mozgatójához: a várakozáshoz, hogy itt szükségképpen elszabadul a pokol. Kérdés: a borzalmak forgatókönyve egy elkerülhetetlen, általunk befolyásolhatatlan történelmi sorscsapás, vagy alapvetően tőlünk függő, a politikai elitek által formált eseménysor? Vagyis, amikor a visszautasíthatatlan ajánlat megtételére való képtelenséget konstatáljuk, akkor ezt egy a természeti katasztrófa elkerülhetetlenségével bekövetkező eseményként, vagy egyes közösségeket – köztük sajnos a magyarságot is – sújtó, de egyébként elkerülhető tényként fogjuk fel. Voltak-e olyanok, akik a hozzánk hasonló helyzetekben képesek voltak megtalálni a megegyezés, ha nehezen is,de járható ösvényét?

Vegyük a példának okáért a finneket. Az ő sorsuk – amióta elváltunk valahol az Uralnál – nem kevésbé kanyargós és életüket a 19. század végétől nem kevesebb tragédia szegélyezi, mint a miénket. Az ő helyzetük az orosz birodalomban jóval nehezebb volt. Mi végső soron mégiscsak Osztrák-Magyar monarchia voltunk, míg őket – bár hivatalosan nagyhercegség voltak, az orosz birodalmon belül – a valóságban egyszerű kormányzóságként kezelték.  Az I világháborút követően az orosz forradalom kitörését követően egy hónapon belül Finnország elnyerte függetlenségét. A finnek előbb megválasztották Károly hesseni herceget, királynak, de mielőtt elfoglalhatta volna a trónt, gyorsan átírták az alkotmányt és a köztársaság mellett döntöttek. A Szovjetunióval való kapcsolatunkat a kezdetektől fogva gyanakvás jellemezte. A Molotov- Ribbentropp paktum a finneket szovjet fennhatóság alá helyzete (volna). A finnek ezt elutasították és ez 1939 novemberében kiváltotta a szovjetek támadását. A finnek kemények ellenálltak, és a szovjetek súlyos veszteségeket szenvedtek. A II világháborúban – hozzánk hasonlóan – véres küzdelmet folytattak a Szovjetunió ellen elveszett területeik visszaszerzéséért. A háborúban a finnek a szovjet hadifoglyokkal nem bántak kesztyűs kézzel, és a finn önkéntesekből álló SS-zászlóalj Észak-Kaukázust támadta. Sztálingrád után azonban belátva, hogy a háború elveszett, fokozatosan kifarolt a háborúból. Végül, bár Finnország a vesztes oldalon állt, mégsem került megszállás alá, és jószomszédi kapcsolatokat hirdettek és alakított a Szovjetunióval.

A történet legfőbb tanulsága: a mienkéhez hasonlóan kedvezőtlen körülmények ellenére, a finnek, a 20-as évektől kezdve történelmük fordulópontjain képesek voltak a szovjetek számára működőképes alternatívát kínálni. És ennek a legfontosabb – bár nem kizárólagos – oka: a finn társadalom realitásérzéke, a különböző irányzatú politikai mozgalmak párbeszédre való hajlandósága, és az elit készsége, hogy az egész társadalom érdekét szolgáló megoldást találjanak. Ennek tükrében indokolt a „nagy átkozott miért” kérdése: mi az oka, hogy mi magyarok, a történelem által rendre felkínál lehetőségeket újra és újra elszúrjuk. Gyakran idézzük – hivalkodva – a mondást: „A magyar: aki mögötted megy be a forgóajtón, és előtted jön ki!”. A valóság azonban ennek épp a fordítottja. Hiába lépünk be többnyire mások előtt a forgóajtón, mindig mögöttük jövünk ki! (1870-ban a finn GDP/fő, 1140 $ volt, míg a magyaroké 1269 $. 1998-ban, az övék 18.324 $ míg a miénk 6474 $. Ennyit a forgóajtókról!)

