„Aki ekkoriban, huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért.” – jellemezte az író az embert évezredeken keresztül körbevevő világot. (Brjuszov, V. 1997. Tüzes angyal). Ilyen körülmények között legfeljebb a társak kínáltak némi biztonságot és kevéske örömet, cserében, hogy elfogadtad a számodra kijelölt helyet. Ám az elmúlt századok politikai, gazdasági, kulturális és technikai forradalmai alapvetően átalakították a világot. Az élet lassacskán kellemesebb lett, az emberek kényelmét egyre több dolog szolgálta. Sőt, szemben a korábbi korokkal, amikor a kiemelkedést a szülők státusza döntötte el, a forradalmak mindenki számára teret nyitottak. Az élet egy olyan versennyé vált, ahol fokozatosan bárki rajthoz állhatott és a mindenkire kötelező szabályok között a kiemelkedést az „élet-versenyben” elért helyezés határozta meg.
A forradalmak nyomán elindult a termékek, a gondolatok és az emberek szabadabb áramlása, ami megnyitotta a korábban egymástól elszigetelten élő kis közösségek zárt világát. A kapitalizmus intézményei – a pénz, a piac, a magántulajdon, valamint a cserét és rendet biztosító törvények – dinamikus és hatékonyan működő rendszerré fűzték össze a távoli közösségeket. Az egymást jól ismerők közötti kapcsolatot sokáig a kölcsönösség ösztöne és a partnerek „reputációjának” emléke vezérelte. (Gallo, E. et al. 2015. The effects of reputational and social knowledge on cooperation.) A kapcsolatok egyre távolabbra terjedtek ki és az embert egyre gazdagabb tárgyi világ vette körül. Mindennapi tapasztalat lett: mindenhez, amire szükségünk van, és ami örömtelivé teszi életüket, ahhoz csere útján juthatunk hozzá. A csere útján megszerezhető dolgok mennyisége pedig a siker mércéjévé is vált.
A születésünktől a halálunkig tartó „adok-kapok játék” azonban nemcsak pénzről és dolgokról szól. Épp így, cserebere keretében jutunk hozzá a tisztelethez, a barátsághoz, a megbecsüléshez, sőt még a simogatáshoz is. Ám ahhoz, hogy megkapjuk, amire vágyunk, nekünk is adnunk kell valamit, amire partnerünknek éppen szüksége van. Hamar megtanuljuk azonban, hogy van itt egy rejtett csapda. Miután mi „átnyújtottuk” partnerünknek amire vágyott, még nem lehetünk biztosak abban, hogy ő is betartja a megállapodást és hozzájutunk-e, amire mi számítunk. A történelem hajnalán ez kevésbé jelentett problémát, hiszen cserepartnereink döntően közvetlen családtagjaink voltak. Őket ugyan „készen kaptuk”, de hozzájuk elszakíthatatlan kötelékek fűztek. Így, már az anyatejjel magunkba szívjuk a „mindenki egyért, egy mindenkiért” vitathatatlan szabályát.
A kis közösségekben már lazábbak voltak a „személyes szálak”, ezért az együttműködést stabilizáló és az önzés ösztöneit felülíró szabályok bevezetésére kényszerültünk. A faluban ezért fontos lett a múltbeli viselkedés emlékein alapuló és a megbízhatóságot előre jelző reputáció. A személyre szóló szeretetet és figyelmet ugyan továbbra is a társakként számon-tartott személyektől kapjuk, akiknek ugyanilyen „valutával” fizettünk, mégis egyre szélesebb lett a mindenkit körülvevő közösségi kapcsolati háló. Lassacskán az életünkhöz nélkülözhetetlen termékek és szolgáltatások túlnyomó részét döntően idegentől „szereztük be”, méghozzá pénzért vagy viszont-szolgáltatásért cserében. Eközben mindennapos élményünk lett az a frusztráció, amelyet a csereügyleteket fenyegető potyautasok okoztak és akik a közösség stabilitását is veszélyezették. (Fowler, J. 2005. Altruistic punishment and origine of cooperation. )
A kölcsönösség betartásának szabályára először a bölcs öregek intései emlékeztettek: „Kölcsön-kenyér visszajár”, Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” vagy a „Szemet szemért, fogat fogért”. Ahogyan azonban egyre nagyobb és heterogénebb közösségek jöttek létre, a békés együttélést és a zavartalan csereberét a mindent látó és a szabályszegést megtorló égi lények beavatkozásától remélte az ember. Az ő tekintélyükre hivatkoztak a sokféle világvallásban megtalálható – a bizalom légkörét és az együttműködés feltételeit megteremtő – „Aranyszabályok”: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus), esetleg „Azt tedd másnak, amit Ő tesz veled” (Konfucius). –
Az „Aranyszabályok” az emberi kultúra legértékesebb örökségei, és a társadalmak életében játszott szerepének a felismerése a tudósokat is arra késztette: elemezzék a kapcsolatok kialakításának legmegfelelőbb módját. Kant – a filozófus – az ész nevében a „kategorikus imperatívuszt” ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” (Kant, I. 2000. A gyakorlati ész kritikája). Ez ugyan kicsit másként hangzik, mint az Aranyszabályok, de a lényege ugyanaz: mielőtt cselekednél, gondolkozz el azon, vajon jó volna-e, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne? Látva, ezt az általános érdeklődést, a matematika is úgy érezte: nem maradhat ki a siker szabályainak elemzéséből. A matematikusoknak pedig – ezt mindenki elismerte – többnyire igazuk volt, ráadásul állításaikat cáfolhatatlanul bizonyítani tudták. Felismerve tehát, hogy az élet alapmodellje a csere, a matematikusok az „élet-játék” – a különböző szándékú és számú partnerek viselkedésének – leírására kidolgozták a játékelméletet.
