„Alkonyatkor a bandák összegyűlnek egy sziklás területen, hogy nagy létszámukkal védekezzenek a ragadozók támadásai ellen” – indul a galléros páviánok döntéshozatali módszerének bemutatása. (Csányi Vilmos. Az emberi természet. 1999. 139. oldal) Reggel azután, eldönteni, hogy merre induljanak aznap, a klán-vezérek egy kört alakítva leülnek, míg a klán-tagok mögöttük helyezkednek el. Egy idő múlva valamelyik klán-vezér feláll, és határozottan elindul valamilyen irányba. Ha a többiek követik, akkor megszületett a döntés: az egész banda csatlakozik. Ez azonban csak ritkán fordul elő, s amikor a kezdeményező észreveszi, hogy senki nem követi, dühödten megfordul és morogva visszaül a helyére. Azután, némi mocorgás után feláll egy másik és elindul az ellenkező irányba. Ha a többség követné őt, az jelezné, hogy döntésre jutottak, ám többnyire nem ez történik, ezért ő is dühöngve visszaül. Miközben a klán-vezérek egymást váltogatva nyilvánítják ki szándékaikat a csapat néha „két teljes órát is eltölt a megfelelő terület kiválasztásával”.
Amikor két évtizede megismerkedtem „elődeink” döntéshozatali módszerével, az első gondolatom az volt: azért mi emberek haladtunk valamit előre. Képesek vagyunk előre látni a jövő menetét, ennek tükrében kialakítani egy racionális stratégiát, majd összefogni a társainkkal ennek megvalósítására. Ám az elmúlt években elbizonytalanodtam. Az emberiség egyre nyilvánvalóbban veszélyes helyzetbe „lavírozta” magát: sorjáznak a nehezen előrelátható krízisek, amelyek kezelhetetlen válságokká erősödnek és megállíthatatlanul terjednek át távoli térségekbe. Globális világunk „válság sújtotta” övezetté változott. Miközben pedig az emberiség a létét fenyegető veszélyek között bizonytalanul keresi a kiutat, nap mint nap a döntéshozói feladatkörbe „csöppent” politikusok „klán-vezéri” viselkedésével szembesülünk.
Ráadásul, nem remélhető, hogy a vihar magától elvonul, mert a válságok felerősödését több, egymással is összefüggő folyamat egybefonódása váltotta ki. Az emberiség a 20. század robbanásszerű fejlődését követően „felért” élet-görbéjének felső, lassan növekvő, de fenntartható szakaszára. (Darling, D. 2020. Slowdown.). Az életgörbe szakaszváltásait – gondoljunk egyéni életünk vagy a vállalatok növekedésének fordulópontjaira – az elkerülhetetlen alkalmazkodás válságai kísérik. Eközben, a globális rendszer komplexitása és részeinek elszakíthatatlan egybekapcsolódása átlépett egy kritikus küszöböt. Ennek következtében a rendszer zavarai krízisekké erősödnek, amelyek megállíthatatlanul terjednek tova és a meglevő válság-enyhítő intézmények képtelenné válnak a válságok enyhítésére. (Clearfield, C. Tilcsik, Á. 2019. Meltdown.). A technológiai, gazdasági és ökológiai rendszerek elszakíthatatlan összekapcsolódása az emberiséget egységes rendszerré formálta. Az így létrejött globális világban, a magukat szuverénnek tekintő nemzetek egykor természetes igénye, hogy bármikor, bármilyen kérdésben megtegyék azt, amit érdekeik sugallanak, mind kevésbé érvényesíthető.
