A Gresham törvények fogságában

Volt egy álmunk: az internet – napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját – elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és igaz ismeretek kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban, akik a híreket felkínálják, azok nem a búzából válogatnák az ocsút, hanem éppen ocsúval szennyeznék a jó szemeket. Ez a fajta szelekció a közgazdaságból ismert Gresham törvényre emlékeztet. Csak emlékeztetőként: a 16. században felismert Gresham törvény azt mondta ki, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. A magas aranytartalmú pénzt az emberek tévedhetetlenül felismerték, ezért eltették megtakarítás céljából, míg a rosszat, amiből a királyok kicsalták az arany-tartalmat, a fizetésre használták. Így a jó pénz eltűnt a forgalomból, és innen származik a mondás: rossz pénz nem vész el.

A törvényt nemrég a politika szférájában véltem felfedezni.. Arra ébredtem rá, ha a választók nagy része úgy véli, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor nem vesződnek a kiszelektálásukkal. A kiválasztást a pártokra hagyják, ám a párt-eliteket az oligarchia „vastörvénye” – a belső kiszorítósdi – mozgatja. Ez pedig a vezetőhöz lojális, de gyakran korrupt és felelőtlen politikusokat hozza helyzetbe. Így a politikát eluralja egy sajátos Gresham törvény: a rossz politikusok kiszorítják a jókat. (Marosán György: A politika Gresham törvénye.) És most – meglepetésemre – a média világában bukkantam rá a Gresham törvény hatására. Korabeli reményeinkkel ellentétben tehát, ahelyett, hogy kiszelektálódna a hazugság és kitaláció, az interneten a hamis információ, rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót.

Az interneten chemtrail és a lapos-föld hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó – Gregorij Grabovoj – például azt hirdeti az interneten: több-száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak az kell, hogy „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás. Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada– a kormánypropaganda hatására – elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik munkáját és fenyegetik biztonságát, miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók. Nap, nap után szembesülünk azzal: a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket.

De mi lehet az oka, hogy a modern társadalmak – egyébként normális – polgárai ilyen meghökkentően fogékonyak a nyilvánvaló őrültségek iránt. S ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle. Az egykori lelkesítő jövőkép – minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, és igazolt tény korlátlanul elérhető lesz – váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás” és a világ egyetlen hatalmas ingyen-könyvtárrá változik. A globális „felvilágosodástól” pedig már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hét milliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt, „visszhangkamrákban” csücsül.

A visszhangkamara fogságában

A visszhangkamra a süketszoba – ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül – ellentéte. A visszhangkamrában az elhangzó szavak a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szólnak. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen hát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, az a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát – reményeinkkel ellentétben – nem gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa. Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy érdemben tesztelje az eléje bukkanó tényeket.

Eredetileg a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján minősítjük: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén. Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoport-véleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés elméletek rajongói és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a kiterjedt közösségek többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” áll. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek. Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek. Sőt, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham törvényét: ha egy új információ megkérdőjelezi a régi hiedelmet, a vélemény-vezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti”azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót!

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a szelekció a Gresham törvénnyel ellentétes: az igazolt, jó információ „felülírja” és kiszorítja, a túlhaladottat, a rosszat. A bizonyított tények azután fokozatosan leszivárognak – mint a vízesések egymást követő sorozata – a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Közben pedig az elfogadott igazságokat újra és újra alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

Szűk közösségünk visszhangkamráiban viszont éppen a hiedelmek, az előítéletek és a rémhírek szorítják ki az igazolt tényeket. Az átlagember véleményét ugyanis – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik – alapvetően a „csoport-hatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a fényevő prófétákhoz hasonlóan a populista politikusok. Tudják ugyanis, hogy még politikai választásainkat is – vajon elmegyünk-e szavazni, és ha igen, kire adjuk a voksunkat – a visszhangkamrák vélemény-vezérei befolyásolják. Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességre hivatkozó ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését – részt vegyen-e a választáson – jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.)

A visszhangkamra lakóinak maradék szabad akaratát a véleményvezérek, a gumicsont módszerrel törik meg. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról. (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla.). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény adott részletét – képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget. Ezért látnak el bennünket különböző gumi-csontokkal – a migráns-probléma, vagy Brüsszel elleni harc – s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, a szemük előtt lopják szét az országot. Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása támogatóik visszhangkamráiba, ahol azután önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, de magát a valóságot is.

A magyarok a többsége – az internet ingyen köz-könyvtára helyett – saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló hivatásos lélekmérgezők hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltűntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt. Ahogyan a disco-zene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis – mint Freud mondta – „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

A Gresham törvény kiterjesztése

„Miben tér el – kérdezte az átkosban született vicc – a 70-es évek káderpolitikája az 50-as évekétől? Már nem fontos, hogy munkáskáder legyen. Elég, ha nem ért hozzá!”. Ez a – napjaink orbáni rendszerét meghökkentően pontosan leíró – vicc, afféle káderpolitikai Gresham törvényként értelmezhető. Úgy tűnik hazánkban a fordított szelekciót a társadalom egyre széles szféráiban érvényesül. A haladást és javulást szem előtt tartó szelekció az egyedeket, a dolgokat, és az információt jóságuk és kívánatosságuk szerint válogatja ki. Ha a szelekciót vezérlő szempont a minőség és a kiválóság – az érték, a szépség, igazság, a hatékonyság, a használhatóság stb. – akkor szelekció eredményeként az adott csoportból – populációból, osztályból, a tömegből – kiválhatnak és elterjedhetnek a legjobbak.

Ha viszont a szelekció fordítottan – értsd, a minőség értékrendjével ellentétesen – működik, akkor a hanyatláshoz vezető Gresham törvény érvényesül. Ha a vállalat nem a minősége szerint szelektálja a munkaerőt, alvállalkozót, bankot – akkor nem fejlődik a gazdaság. Ha fogyasztó nem megfelelősége szerint választana a termékek és a szolgáltatások között, azok nem tökéletesednének. Ha a kritikus, a néző és a gyűjtő nem a szépsége szerint értékelné a műalkotásokat, nem fejlődne a művészet. Vagy, gondoljunk akár az Olimpiájára: ha nem tisztességes, nyílt és éles a verseny, akkor nem történne javulás. Vagyis, ha nem gyakoroljuk a minőségi szelekciót – mert az vesződséggel jár, mert képtelenek vagyunk felismerni a minőségi különbségeket, vagy tudomásul vesszük a csalást és a korrupciót – ezzel magunk idézzük elő, hogy erőre kap a rossz, elterjed, és végül kiszorítja a jót.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szatmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe: ”Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.” Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha – mint az ejtőernyő – nyitott!