Mi romlott el?

Mostanában, amikor egyre kevesebben dicsérik, és egyre többen temetik a rendszerváltást, eszembe jut, egy évtizedekkel ezelőtt olvasott – valószínűleg G. Garcia Marquez tollából származó és valahol Dél-Amerikában játszódó – novella. A történet két vidéki barát különös nekibuzdulásáról szólt. Sokat hallva, majd fellelkesülve, úgy döntöttek: vállalkozásba kezdenek és kiaknázzák a piacgazdaság lehetőségeit. Kigondolták, miként tudnak az új világ szabályai szerint vagyont csinálni: kevéske megtakarított pénzükön megvásárolják az olcsó helyi pálinkát, elgyalogolnak a közeli városba, és ott – a piac szabályai szerint – drágábban eladják az itókát. S amint tervezték, bele is vágtak: szereztek két nagy palackot, teletöltötték az utolsó fillérjeiken megvásárolt helyi pálinkával, és berakták hátizsákjukba. Ám mielőtt elindultak volna megesküdtek: nem isznak a saját palackból, és pusztán barátságból, senkinek nem adnak a pálinkából. Ingyen – egy kortyot sem! Szigorú és racionális üzletemberek lesznek: csak az ihat, aki fizet.

Másnap reggel korán, épphogy felkelt a nap, elindultak a faluból a 20 kilométerre levő városkába. Ám egy óra múlva, a növekvő melegtől az egyikük igencsak megszomjazott. Adjál már egy kortyot – kérlelte társát. Az azonban hajthatatlan volt: emlékezz, megfogadtuk, hogy ingyen senkinek, vagy fizetsz, vagy egy kortyot sem kaphatsz. A másik elővette az zsebéből az utolsó megmaradt pesoját, morogva kifizette barátjának az itóka árát, megitta, majd indultak tovább. Egy fél óra múlva azonban a másik szomjazott meg, de az ő kérése is visszautasításra talált. Ekkor azonban örömmel fedezte fel zsebében a társától, az előző italért kapott pesot. Most ő fizetett ezzel társának, majd elkortyolva az itókát, és megnyugodva, hogy a piac szabályai szerint jártak el, indultak tovább.

A nap akkor már magasan járt és nemsoká ismét az első szomjazott meg. Most már világos volt a megoldás: az utolsó alkalommal, társától kapott pénzen vásárolt magának néhány kortyot. Egy fél óra elteltével azután ez a peso újra visszavándorolt – a kortyok ellenszolgáltatásként – a társához. A városba menet a két barát fokozatosan elfogyasztotta az ital nagy részét, miközben az egyetlen peso közvetítette közöttük az „üzletet”. A városba érve már mindketten teljesen részegek voltak, a piacon azután mindenkivel összeverekedtek, ezért letartóztatták őket, és végül a városi börtönben józanodtak ki. De a tapasztalatot – mint mondták – soha nem felejtik el: aki nekik ezután a piacgazdaságról hablatyol azt jól megverik. Ez az egész csak arra jó, hogy a hozzájuk hasonló szegényeket „bepalizzák”, és rászedjék. Az üzletelés, meg a vállalkozás az elejétől fogva hazugság. Hiszen ők mindent úgy tettek, ahogy kell: gondosan elterveztek mindent, szájuktól vonták meg a falatokat, beruháztak, keményen dolgoztak, betartották a szabályokat – és mi lett a vége? Csődbe jutottak, megverték őket, és ráadásul még börtönbe is kerültek.

Ez a novella jut mindig az eszembe, amikor a rendszerváltást sirató írásokat olvasom. Mindenki sopánkodik: de szépen elgondoltuk, milyen bátran belevágtunk, mennyi szenvedést és erőfeszítést vállaltunk, mennyire kitartóan dolgoztunk, és most mindenünkből kiforgatva, egymást gyalázva, mindenki iránt bizalmatlanul, lejjebb tartunk, mint ahonnan indultunk. Ugyanúgy érezzük magunkat, mint a két dél-amerikai fickó: ez az egész piacgazdaság, a liberális demokrácia és az emberi jogok csupa humbug. Csak arra szolgál, hogy becsapják a szegény, naiv, jóhiszemű és reménykedő embereket, majd megfosszák őket attól a kevéstől is, amijük van. Mosolygunk a csereüzletet közvetítő egyetlen peso esetén? Hát nem ugyanezt tettük az elmúlt negyedszázadban? A versenyt hirdettük, de ezen azt értetettük: a győztest, az éppen hatalmon levők jelölik ki. Méltányos megoldást ígértünk, de ez azt jelentette: amikor én nyerek, a győztes mindent visz. Átláthatóságról szónokoltunk, de ezt úgy képzeltük: én belenézhetek mindenki kártyájába, de az enyémbe senki. Azt mondjuk, mindenkinek egyenlők a jogai: de, hagyjuk, hogy a hatalom rászólhat az ügyészekre, ezt vidd el, azt pedig hagyd békén. Mindenki egyért, egy mindenkiért, mondtuk, de nemhogy támogatni, még meghallgatni sem vagyunk hajlandók szomszédunkat, ha őt méltánytalanság éri.

Megmosolyogtató a csereüzletet közvetítő egyetlen peso? Hát nem ugyanez folyik nagyban nálunk az Alkotmánybíróságban, a Számvevőszéknél, a Választási Irodánál? Hát nem ilyen módon intézik a dolgokat a Magyar Nemzeti Bankban, a földárveréseken, és a Szerencsejáték Zrt-nél? Hát nem fogadjuk el a korrupciót a közállapotok természetes részeként, s már azon sem háborodunk fel, hogy a NER fő ideológusa azt a politika természetes velejárójának tekinti. S miközben a kérdésre – vajon korruptabb-e az éppen kormányzó hatalom, mint a korábbi – a megkérdezettek többsége igennel válaszol, a végén mégis azt mondja: a választások rá szavazna. Hát nem Shakespeare-nek van igaza: „nem csillagainkban, Brutus, hanem bennünk van a hiba.” Csak hirdetjük, hogy betartjuk a szabályokat, és a megállapodások szellemében járunk el, a valóságban, amint lehetőségünk van rá, azonnal áthágjuk azokat. Vagy ha mások áldozatai a törvénysértésnek, csak megvonjuk vállunk, közben pedig kétségbe esünk, hogy amikor az minket ért sérelem, senki nem kel védelmünkre.