A folyamatok hátterében pedig feltűnt még egy új, alapvető átalakulás: a föld evolúciós fejlődése az un. Anthropocén korszakba lépett. Az átlagember számára a Anthropocén jelző pusztán egyike, a tudósok által kitalált különös fogalmaknak, ám a valóságban ez eddig nem tudatosított felelősségünkre figyelmeztet: a világ állapota mostantól alapvetően az embertől függ. Először a történelemben az általunk létrehozott hatások következményei súlyosabbak és fenyegetőbbek, mint a sorsunkat korábban meghatározó természeti veszélyek. A megváltozott nagyságrendeket mutatja, hogy a legújabb kutatások szerint az egész földet beborító élővilág – az un. „living biomass” – mennyiségét napjainkban már felülmúlja, az ember alkotta mesterséges dolgok – az un. „anthropogenic mass” – össztömege. (Elhacham, E. et al. 2020. “Global Human-Made Mass Exceeds All Living Biomass”.) Az egykori szabad természetet, előbb legelővé, majd gyümölcsfákkal és bokrokkal teli rétté változtattuk, amit szüleink konyhakertté alakítottak, mi pedig az egészet lebetonoztuk, térkövekkel raktuk ki és műanyaggal zsúfoltuk tele. Vagyis, az „egzisztenciális” fenyegetést már mi magunk jelentjük önmagunk számára. A sűrűsödő válságok arra kellene rádöbbentsenek mindenkit: ha ezt a helyzetet nem tudjuk „kezelni”, akkor az emberiség számára egyszerűen nincs újabb esély.
Az Anthropocén korszak fenyegető egyensúlytalansága tehát mélyrehatóbb, mint azt „pusztán” éghajlat-változásnak tekinteni. A különböző területek – külön-külön is egzisztenciális fenyegetettséget előidéző – változásai, egybekapcsolódva vezettek kezelhetetlen, néha háborúkig erősödő válságokra. Az elmúlt évtizedek legfontosabb felismerése: az eseményeknek ezt a menetét a növekvő számú és szorosan összefonódó visszacsatolási hurkot alkotó válság-generáló folyamatok idézik elő. E folyamatok lefolyásának részleteit a szaktudományok viszonylag jól feltárták, de az egybekapcsolódásuk létrehozta dinamikus rendszer viselkedése ma még csak részben ismert. A korábbi kutatások óta – Forrester, J. 1972. „World dynamics” – ugyanis világunkat folyamatosan tovább formáltuk. Így környezetünk valóságos komplexitása túllépte a fél évszázaddal korábbit és ezzel mi tettük még áttekinthetetlenebbé. A globális világ állapotát leíró komplex modell létrehozása nélkül pedig az emberiség jövője nem jelezhető előre, és nem vizsgálható részleteiben.
A világ „kézben tartásához” használt modelleknek a valóságos helyzettől való elmaradása idézte elő a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság erősödését szerte a világon. Ennek közvetlen következménye az életminőség globálisan megmutatkozó romlása. A várható élettartamból, az oktatásban eltöltött időből és az életszínvonal alakulásából összeállított társadalmi fejlettséget jelző komplex mutatószám – a HDI index – évtizedekig folyamatosan javult, ám az elmúlt két évben az országok több mint 90%-ában – még a legfejlettebb országokban is – romlott. (idézetet) Az életminőség romlása azután megmutatkozik az emberek szubjektív élményvilágának alakulásában is. A föld „lakóinak” általános életérzését vizsgáló Gallup Global Emotions Report – amely évtizedek óta követi a világ országaiban lezajló folyamatokat – arról számolt be, hogy a korábban folyamatosan javuló trend nemrég megtört. Globálisan meghatározóvá váltak az életminőség romlására utaló – stresszről, szomorúságról, dühről, aggodalomról, és fizikai fájdalom érzéséről beszámoló – negatív élettapasztalatok.
A kialakult trend előre vetíti, hogy bolygónk, miközben válságról válságra sodródik, mind kevésbé „kormányozott”. Ennek következménye, hogy a gazdasági, a politikai, a környezeti és a demográfiai folyamatok mind szélsőségesebben billennek ki egyensúlyukból. Azonban a rendszerzavarok enyhítésére szolgáló korábban kialakult nemzetközi intézményrendszer – az ENSZ és más nemzetközi szervezetek – és a globális helyzet megoldásáért felelős politikusok láthatóan képtelenek lecsillapítani az elszabadulni készülő folyamatokat. Ez a helyzet elkerülhetetlen kényszerré teszik valamiféle a globális kormányzás megteremtését. (Florini, A. et al. 2022. Governance for Systemic and Transformational Change: Redesigning Governance for the Anthropocene.) A felvetődő problémák ugyanis csak a rendszer egészét szem előtt tartó, hosszú távra előre tekintő és a nem-szándékolt következményekkel is számot vető beavatkozások segítségével „kezelhetők”.