A fogoly-dilemma játék egy konkrét partnerrel történő csere – nyereséget és veszteséget egyaránt felkínáló – kimeneteit vizsgálta, míg a közjavak játék egy csoport tagjai saját közösségükbe való befektetésének indítékait és kockázatait tárta fel. A játékelmélet megvilágította hétköznapi tapasztalatainkat: a csere, az életet megkönnyítheti, ugyanakkor mindig egybekapcsolódik a szociális dilemmával. (Van Lange, P. et al. (2013). The Psychology of social dilemma.) A jutalmon túl, felkínálja a lehetőséget, hogy partnered vagy a közösséged rovására tégy szert nyereségre. Az egyén maga dönt: megelégszik-e a szolid haszonnal, vagy – önző módon – a másik rovására „nyerészkedik”. Aki pedig óvatlan vagy gyanútlan, azt könnyen rászedik. Ám persze a mohó partner is ráfizet: miután zsebre tette az – „ebül szerzett” – nyereségét, kénytelen ráébredni, csalása miatt megszakad a gyümölcsözőnek induló kapcsolat.
Az átláthatatlan körülmények között nehéz felbecsülni, vajon partnerünk becsületesen játszik-e vagy a csábításnak engedve potyautas lesz? Akkor viszont kérdéses, hogyan is játsszuk az „élet-játékot”? Ezért olyan fontos, hogy a játékelmélet – számszerűsítve a legkülönböző játszmák csereügyleteit – elemezni tudta a lehetséges kimeneteket és a kockázatokat. Így matematika objektív módszereivel elénk tárta, hogyan kell „játszanunk” életünket, hogy maximalizáljuk sikereinket. Az élet célját, a játékelmélet a cserék eredményeként megszerezhető „jutalom-pontok” – konkrétan: nyereség, elismerés, öröm, ölelés stb. – gyűjtögetéseként fogalmazta meg. A különböző életstratégiákat versenyeztetve akár az is így eldönthetővé vált: melyik a nyerő. Nos, éppen ennek eldöntésére hirdetett a kutató – Robert Axelrod – versenyt. Azt kérte ismerőseitől, írják le, miként játszanák ismeretlen partnerrel ezt az „együttműködjek vagy csaljak” cserebere játékot. (R. Axelrod. 1984. The Evolution of Cooperation).
A szavakban megfogalmazva beküldött viselkedési stratégiákat ezután számítógépes programmá alakította, majd azokat – 200 meneten keresztül – egymással „játszatta”. Az „életprogramok” között – hiszen „hús-vér” emberek szülték ezeket – voltak feltétel nélkül együttműködők, a győzelem érdekében csalók, és olyanok is, akik váltogatták a csalást és az együttműködést. Minden menetet követően, a közreadott kifizetési mátrix alapján kiszámolták a „partnerek” aktuális eredményeit – a nyertesek „bezsebelték” a pontokat, míg a vesztesektől levonták a veszteséget – majd „lekönyvelték” a pontszámokat. Miután mindenki „játszott” mindenkivel, összeszámolták a „élet” során szerzett pontokat és kihirdették a „nyertest”. Nos, a legtöbb pontot – meglepetésére – egy Anatol Rapoport politológus által beküldött program, a Tit-for-Tat (TFT) gyűjtögette, így ő lett a győztes. (Axelrod, R. 1980. Effective choice in the Prisoner’s dilemma).
