Barátaim kicsit értetlenül néztek rám, amikor kérdésükre, mi jutott eszembe először, amikor Trump győzelmének hírét meghallottam, így válaszoltam: a kritikus lassulás. A fogalom – critical slowdown – ugyanis a statisztikus fizika és az ökológiai rendszerek, a hétköznapi gondolkodás számára nehezen követhető jellemzőjére utal. Azt fejezi ki, hogy amikor egy komplex rendszer alapvető változások küszöbéhez érkezik – egy rendezetlen közegben mágneses fázisátalakulás zajlik, vagy egy tó ökológiai állapota a szennyeződések miatt megrendül – az egyensúlyi állapot egyre könnyebben billen el, és egyre lassabban állítható helyre. A jelenséget egy különös hasonlattal szeretném érzékeltetni. A kérdésre – vajon hogyan érezheti magát novemberben a nyáron oly fürge gyíkocska? – a válasz hétköznapi ismereteink alapján kikövetkeztethető. Míg nyáron azt tapasztalja, hogy környezete lassú, így nem jelent problémát elsurranni a veszélyek elől, a hideg beköszöntével viszont mintha minden felgyorsulna. Az augusztusban oly lomha lények, követhetetlen sebességgel mozognak, így egyre nehezebben tud elmenekülni előlük. A kritikus lassulás valami hasonló tapasztalatra utal az ember világában is: míg korábban viszonylag gyorsan orvosolhatók voltak a zavarok, napjainkban – gondoljunk a 2008-as válságra – egyre több idő telik el a válságok kirobbanása és a véglege felgyógyulás között.
A kritikus lelassulás példáit a kutatások az elmúlt időben sok területen – az ökológiától, a gazdasági jelenségeken keresztül, egészen a személyiség depressziós érzékenységéig – azonosították. (Scheffer, M. et.al. 2007. Slow recovery from perturbations as a generic indicator of a nearby catastrophic shift.) A vizsgálatok feltárták: a folyamatosan keletkező zavarokból való „felépülés” üteme pontos mutatója egyben jele a rendszer stabilitásának. Ugyanakkor az is világossá vált: a kritikus lassulás minden esetben a rendszer alapvető átalakulásával van kapcsolatban. Annak jele, hogy közel az a billenési pont, amelyen túl a rendszer, visszafordíthatatlanul, alapvetően új – és nem feltétlenül kedvező – szerveződésűvé válik. (Baucha, C. T. et al. Early warning signals of regime shifts in coupled human–environment systems. 2016.).
A 21. századba átlépve, egyre több területen szembesülünk a kritikus lelassulás jelenségével. Szinte kapkodjuk a fejünket, az egymást követő válságok, és az egyre újabb területen előbukkanó problémák láttán, amelyek nem enyhülnek. Korábban a folyamatok mintha „olajozottabban” zajlottak volna. Vagy sikerült elkerülni a válságokat, vagy – mint a 20. század második felének gazdasági recessziói esetén – a zavarok a meglevő eszközökkel viszonylag gyorsan orvosolhatók voltak. Napjainkban viszont a recesszió elhúzódik, sőt egyre újabb zavarok keletkeznek. A közgazdászok legfeljebb addig jutottak, hogy fogalmakat találtak – pl. szekuláris stagnálás (L. Summers: secular stagnation) – amivel az enyhülni nem akaró válság jelenségét leírják. Csak az világos, hogy a gazdaság gyógyulása – mint az idős emberek betegség utáni felépülése – egyre nehezebb és egyre több időt vesz igénybe.
A gondok egyik forrása: a politikai és gazdasági terapeuták többség még mindig a múltban bevált gyógymódokat követi. Mivel azonban terápiáik nem kellően hatékonyak, ez helyzetbe hozza a populista, önjelölt csoda-doktorokat. Ők nem egyszerűen gyógyulást, de megfiatalodást és a régi dicsőség visszaszerzését ígérik. És az emberek – erről szólt a Brexit és a mostani amerikai elnökválasztás is – hisznek nekik. A következmény: már az is túlzó remény, hogy a dolgok nem romlanak tovább, valószínűbb azonban, hogy a szétesés, folytatódik, a zavarok tovább növekednek. Ez a helyzet egyszerre jele és következménye annak, hogy világunk a kritikus lelassulás tüneteivel küszködik. A lezajló átalakulás méreteihez és a változások üteméhez képest, a kormányzásért felelősök késlekedők, bizonytalanok, tétovák és láthatóan nincsenek tisztában a helyzettel.
A kritikus lassulás ugyanis arra utal: az emberiség egy új fejlődési szakasz – a globális társadalom születésének – küszöbéhez érkezett. Az emberiség sokáig elszigetelt és máig önálló térségei, az egymás tevékenységét korábban nem befolyásoló vállalatok és az önmagukat szuverénnek vélő államok elszakíthatatlanul összefonódtak. Ez azt jelenti, hogy mostantól az egyes társadalmak vagy térségek részleges „lekapcsolódása” az együtt mozgó globális rendszerről, vagy valamely közösség tudatos elszigetelődése környezetétől lehetetlenné vált. Ennek az új helyzetnek a következményeivel, úgy tűnik, kevéssé vannak tisztában a döntéshozók. Ez az oka, hogy a súlyos válságokká erősödő zavarok előbukkanásának ütemhez képest, az ezeket irányítani rendeltetett intézmények és megoldani választott vezetők rendre késésben vannak. A múltban – és ezt nemcsak a mindent megszépítő távlatok mondatja – a felépülés gyorsabb volt: amíg régebben már a megoldást is megtalálták, napjainkban az ügyben érintettek még a konzultációig sem jutnak el. Mintha a sok okos és ügybuzgó – vagy magát annak mutató – közszereplőnek fogalma sem volna arról, hogy ebben a helyzetben mi is a teendő.