A „központi kormányzás” létrehozása mindig akkor vetődött fel, amikor az emberek ráébredtek: az addig a közreműködésükkel zajló probléma-megoldás tovább már nem működik. A megnövekedett és komplexebbé vált közösségeket csak a rendszer egészét átlátó és „kézben tartó” központi akarat képes stabil pályán tartani. Ezt a feladatot a nagy méretű (sokezer lakosú), magas komplexitású (sokféle kultúrájú), és a munkamegosztás által elszakíthatatlanul összekapcsolt társadalmak a központosított államra, annak működtetését pedig egy centralizált adminisztrációra bízták. A nemzetek fokozatos egybekapcsolódását előre látva Kant – „Az örök béke” című írásában – az integráció folyamatának logikáját egész emberiségre kiterjesztette. Úgy vélte, hogy az emberi szabadság kibontakozása, összekapcsolódva az emberi értelem és moralitás kiteljesedésével szükségképpen elvezet valamiféle világállam létrejöttéhez. Ez a gondolat azóta vitára ingerelt sokakat, többek között Orbán Viktort is, aki – a Keresztény Értelmiségiek Kongresszusán 2019-ben mondott beszédében – a következőképpen interpretálta Kant szándékait: „A liberális szabadság tanítása szerint a liberális demokráciáknak végül össze kell olvadniuk, egy világkormányt, egy globális kormányzatot kell létrehozniuk a liberális internacionalizmus jegyében. E liberális felfogás szerint ennek az új világkormánynak az európai pillére az Európai Unió lenne összekapcsolódva a Clinton-Soros féle Egyesült Államokkal. Ez volna a kizárólag a józan észre épülő liberális birodalom, amit egyébként már Kant, Immánuel Kant is volt szíves figyelmünkbe ajánlani”.
Ha ma szerte nézünk a világban a megválasztott politikusok vagy önmagukat kinevező autokraták, a fenyegető válságokra adott válaszai nem sokban különböznek a galléros páviánok klánvezéreinek döntéshozatali módszereitől. És ez többnyire nem a kormányzással megbízottak képességének hiányosságára, inkább a döntések körülményeire vezethető vissza. A válságok ugyanis olyan áttekinthetetlen és fenyegetésekkel teli helyzetet teremtettek, amelynek hatására az emberek időhorizontja rendkívüli mértékben lerövidül. Az átlagpolgár csak a „holnapot” szeretné túlélni, de a politikusok is csak a pártjukban vagy az országukban a következő hetekben vagy hónapokban bekövetkező választásokra készülődnek. Miközben pedig a kialakult helyzet mindenkitől racionális, hosszú távra előre tekintő viselkedést és a többi érintettel való együttműködését igényelne, egyre nő a bizonytalanság és a fenyegetettség. Egyre csökken a politikusokba vetett bizalom, nő viszont a populizmus, sőt az autoriter viselkedés támogatottsága, erősödik a polarizáció és a szélsőségesség. pedig késik. Az együttműködésre ítéltetett felek a kölcsönös segítség és a közös stratégia kidolgozása helyett akadályozzák, sőt háborúval fenyegetik egymást. (Boese, V. et al. 2022. Democracy Report: Autocratization Changing Nature?)