A történelmi sorsfordulókon rendre rossz irányba indulunk. Olyan ez, mint rosszkor és rossz felé letérni az autópályáról, majd hosszú kerülővel, nehezen járható mellékutakon, egymást hibáztatva, megpróbálni visszaterülni. Ez történt 1914-ben, 1919-ben, majd 1920-ben, ez a harmincas és a negyvenes években, de ez ismétlődött az 1948-as és 1956-os fordulat során is, amelyekben apámnak döntő szerepe volt. A következmény: rendre elvétjük a „történelmi autópályájára” való feljutást, majd újra és újra nagy kerülőre kényszerültünk. Ezzel elszalasztjuk az előbukkanó lehetőségeket, és még azt sem hozzuk ki a történelmi helyzetekből, ami egyébként benne van. Ezek a szomorú, és minden történelmi szakaszban ismétlődő hibák a nemzeti sors „forgatókönyvének” szinte megszakíthatatlan – vagyis nem véletlen – kudarcaira utalnak. Hadd világítsam meg ezt egy különös viccel. Az iskolában a tanító a csoda fogalmát magyarázza, amit egyedül Móricka nem ért. Képzeld csak el – segítene neki – hogy valaki kiesik a 10. emeletről, és semmi baja nem történik, mi az? Véletlen – válaszolja Móricka. Na, jó, de képzeld el: még egyszer kizuhan, és mégsem esik semmi baja. Az mi? Szerencse – feleli Móricka. De mégis, minek neveznéd, ha még egyszer kiesik és megint semmi baja nem történik? Megszokás – feleli kicsit elgondolkozva Móricka. Mi az oka, hogy az, ami első ránézésre történelmi véletlen, második pillantásra is csak pech, az, az események menetében kikerülhetetlen megszokássá rögzül?

Miért tudnak mások élni a történelem által felkínált lehetőségekkel, és mi miért játsszuk el rendre esélyeinket? Mintha a nemzet sorsfordulóin, a társadalmi elitpolitikai eligazodását segítő történelmi „iránytűje” megzavarodna. Ha nem is magyarázatot, de megértés könnyítő metaforát kínál erre a zavarodottságra a pszichológia transzakciós analízis (TA) modellje. A TA egyik alapgondolata: felcseperedésünk során a szüleink és környezetünk „letöltenek” agyunkba olyan „tedd,illetve ne tedd” típusú utasításokat, amelyek viselkedésünket ösztönszerűen irányítják. Ezek a „programok” segítenek eligazodni a hétköznapokban. Ám előfordul, hogy a szülők – abban a hiszemben, hogy segítenek – saját elrontott életük programját adják tovább. Nem is sejtik, hogy az, amiről azt gondolják, sikerre vezet, az a valóságban bukást eredményez. Az ilyen a szülők – akaratukon kívül – kudarcra programozzák gyermeküket.

A szülői sorsprogramok társadalmi megfelelői a törzsi mítoszok, és a közösségi narratívák. Ezeket az elitek formálják ki, majd a tekintélyek – az óvodában, mint mesébe foglalat eredet-történet, később az iskolai tananyag mondájaként, végül a kötelező irodalom a történelmi regényeként – „letöltik” a későbbi nemzedékeknek. Ezek mind arról szólnak: ki vagyunk mi, honnan jöttünk, milyen megkülönböztető jegyekkel rendelkezünk, mitől vagyunk sikeresek, mik okozták kudarcainkat. Nos, ezek a letöltött nemzeti narratívák – miként a szülői sorsprogramok – eligazítják az egymást követő nemzedékeket, mit kell tenni az előbukkanó sorsfordulókon. Vannak nemzetek, akiket sorsprogramjaik sikerre vezérelnek, minket viszont rendre kudarcra vezető döntésre késztetnek.

A történelmi eligazodásunkat segítő nemzeti narratívánk – első pillantásra – olyan csábító. Ki kételkedne abban, hogy mi erkölcsösebbek vagyunk, mint mások. Ki ne hinné el, hogy nekünk mindig igazunk volt másokkal szemben. Ki ne szeretne a legjobbak és a legtehetségesebbek közzé tartozni? Ennek tükrében, kétség sem lehet: minket illet a Kárpát-medencei hegemónia. Ugyanakkor, ez a narratíva – miként az egyéni sorsprogram – azt is megmagyarázza: kudarcaidért nem te vagy a felelős. A hiba mindig másokban van. Miközben mi jók és nemesek, szorgalmasak és tehetségesek vagyunk, irigyek és gonoszok vesznek körül, akik kihasználnak és becsapnak. Vereségeinkről a körülmények, bukásainkról az idegen rosszakarók tehetnek. Így rögzül a kudarcos történelmi viselkedés mintája: miért is változtatnál, ha egyszer nem is te tehetsz róla.

Van azonban még egy további elem, amely útját állja az okulásnak. Azokat, akik a kudarcok nyomán felvetnék, hogy újra kellene értékelni a történelmi eseményeket, nemzet-árulóknak minősítik. Akik a szentnek tekintett nemzeti narratíva újragondolását és a hibás történelmi vágányról való letérést szorgalmazzák, a mindenkori uralkodó elit kitaszítja a nemzetből. Ez lehetetlenné teszi, hogy a kudarcokból levonjuk a tanulságot, és eltorlaszolja a tanulás folyamatát. Ez a mérgező narratíva – az Einsteinnek tulajdonított mondás értelmében: „Az őrültség nem más, mint újra és újra ugyanazt tenni, és várni, hogy az eredmény más legyen” – megőrjít! Így a nemzet sorsfordulóin rendre visszazökkenünk a kudarcot eredményező történelmi vágányra, és csak azt látjuk, minden nemzedék szembesül felbukkanó lehetőségekkel, de mindegyik hajlamos elpuskázni azokat.

