Most, hogy a kvóta-népszavazás lezárult, és az eredmények közismertek, az elfogulatlan megfigyelőket bizonyára meglepetésként éri, holott a valóságban érthető és várható volt: mindenki győztesnek látja magát. Aki bojkottot hirdetett, aki az Igenre bíztatott, aki az érvénytelenítésre buzdított, és persze azok is, akik a Nem-et nyomták minden csövön keresztül: óriási sikerről beszélnek. A valóságban azonban mindenki vesztes. De ebből még mindig a Fidesz jöhet ki jobban, mert a demokratikus ellenzéken kezd elhatalmasodni a politika legfélelmetesebb és talán legnehezebben gyógyítható betegsége: a tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség az etológia különös és elég ijesztő jelensége. A kutyáknál figyelték meg, miként reagálnak a megoldhatatlan helyzetekre. A kísérletekben, a ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekültek el. Ezután egy olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul, de elmaradhatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést. Egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek, maguk alá csináltak, és nyüszítettek. Amikor azután eltávolították a ketrec a szabadulást addig lehetetlenné tevő – magas falait – tehát, elmehettek volna, akkor már meg sem kísérelték a menekülést: tehetetlenül feküdtek és nyüszítettek.
Ma már ilyen kísérletet – az állat-kínzás tilalma miatt – nem szabad végrehajtani. De az ember világában – hol véletlenszerűen, hol nagyon is szándékos akciók miatt – szintén előállhat efféle helyzet. Van, amikor a sors kegyetlen alakulása miatt kerül ilyen helyzetbe valaki. Előfordul, hogy egy kis közösség tipikus élethelyzetei teremtenek olyan körülményeket, amelyek kiválthatják tagjaikból a tanult tehetetlenség állapotát. És az is bekövetkezhet, hogy egynémely politikus, különböző megfontolásból – akár nem is szándékosan – idéz elő ilyen állapotokat. És ilyenkor gyakran a társadalom nagy csoportjainál jelentkeznek a jellegzetes tünetek: a tehetetlenség érzése, hogy bármit teszek, semmi nem sikerül, és ezért elveszni látszik minden remény. Ilyenkor – úgy tűnik – csak a csoda segíthet, hogy kikeveredjünk a csapdából, és valóban terjed is a csodavárás.
Ez a „mindenki ellenem van, mindenki engem bánt, és senkiben nem bízhatok” állapot előidézte tehetetlenség azután a legtöbbekből – a külső racionális megfigyelők által egyértelműen – kontra-produktívnak tekinthető viselkedést vált ki. Ennek alapértelmezett – és a kísérletben résztvevő kutyákéhoz hasonló – fenyegető tünete: a leküzdhetetlen tehetetlenség érzése. Ebben az állapotban, még ha lehetne cselekedni, akkor sem tesznek semmit. Ilyenkor beletörődően elfogadják a kilátástalan helyzetet. Az ilyen ember végleg feladta! Sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ösztönszerűen behúzza „fülét-farkát” és behódol a hatalomnak. Megteszi, amit parancsolnak, egyesek idővel megtanulják mit várnak el tőlük, a leginkább alkalmazkodók pedig lassan kitalálják a hatalom rejtett akaratát, és elébe mennek az elvárásoknak. A legtöbb, ami az ilyen emberektől elvárható, hogy nem lelkesednek, és rosszkedvűen hajtják végre a parancsot.
Ám az emberi társadalmakban megjelenhet a tanult tehetetlenség egy másik véglete: a változásba vetett hit reményének eltűnése néhányakból, a koordinálatlan és céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Ők azok, akik az esztelen erőszak akcióit indítják, feláldozva magukat és gyakran ártatlan kívülállókat. Ez a viselkedés bukkant elő Antonioni – a 1970-es években készített – Zabriskie Point filmjének főszereplőjénél, aki így kommentálja az egyetemi fiatalok vitáját – „Hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól.” és elindul meghalni. De erre utalt, Asimov – az Alapítvány című könyvének – egy mottója: „Az erőszak, a gyengék végső menedéke”. Ennek a viselkedésnek azután egész sor önsorsrontó következménye van. Az ilyen ember belemar, még azokba is, akik segítőkészen közelednek hozzá. Meggyűlöli saját közösségének, szűkebb társaságának a helyzetet tőle némiképpen eltérően látó tagjait. Árulónak tekinti őket, és így is kezeli. Képtelenné válik bárkivel összefogni, magányos farkasként mindenki ellen harcot hirdet, de rendre a helyzetet csak tovább rontó akciókba kezd.
Ilyenkor már nem is szükséges, hogy az uralkodó hatalom – tudatosan alkalmazva az „oszd meg és uralkodj” elvet – aljas manipulációkkal állítsa szembe az ellenzék tagjait, így téve lehetetlenné együttműködésüket. Megteszik ezt a hatalommal szembeni ellenállást hirdető csoportok maguktól. És a külső, objektív megfigyelő csak azt látja: a barikád – hatalommal ellentétes oldalán – mindenki harcol, mindenkivel, senki nem bízik a másikban, és miközben egymást gyengítik, a hatalom egyre erősebb. Amikor a társadalom erre a szintre süllyedt, a csendes többség- beletörődve abba, hogy a helyzet borzalmas, mindenki tehetetlen, és akit tegnap csodatévő prófétának tartott, azokról ma rendre azt bizonygatják, hogy idióták – felváltva nyüszít és vonyít. Akik viszont, igyekeznének a pártokból és mozgalmakból hadsereget szervezni, azok reflexszerűen a mindenkiben, aki körülöttük felbukkan – akikkel össze kellene fogni és közösen lehetnek valamit kezdeni – abba belemar. Hogy miért? Többnyire egyetlen szóért, amit az másként használ, egyetlen kifejezésért, amit az eltérően értelmez, egy mondatért, amit a médiában a másik szájába ad, egy féleértésért, hogy egymást szidják egy gondolat ellopásáért.
És amikor a tanult tehetetlenség kórjával bajlódó társadalmak ide eljutottak egyszer csak felbukkan a helyzetet tovább megnehezítő harmadik tényező: egyre többen – alapvetően a tetterős, vállalkozó-kedvű fiatalok, akik végigharcolhatnák a küzdelmet – mondják azt: bocs, nekem ebből elegem van! Az én életem többet ér, minthogy itt toljam el. Sajnállak téged anyám és apám, szánlak téged barátom, de elhúzok innen oda, ahol a teljesítményemet keresik, és tehetségem szerint ítélnek meg. Az ország határai, mint valami félig áteresztő hártya működnek: a vállalkozókészség, a kitartás és a tudás csak kifelé áramlik. Így, az itthon maradottak egyre szegényebbek lesznek, és egyre jobban acsarog a Nyugatra távozottakra. Közben pedig az ország egyre jobban rá van szorulva pénzátutalásaikra: tavaly történelmi csúcsra, ezermilliárd forint fölé emelkedett a külföldön dolgozó magyarok hazautalása. Mégis a hatalom, de az itthon maradottak is gyanakvással kezelik őket. Ezeket az embereket tehát nem kitárt karok és tágra nyitott lehetőségek, hanem gyanakvás és irigység várja. Ez pedig nem éppen hívogató állapot.
Leave a Reply