Ebben a helyzetben egyedül valamiféle a globális kormányzás jelenthetne kiutat. Ez biztosíthatná, hogy a világ valóságos állapotát tekintetbe vevő döntések születhessenek, azokat végrehajtsák. Ehhez azonban elkerülhetetlen, hogy a különböző globális stakeholderek – nemzetek, érdekcsoportok és térségek – legitim, de egyedi érdekeiket a rendszer egésze és távlati perspektívájának szemszögéből újra-értékeljék. Ennek négy nélkülözhetetlen feltétele van: (1) a hosszútávú, legalább fél évszázadra előre tekintő, a változások alapján folyamatosan „újra-tervezendő” globális modell megalkotása, (2) a globális rendszer komplexitását tükröző, rendszer-modellnek a nemzetközi döntéshozatalba való beillesztése és folyamatos alkalmazása, (3) az egységes rendszerré egybekapcsolódó világ, „alkotórészeitől” – a térségekétől és nemzetekétől – eltérő „érdekének” érvényesítése, (4) a korábbi hatalmi struktúrán kívül eső érdekcsoportok sajátos szempontjainak az érdekharmonizációba való beillesztése.
Ez az a pont, ahol a mesterséges intelligencia fontos szerephez juthat. A félreértések elkerülésére: nem a mesterséges intelligencia uralomra juttatásáért emelek szót. Nem hirdetem, hogy az emberiség „irányítását” át kell engednünk egy – ma még sok részletében kevéssé megkutatott és veszélyeket is rejtő – mesterséges intelligenciájú ágensnek. Úgy tűnik azonban, hogy a globális rendszer „soft landing”-jét biztosító, felsorolt négy feltétel teljesítésére – amelyre a meglevő, nagyhatalmi alkukra épülő döntési mechanizmus láthatóan nem képes – az ember természetes és az által megalkotott mesterséges intelligencia együttműködése esélyt kínál. A globális modell – ezt már a „Növekedés határai” projekt bizonyította – képes a hosszú távú fejlődés trendjeinek felrajzolására, és olyan szimulációs működésmódot is felkínál, amely bárki számára lehetővé teszi az optimális változat kiválasztását.
A globális kormányzást megalapozó modell komplexitásának – az un. Conant-Ashby tétel szerint – tükröznie kell világunk valóságos és folyamatosan növekvő komplexitását. Úgy tűnik, hogy erre csak a mesterséges intelligencia segítségével leszünk képesek. A mesterséges intelligencia segítséget kínálhat megfelelő részletgazdagságú globális modell kialakításához és folyamatos „naprakésszé” tételéhez. A modell egyben megadná a lehetőséget bármely ország számára, hogy fejlődését a rendszer egészének tükrében és a környező társadalmakkal összehasonlítva is látni tudja. Ez egyébként a demokrácia számára is új lehetőségeket teremtene. Egyrészt, bepillantást engedne mindenkinek – az egyénektől a nemzetekig – felmérni saját szűkebb és tágabb környezete hosszú távú fejlődés-vonalát, egyben felkínálná a lehetőséget, hogy „kikísérletezze” saját optimális jövőjét. Végül, a globális modell – mesterséges intelligenciával kiegészítve – lehetővé tenné az érdekérvényesítésből kizárt vagy kiszoruló érdekcsoportok – pl. a ma még meg sem született generációk, vagy a fejlődésgörbe alsó szakaszának csapdájába szorult csoportok – szempontjainak tekintetbe vételét. Beismerem a globális modell és a mesterséges intelligencia egybekapcsolása szokatlan, sőt talán ijesztő lehet sokak számára. Soha ne felejtsük el azonban, mi is ennek az alternatívája? Az, hogy sorsunkat a globális válságok miatt egyre inkább az α-hím mentalitású politikusokra bízzuk, és a klán-vezérek alkuitól reméljük a világ helyzetünk jobbrafordulását. Ők azonban, az egyre kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb környezetben – részben ösztöneiket követve, részben a helyzet nyomására – a múlt narratíváinak nyomvonalán a „Tegyük magunkat újra naggyá” viselkedést kínálják fel közösségük számára, amely egyre élesedő ellentétekre vezetne az egyébként is válság-sújtotta világban. Ez bíztatóbban hangzik?
Leave a Reply