Orbán Viktor 53. születésnapjára – a sok ajándék mellett – még verseket is kapott, egyebek mellett egy pomázi nyugdíjas alkotását. A vers művészi értékét tekintve nem, inkább kor- és kórtünetként figyelemre méltó. A miniszterelnököt híve szinte mitológiai hősként látja, de elfelejtkezik a görög sorstragédiák ellenállhatatlan mozgatóiról. A hubris: az önhittségig terjedő büszkeség, amivel a hős kihívja maga ellen az Istenek haragját. Az até: a vak ostobaság, amely képtelenné tesz, észrevenni és belenyugodni a nyilvánvaló tényekbe. A nemesis: a végzet, amely szükségszerűen bekövetkezik, amikor az Istenek, a – jobb sorsra érdemes – hőst, önhittsége és ostobasága miatt megbüntetik.
Különös, de mintha a magyar történelmet is ez a – vezetőinek jellemére utaló – három tényező alakítaná. A rendre rosszra forduló eseményeket előbb a királyok, majd a vetélkedő oligarchiák, a 20. században meg az egymást megsemmisíteni igyekvő elitek mozgatták. A történelem előttünk – miként mások előtt – rendre megnyitott lehetőségeket. Mi pedig -miközben magunkat a történelem hőseinek igyekszünk láttatni – hol visszafordulunk a nyitott ajtóból, hol tétovázunk, míg újra bezárul, hol pedig rossz irányban indulunk. Az elvesztegetett esélyekért pedig rendre másokat hibáztatunk, a bukást a körülményekre kenjük. A visszatérő kudarcokra utalt a Himnusz, de az eltűnő esélyeket szemlélte szomorúan, Ady Endre „Ismeretlen Corvin kódex margójára” című cikkében. „Nagy vagy én népem – írta 1905-ben – ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt…Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel?”
A történelem negyedszázada – 20. század megpróbáltatásai után – ismét ránk mosolygott: a szocializmus „nem bumm-mal, csak nyüszítéssel” (T.S. Eliot) ért véget. Ám hamar kiderült: megváltást rendszerváltás sem hozott. Adyt olvasva döbbenhetünk rá, mennyire hasonló mai helyzetünk, s mégis milyen ellentétesen látjuk azt. A tántoríthatatlan hívek számára – az ő érzéseiket foglalta versbe a fűzfapoéta – napjaink Magyarországa sikertörténet, esetleg a nemzeti szuverenitásért folyó élet-halál küzdelem. Másokat meg a folyamatos kudarc érzése tartja a hatalmában. A mindenfelől ránk zúduló – hol kedvező, hol kedvezőtlen – hírek káosza azonban csak bizonytalanságunkat erősíti. A hitelminősítő nemrég felértékelte hazánkat – hirdeti büszkén a kormány. Közben a hírre – nálunk a leglassúbb a növekedés – válság-tanácskozást tartott. Lemaradunk Európában, és romlik a versenyképesség – riadóztat az ellenzék. Mintha elveszett volna minden kapaszkodó. Csak egy a biztos: a Komp-ország megint képtelen kikötni a nyugati parton, és ismét kelet felé veszi útját. Változtassunk hát azon a hagyományos logikán, hogy reményeinket, vagy lehangoltságunkat a jövőbe vetítve próbáljunk következtetni arra, mivárhat ránk. Inkább tekintsünk vissza 2100-ból: ha Orbán Viktor négy alapgondolat köré szerveződő elképzelései formálják Magyarországot, képes lesz-e társadalmunk megfelelni a század kihívásainak.
Az első: a jövő kiszámíthatatlan és bármi megtörténhet. A 21. századra valóban a bizonytalanság és váratlan veszélyek nyomják rá bélyegüket. Ehhez kell mindenkinek – az egyéneknek, a vállalatoknak, és a nemzeteknek is – igazítania viselkedését. Ám az ilyen kaotikus helyzetekben nem merevség, hanem rugalmasság, nem központosítás, hanem decentralizáció, nem a vezetők parancsainak gondolkodás nélküli végrehajtása, hanem a vita és a véleményütköztetés, nem a kudarcok letagadása, és a kockázatok minden áron való elkerülése, hanem az azokból történő tanulás szolgálja a jövőt. Ehhez képest az elmúlt hat évben egy merev, sőt kényszerzubbonyként működő intézményrendszer született. A visszacsatolásokat megszüntették, a fékeket kiiktatták, a segítőkész tanács süket fülekre talál. Ezzel a hibák kiigazíthatatlanok. A stabilitás tehát csak látszat, a rendszer alapvetően labilis.
A második: változások káoszában csak a múlt, az ősök iránymutatási segíthetnek eligazodni. Ez a feltételezés akkor igaz, ha a környezet kiszámítható, és a változás a múlt nyomvonalát követi. Napjainkat azonban a „precedens nélküliség” jelzőjével illetik, ami gyökeres átalakulásra utal. Ilyen helyzetben a hagyományok nem kínálnak megfelelő támpontot. Még a közelmúlt tudományos elméletei – akár az ortodoxia vagy az unortodoxia – is megtévesztőek lehetnek. Ilyenkor az a célravezető, ha lehetővé tesszük, sőt ösztönözzük az egyének, a családok, a kis közösségek, a vállalkozások, a civil szervezetek, sőt akár egy egész nemzet kísérletezését. Azok járnak el bölcsen, akik új utakkal és megoldásokkal próbálkoznak. Ezzel természetesen kockázatot vállalnak, de ha fel-, beismerik a hibát, akkor lehetőségük van újragondolni, és kijavítani azt. Azok viszont, akik a múltra függesztik tekintetüket, képtelenné válnak alkalmazkodni. A 21. században a siker esélyét kínáló társadalmi, gazdasági és politikai struktúrát „fel kell találni”. Ehhez kísérletezni kell, majd a kudarcokból tanulni. Ám 2010 óta éppen azokat az intézményeket szüntették meg vagy fejlesztették vissza – a szabad sajtó, és a kritikus gondolkodást segítő képzés – amelyek az egyének és a társadalom alkalmazkodását segíthetik.