Talán még meghökkentő volt, hogy a TFT mindössze két sorból állt: „Első lépésben működj együtt. Azután mindig tedd azt, amit a partnered az előző lépésben”. Ha partnered az előző lépésben együttműködött, akkor működj együtt. Ha viszont becsapott, most csalj te is, ám ha változtatott a viselkedésén, térj te is vissza az együttműködéshez. A TFT – látszólag – agresszív: habozás nélkül megtorolja a rajta esett sérelmeket. Erre utal szótári jelentése is: „szemet szemért, fogat fogért”. A valóságban Konfucius – és részben a bölcs öregek – tanácsát követve: tükrözi a viselkedést. Ha tehát valaki agresszívnek látja, az csak saját agresszivitását látja visszatükröződni. Az együttműködő partnerre azonban mindig kedves arc néz vissza. A TFT meglepő sikere nyomán Axelrod megvizsgálta a győzelem mélyebben okait és azonosította a modern világunk – mondjuk így – siker-stratégiájának parancsolatait:
1. Légy kedves. Ismeretlennel találkozva, első lépésben mindig előlegezd meg a bizalmat, bátran kezdeményezd a kapcsolat kialakítását, válaszolj pozitívan a kapcsolatfelvételre.
2. Légy együttműködő. Soha ne csalj elsőként. Amíg társad szabálykövető, te is legyél az, mert a csalás megszakíthatja az egyébként jól működő kapcsolatot.
3. Légy provokálható. Az ígéret megszegését azonnal torold meg, ne hagyd szó nélkül, ha valaki rászedett, átrázott, kihasznált, „palira vett”.
4. Légy megbocsátó. Soha ne légy megtorló, ne válaszolj egy csalásra hárommal. Ne feledd: akkor gyűjtögetheted a legtöbb „örömpontot”, ha minél tovább és minél többször „játszotok”.
A kutató azonban felhívta még a figyelmet a TFT sikerének egy kiegészítő 5. szabályára: Légy félreérthetetlen. Vagyis, ne rejtegesd, hanem éppen tedd könnyen felismerhetővé viselkedésedet.
A kutató, miután rátalált a siker cáfolhatatlan szabályaira, nyilvánosságra hozta azokat. (Axelrod, R. és Hamilton, W. 1981. The Evolution of Cooperation. Science). Ebben azonban nemcsak a publikálási kényszer vezette, inkább kíváncsi volt, vajon az emberek követik-e a siker – most már vitathatatlan – szabályait. Ennek eldöntésére tehát újabb versenyt hirdetett. Ismét bebizonyosodott – ezt az olvasó valószínű előre sejthette – esendő mivoltunk. Voltak, akik követték a matematika tanácsait, de voltak, akik ismét csalásra építették viselkedésüket. Az emberek – a matematika intése ellenére is – igyekeztek kijátszani a sorsot, akárcsak az istenek „parancsolatait”. Ám a megismételt verseny győztese újra a TFT lett, akik pedig csalással próbálkoztak – meglepetésükre – ráfáztak. Ezzel bebizonyosodott: egy olyan társadalomban, ahol a szükséges dolgokhoz, szolgáltatásokhoz és érzelmekhez csere útján juthatunk hozzá, Axelrod tanácsait követve gyűjthetjük össze a legtöbb öröm-, simogatás-, tisztelet- és nyereség-pontot.
Megadva a siker és a boldogság cáfolhatatlan szabályait, akár hátra is dőlhetnénk és – mint a matematikai bizonyítások végén szokásos – odabiggyeszthetnénk: QED. Ám az elmúlt évtizedekben világunkban fontos változások zajlottak le, amelyek a helyzet – részbeni – újragondolásra késztetnek. Az együttműködés hálója globálissá terjedt, ezért partnereinket – kapcsolatok szorosságától, gyakoriságától és érzelmi telítettségétől függően – három, eltérően kezelendő csoportba oszthatjuk: „ügyfeleinkre”, „élet-társainkra”, és a „belénk ütközőkre”. Az első és legnagyobb létszámú csoportba azok tartoznak, akikkel életünk szokásos „csereügyleteit” – a munkahelyen és a lakóhelyen, a hivatalokban és piacon, az iskolában és az orvosi rendelőben stb. – intézzük. Az ő közvetítésükkel jutunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz és szolgáltatásokhoz, ám a hozzájuk fűződő viszony alacsony érzelmi intenzitásúak. Mivel világunk egyre kaotikusabb, a cseréinket gyakran zavarja meg a csalódás: a szomszéd megszegi ígéretét, üzleti partnered becsap, munkatársad „átráz”. Ilyenkor a TFT 3. parancsolata: vágj azonnal vissza utasítást adja. Ez azonban az egyre élesedő konfliktus útjára terelhet, miközben előfordulhat, hogy félreértettük a helyzetet vagy becsapnak érzéseink. A kapcsolatok végzetszerű leromlásának ezért elejét vehetjük egy hatodik – kiegészítő parancsolattal: „Légy megfontolt”. Ne küldd el a tehát másikat rögtön „melegebb éghajlatra”, ne leckéztesd meg, ne szakíts vele véglegesen, egyszer legalább kérdezz vissza: jól értettelek?
