A tanult tehetetlenség kórja

 

Most, hogy a kvóta-népszavazás lezárult, és az eredmények közismertek, az elfogulatlan megfigyelőket bizonyára meglepetésként éri, holott a valóságban érthető és várható volt: mindenki győztesnek látja magát. Aki bojkottot hirdetett, aki az Igenre bíztatott, aki az érvénytelenítésre buzdított, és persze azok is, akik a Nem-et nyomták minden csövön keresztül: óriási sikerről beszélnek. A valóságban azonban mindenki vesztes. De ebből még mindig a Fidesz jöhet ki jobban, mert a demokratikus ellenzéken kezd elhatalmasodni a politika legfélelmetesebb és talán legnehezebben gyógyítható betegsége: a tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség az etológia különös és elég ijesztő jelensége. A kutyáknál figyelték meg, miként reagálnak a megoldhatatlan helyzetekre. A kísérletekben, a ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekültek el. Ezután egy olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul, de elmaradhatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést. Egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek, maguk alá csináltak, és nyüszítettek. Amikor azután eltávolították a ketrec a szabadulást addig lehetetlenné tevő – magas falait – tehát, elmehettek volna, akkor már meg sem kísérelték a menekülést: tehetetlenül feküdtek és nyüszítettek.

Ma már ilyen kísérletet – az állat-kínzás tilalma miatt – nem szabad végrehajtani. De az ember világában – hol véletlenszerűen, hol nagyon is szándékos akciók miatt – szintén előállhat efféle helyzet. Van, amikor a sors kegyetlen alakulása miatt kerül ilyen helyzetbe valaki. Előfordul, hogy egy kis közösség tipikus élethelyzetei teremtenek olyan körülményeket, amelyek kiválthatják tagjaikból a tanult tehetetlenség állapotát. És az is bekövetkezhet, hogy egynémely politikus, különböző megfontolásból – akár nem is szándékosan – idéz elő ilyen állapotokat. És ilyenkor gyakran a társadalom nagy csoportjainál jelentkeznek a jellegzetes tünetek: a tehetetlenség érzése, hogy bármit teszek, semmi nem sikerül, és ezért elveszni látszik minden remény. Ilyenkor – úgy tűnik – csak a csoda segíthet, hogy kikeveredjünk a csapdából, és valóban terjed is a csodavárás.

Ez a „mindenki ellenem van, mindenki engem bánt, és senkiben nem bízhatok” állapot előidézte tehetetlenség azután a legtöbbekből – a külső racionális megfigyelők által egyértelműen – kontra-produktívnak tekinthető viselkedést vált ki. Ennek alapértelmezett – és a kísérletben résztvevő kutyákéhoz hasonló – fenyegető tünete: a leküzdhetetlen tehetetlenség érzése. Ebben az állapotban, még ha lehetne cselekedni, akkor sem tesznek semmit. Ilyenkor beletörődően elfogadják a kilátástalan helyzetet. Az ilyen ember végleg feladta! Sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ösztönszerűen behúzza „fülét-farkát” és behódol a hatalomnak. Megteszi, amit parancsolnak, egyesek idővel megtanulják mit várnak el tőlük, a leginkább alkalmazkodók pedig lassan kitalálják a hatalom rejtett akaratát, és elébe mennek az elvárásoknak. A legtöbb, ami az ilyen emberektől elvárható, hogy nem lelkesednek, és rosszkedvűen hajtják végre a parancsot.

Ám az emberi társadalmakban megjelenhet a tanult tehetetlenség egy másik véglete: a változásba vetett hit reményének eltűnése néhányakból, a koordinálatlan és céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Ők azok, akik az esztelen erőszak akcióit indítják, feláldozva magukat és gyakran ártatlan kívülállókat. Ez a viselkedés bukkant elő Antonioni – a 1970-es években készített – Zabriskie Point filmjének főszereplőjénél, aki így kommentálja az egyetemi fiatalok vitáját – „Hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól.” és elindul meghalni.  De erre utalt, Asimov – az Alapítvány című könyvének – egy mottója: „Az erőszak, a gyengék végső menedéke”.  Ennek a viselkedésnek azután egész sor önsorsrontó következménye van. Az ilyen ember belemar, még azokba is, akik segítőkészen közelednek hozzá. Meggyűlöli saját közösségének, szűkebb társaságának a helyzetet tőle némiképpen eltérően látó tagjait. Árulónak tekinti őket, és így is kezeli. Képtelenné válik bárkivel összefogni, magányos farkasként mindenki ellen harcot hirdet, de rendre a helyzetet csak tovább rontó akciókba kezd.

Ilyenkor már nem is szükséges, hogy az uralkodó hatalom – tudatosan alkalmazva az „oszd meg és uralkodj” elvet – aljas manipulációkkal állítsa szembe az ellenzék tagjait, így téve lehetetlenné együttműködésüket. Megteszik ezt a hatalommal szembeni ellenállást hirdető csoportok maguktól. És a külső, objektív megfigyelő csak azt látja: a barikád – hatalommal ellentétes oldalán – mindenki harcol, mindenkivel, senki nem bízik a másikban, és miközben egymást gyengítik, a hatalom egyre erősebb. Amikor a társadalom erre a szintre süllyedt, a csendes többség- beletörődve abba, hogy a helyzet borzalmas, mindenki tehetetlen, és akit tegnap csodatévő prófétának tartott, azokról ma rendre azt bizonygatják, hogy idióták – felváltva nyüszít és vonyít. Akik viszont, igyekeznének a pártokból és mozgalmakból hadsereget szervezni, azok reflexszerűen a mindenkiben, aki körülöttük felbukkan – akikkel össze kellene fogni és közösen lehetnek valamit kezdeni – abba belemar. Hogy miért? Többnyire egyetlen szóért, amit az másként használ, egyetlen kifejezésért, amit az eltérően értelmez, egy mondatért, amit a médiában a másik szájába ad, egy féleértésért, hogy egymást szidják egy gondolat ellopásáért.

És amikor a tanult tehetetlenség kórjával bajlódó társadalmak ide eljutottak egyszer csak felbukkan a helyzetet tovább megnehezítő harmadik tényező: egyre többen – alapvetően a tetterős, vállalkozó-kedvű fiatalok, akik végigharcolhatnák a küzdelmet – mondják azt: bocs, nekem ebből elegem van! Az én életem többet ér, minthogy itt toljam el. Sajnállak téged anyám és apám, szánlak téged barátom, de elhúzok innen oda, ahol a teljesítményemet keresik, és tehetségem szerint ítélnek meg. Az ország határai, mint valami félig áteresztő hártya működnek: a vállalkozókészség, a kitartás és a tudás csak kifelé áramlik. Így, az itthon maradottak egyre szegényebbek lesznek, és egyre jobban acsarog a Nyugatra távozottakra. Közben pedig az ország egyre jobban rá van szorulva pénzátutalásaikra: tavaly történelmi csúcsra, ezermilliárd forint fölé emelkedett a külföldön dolgozó magyarok hazautalása. Mégis a hatalom, de az itthon maradottak is gyanakvással kezelik őket. Ezeket az embereket tehát nem kitárt karok és tágra nyitott lehetőségek, hanem gyanakvás és irigység várja. Ez pedig nem éppen hívogató állapot.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.