A harmadik: a nemzet érdeke minden felett, hagyd figyelmen kívül, amit a külvilág fecseg. Ez a gondolat egy olyan – már letűnt – világot tükröz, amikor a szuverenitás valóban azt jelentette: saját határaidon belül azt teszed, amit akarsz, cserében, tudomásul veszed, hogy te sem szólhatsz bele abba, más mit tesz a saját portáján. Ám Európa már régóta „társbérletként” működő kontinens. Két világháború kellett ahhoz, hogy mindenki megértse: békét és gyarapodást csak az teremt, ha az országok viszonyát – az egyénekéhez hasonlóan – az „aranyszabály” vezérli. Ennek tanácsai: „Azt tedd másnak, amit akarsz, hogy neked tegyenek” (Hillél), vagy „Ne tedd másnak, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek” (Jézus). Ha az olvasó inkább a filozófiában hinne, akkor Kant kategorikus imperatívusza szintén az „aranyszabály” parafrázisát kínálja: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, az általános törvénykezés elvéül szolgáljon”. S ha valaki csak a matematikában bízna,a játékelmélet bizonyítja: az együttműködésre ítélt partnerek sikerét, szintén az aranyszabályt kifejező Tit-for-Tat stratégia kínálja. Vagyis, az egymásra utalt egyének, a kooperáló vállalkozások és az együttélésre ítélt államok biztonságot, kiszámítható, kölcsönös jólétet csak úgy remélhetnek, ha tudomásul veszik: azt kapod vissza, amiként te viselkedsz. Azzal tehát, hogy Orbán Viktor a nemzeti érdekek korlátlan érvényesítésére törekszik, és visszautasítja a külvilág kritikáját, maga hoz létre egy velünk ellenséges környezetet.
A negyedik: Csak kulturálisan homogén nemzet képes megmaradni. Orbán Viktor számára az eltérő értékek, a vitatkozó ideológiák, és a vélemények sokfélesége széthúzást, a „nemzet-halált” jelenti. A tudomány és a történelem tapasztalata azonban az: alapvető és kiszámíthatatlan változások idején – lásd Orbán Viktor első szabálya – a túlélést jobban szolgálja a sokféleség, mint a homogenitás. A krízis körülményei között az alkalmazkodóképességet éppen a viselkedésbeli változatosság támogatja. A történelem is azt tanúsítja: azok a közösségek váltak sikeressé és fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek kultúrák találkozásánál éltek. Akik elzárkóztak a találkozástól, vagy a történelmi véletlen folytán elszigetelődtek, azok megrekedtek és elmaradtak. A globális világban ez még inkább igaz: a fennmaradást a nyitottság, a más gondolatok, szokások, tapasztalatok befogadása, és nem a befelé fordulás kínálja.
A 21. században – miként sokszor történelmünk során – ismét a történelem nyitott kapuja előtt toporgunk. Az ellenzék dühödten, a kormánypártiak vakhittel szemlélik: Orbán Viktort zsigeri reflexei nem engedik letérni a sorstragédiák nyomvonaláról. A hubris, az 1990-es évek elején bukkant elő, amikor képtelen volt ellenállni az önhittség csábításának: úgy vélte, látja a jövőt, és egyedül ő rendeltetett megoldani a nemzet problémáit. A sorstragédia második felvonása – az até – a 21. század fordulóján kezdődött. Elhatalmasodó elvakultsága megakadályozta, hogy észrevegye, mikor kell – a nemzet érdekében – a Fideszen belül, az országon belül, és Európán belül együttműködni és lemondani arról, amit az önhittsége sugall.
Napjainkban – a harmadik felvonás közepén – az eseményeket már a nemezis mozgatja. Egyelőre azonban csak az bizonyos: a bűnhődés elkerülhetetlen, de az nem elsősorban a főszereplőt, hanem az egész közösségét sújtja majd. Ne legyen ugyanis illúziónk: miként a történelemben annyiszor, megint a nemzet húzza a rövidebbet. S bár lesznek, akik ismét másokat, esetleg az Isteneket vagy magát a Történelmet hibáztatják, de az Európai Unió és Magyarország polgáraiként, csak önmagunknak tehetünk szemrehányást. Mi választottuk, és mi tartjuk hatalmon azokat a vezetőket, akiknek önhittsége, ostobasága és elvakultsága ismét a történelem vakvágányára vezéreli a nemzetet. A következményeket és a csapásokat az összes magyar lesz kénytelen elszenvedni. S, hogy miért vagyunk mi a felelősek? Azért mert – Erdős Virág dalának visszatérő refrénjével – hagytuk! Hagytuk, hogy félrevezessenek, hogy elhitessék velünk, nincs más lehetőség, és beletörődtünk, hogy életünkről ismét az erőszakosak és az önzők döntsenek helyettünk.
Leave a Reply