A második – rendkívül szűk – csoport azokból áll, akikhez szoros és intim kapcsolatok fűznek. Velük hosszú időn keresztül szeretnénk/fogunk együtt élni. Itt a cserét kevésbé a hideg racionalitás, mint inkább az érzelmek vezérlik. E kapcsolatokat nem a pénz mércéje szerint értékeljük. Életünk társaihoz, közeli barátainkhoz fűződő viszonyunkat évtizedeken során formálgatjuk, ezért ezek több óvatosságot, figyelmet és egyedi kezelést igényelnek. Ezt az óvatosságot aláhúzza, hogy ezen a téren alapvetően új helyzet állt elő. A partnerek választéka kiszélesedett, a választás szabadsága pedig megnőtt, igy – látszólag – bárki „lecserélhető” lett. Emiatt csökkenthetőnek tűnhet az adott kapcsolatba való befektetés iránti elkötelezettség. Ugyanakkor az örömpontok maximalizálásához mégis a kapcsolat érzelmi gazdagsága, tartóssága segít hozzá. Emiatt csak akkor lehetsz boldog, ha hajlandó vagy „megtanulni” a másikat: megérteni, mit szeret, és mi zavarja, elsajátítani, hogy azt nyújtsuk, amit kíván, cserében azért, hogy ő is ugyanezt tegye. Akikkel tehát együtt akarsz élni, azokkal a hetedik – kiegészítő – parancsolat szellemében: Légy ráhangolódásra kész. Egymás folyamatos tanulása – a másik érzéseinek, vágyainak, óhajainak tudomásul vétele és közben ugyanezt igényelve párunktól – formálja stabillá és boldoggá kapcsolatainkat.
Végül, van kapcsolatainknak egy harmadik csoportja: azok az ismeretlenek, akikkel a véletlenek sodornak össze, és akikkel egy újabb találkozás esélye csekély. Globális világunkban kikerülhetetlen a tömeges találkozás olyanokkal, akikbe soha nem fogunk újra botlani. Ráadásul ők gyakran egészen más közösségből és eltérő kultúrából származnak, és még inkább kiélezi a megelőlegezett gesztusok és az elmaradó viszonzás között ellentmondást. Ez az oka, hogy az emberek hajlamosak segítség nélkül elmennek egymás mellett. Ám, ne feledjük: a bennünket körül vevők életérzése és viselkedése – a mienkéhez hasonlóan – alapvetően befolyásolja környezetünk állapotát. Éppen ezért, bár eleve kizárható a viszonosság, mégis célszerű, ha egyébként ez nem jelent túl nagy „kiadást” – a TFT 3. parancsolatától eltérően – önzetlenül segíteni. Vagyis, ismeretlenekkel találkozva, kövesd a nyolcadik – kiegészítő – parancsolatot: Légy segítőkész.
Ha tehát az olvasó sikeres és boldog akar lenni, tanulja meg és gyakorolja – nem könnyű! – a TFT sikerstratégia felsorolt parancsolatait. Ne felejtkezzen el arról, hogy a társadalmat alapjában véve a kölcsönös segítőkészség teszi élhetővé. Egykor, a váratlanul felbukkanó ismeretlenre – aki talán csak egy közeli város lakója volt – joggal tekinthettek „idegenként”. A költő – John Donne – mégis arra figyelmeztet: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól!” Ma már távoli kontinensek 8 milliárd polgárát szorosabb kapcsolat fűzi össze, mint egykor a szomszédos faluk lakóit. Ebben a helyzetben még nyomatékosabb bíztatás indokolt: „Segítsünk másokon! Mert a mások is, mi vagyunk”. (Luther Márton).
Leave a Reply