A mérgező narratíváknak van még egy életveszélyes üzenete az elitek közötti csatában. Mindenki a totális győzelem reményével száll harcba, s azt elérve, diktál, és nem egyezkedik. Ilyen megoldást kerestünk az I világháborúban, majd Trianon után, ilyent a negyvenes évek elején. Diktátummal élt a baloldal – ezen belül az apám is – 1948-ban, és nemkülönben 1956-ban. És Orbán Viktor is a „Csak egyszer kell győzni, de akkor nagyot” jelszavát hirdette meg 2010-re készülve. Akit pedig a történelem hozzásegít a győzelemhez, az úgy érzi, szabad kezet kapott az eljövendőkre: bármit megtehet. Ezért látják a politikusok, és az őket támogató elitek – ritka kivétellel – olyan csábítónak ezt a mérgező narratívát. A választópolgár felé azzal kampányolnak: te tehetséges vagy, te többet érdemelsz. Mindig is te voltál, aki megvédted, létrehoztad, feltaláltad, megalkottad, kitaláltad, felépítetted, megvalósítottad stb. Csak külső és belső ellenségeid ármánykodása miatt élsz rosszabbul, mert munkád gyümölcsét idegenek elragadják előled. Az átlagpolgár meg végignézett magán és azt mondja: én tényleg ilyen vagyok, de jól látja ezt ez a politikus. A saját elitnek meg – befelé – azt kell üzenni: amíg fenntartás nélkül támogatsz, mindent megkapsz, és mindent megbocsátok.

És ez az egész egy ideig, mintha működne. Azután egyszer csak akadozni kezd, majd jönnek sorra a kudarcok. Végül pedig – ez 1956 nagy tanulsága – eljön az igazság pillanata. De a kérdésre – miért romlott el? – mindenki a másikra mutogat. A kései utódok meg rendre azt kérdezik: miért nem láttátok a veszélyt, és miért nem ragadtátok meg a lehetőségeket? Miért nem voltatok hajlandók megegyezni, amikor világos volt: mit veszíthettek, és az is, mit lehet nyerni? Ezt tudakoljuk a rendszerváltás szertefoszló reményeit szemlélve is. Ám ugyanezt a kérdést teszik majd fel utódaink 100 év múlva. De miért mindig csak 100 év múlva leszünk okosak? Pontosabban, többnyire akkor sem! Mindenki a maga emlékeit, az egyetlen lehetségesnek gondolt – és azt mindenkire kiterjesztő és kötelezőként előírt – narratíváit ünnepli. Vajon nem ezeknek az egymásnak ellentmondó narratíváknak a meghallgatására – nem feltétlenül elfogadására – legalább tudomásul vételére kellene törekedni? Mert végül mindig ugyanabba a kudarcos forgatókönyvbe ütközünk: „…ott rohadunk a régi körben, s feltámadnak a holt eszmék, láthatom újra a közös ügy vesztét”. (Orbán Ottó).

Nos, ennek jegyében szeretnék – nem először és nem is utoljára – teljes szívemből megkövetni mindenkit, akiknek apám szenvedést okozott. Őszintén bocsánatot kérek mindazért, amit akár ő, akár én elkövettem. Teszem ezt azért, hogy – József Attilára tanácsára hallgatva: „A harcot, amelyet őseink vívtak, majd békévé oldja az emlékezés, S rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem kevés.” – elősegítsem a párbeszédet, és végre úgy ünnepelhessük 1956 emlékét, mint a jövő számára fontos üzenetet hordozó eseményt. Mert 1956 a diktatúrák szükségszerű bukására figyelmeztet. 1956 azt hirdeti: az önkény egyszer vereséget szenved. Ma ugyanis sok tekintetben hasonló problémákkal küzdünk, mint egykor: kevesek, önző érdekből kisajátítják a hatalmat, és a nemzet értékeit saját maguk között osztják ki. Ezzel ismét letérítik Magyarországot a történelmi főútvonalról. Ragadjuk meg a kerek évforduló kínálta esélyt. Fordítsuk 1956 ünnepét az önkény és a zsarnokság elleni megmozdulás jelképévé. Változtassuk az ünnepet az orbáni rendszer elleni megmozdulás eseményévé. Ez avat minket 1956 igazi örököseivé.