A megállapítás: világunk gondjai abból fakadnak, hogy az emberiség egy új fejlődési szakasz – a globális társadalom létrejöttének – küszöbén áll, nem tűnik túl eredetinek. Ezt sokan – én magam is – leírták az elmúlt években, és sokféle érveléssel kifejtették ennek jelentőségét. A kritikus lassulás azonban annak jele, hogy az emberiség a gyíkocska téli körülményeit felidéző helyzetbe került. Abból ugyanis, hogy a zavarokat követően egyre lassabban térünk vissza normális kerékvágásba, arra következtethetünk, hogy a világ az un. billenési pont felé közelít. Ezt a billenési pontot átlépve – és ez több területen, az ökológia vagy a pénzügyek esetén az elmúlt években megtörtént – a változások visszafordíthatatlanok. Vagyis az emberiség – kénytelen-kelletlen – már az elkerülhetetlen, és többnyire súlyos következményekkel szembesül.
A következmények pedig ijesztőek: a nemrég tiszta tavacska – a szennyeződések következtében – bűzös posvánnyá válik, vagy a globális pénzügyi rendszer – váratlanul és előre jelezhetetlen módon – összeomlik. A billenési pont tehát azt jelenti, hogy egy reggel felébredve, egészen más világ köszönt ránk, mint amit még este ismertünk. Mindez egyben arra is utal: a világról való tudásunk – eddigi modelljeink és megszokott döntési eljárásaink – használhatatlanok. Sőt, ami még ennél is zavaróbb: azok az intézmények, amelyekkel korábban a válságokat sikeresen enyhítettük, részben alkalmatlanok, részben tűrhetetlenül alacsony hatékonyságúak. Az elemzőtől ilyenkor azt várják, hogy csillantsa fel a reményt. Ez azonban jelenlegi helyzetünkben nem könnyű.
Mindenekelőtt, a tudománynak kellene megbirkózni a helyzet bonyolultságával. A komplexitás ugyanis nehezen megoldható kérdéseket vet fel. A témakör neves szakembere – L. A, Zadeh – erre egy paradoxonnal hívta fel a figyelmet: „A komplexitás növekedésével az értelmes állítások pontatlanná, a pontos állítások értelmetlenné válnak”. A jelenlegi helyzet átláthatatlanságának éppen az a legárulkodóbb jele, hogy a szakemberek még mindig csak keresik a fogalmakat – edge of the chaos, hyperconnectivity, self-organized criticality, secular stagnation, robber-baron recession, re-patrimonization, rent-seeking behavior of western societies stb. – a világ „betegségére”. Az azonban, hogy a tudomány tisztába jöjjön azzal, miként működik a világ az új fejlődési szakaszon – elkerülhetetlen.
Óriási visszhangot váltott ki nemrég, amikor M. Zuckerberg és felesége bejelentették: következő tíz évben hárommilliárd dollárral (821 milliárd forinttal) támogatják az alapkutatást, hogy a 21. század végére fel lehessen számolni néhány, az emberiséget sújtó betegséget szerte a világon. Az emberek ezt a felajánlást nemesnek és lelkesítőnek érezték – és az is! A világ leggazdagabbjai – B. Gates, W. Buffett, vagy Soros György – ugyanilyen nemes adományokat tettek, és ezeknek sok pozitív eredménye már látszik is. Milyen különös azonban, hogy sem a leggazdagabb vállalkozók, sem a szintén gazdag vállalatok, sem pedig a szintén gazdag államok nem készülnek összedobni, mondjuk piti 1 mrd $-t, hogy a világ állapotát leíró – és a gyakorlati döntésekhez használható – modellt megalkossák. Pedig ez szükséges – bár nem elégséges – feltétele annak, hogy „meggyógyíthassuk” az emberiséget.
A „gyógyítás” ugyanis új intézményrendszert igényel. Ez annál is inkább igaz, mert a világ mai egyensúlytalanságát éppen a fejlett világ – döntően a „Nyugat” által működtetett – intézményrendszerei idézik elő. A világ új fejlődési szakaszán a problémák kezelése feltételezi, hogy kiformálódjon az egymást átható gazdasági, társadalmi, politikai és ökológiai rendszerek kormányzásának – a demokrácia, a törvények hatalma, az intézményes hatalommegosztás, az átláthatóság és a közvetlen részvétel – globálisan összehangolt gépezete. Ám ha ez létrejön, még további hosszú időt vesz igénybe, hogy a gépezetet működtetők – a politikusok és a szakemberek – megtanulják az új „gépezetet” használni. Gondoljunk arra: milyen készségeket igényel egy lovas kocsit vezetni, mennyire más tudást követel onnan átszállni egy Trabantba, majd egy Mercedesre váltani, és végül, mennyi újat kell tanulnia annak, aki a gépkocsik után egy repülőt szeretne irányítani!
Nem téved tehát az olvasó, amikor globalizálódott világunkat – Európával és kedves hazánkkal együtt – zátonyok között sodródó hajóhoz érzi hasonlónak. Ez már önmagában elég félelmet keltő, ám a helyzetet még veszélyesebbé teszi a populizmus terjedő kórja. A populizmus ugyanis, miközben csodát ígér, a valóságban késlelteti a gyógyulást. Mivel akcióit nem a valóság körülményeihez és követelményéhez igazítja, a kudarcokat pedig eltagadja, lehetetlenné teszi, hogy tanuljunk azokból. Ezzel inkább súlyosbítja az egyébként is nehéz helyzetet. Ebből a szemszögből fontos az USA elnök-választás, amely a populizmus győzelmét hozta a világ vezető hatalmában. Miközben a világ – a kritikus lassulás tanulsága szerint – válságokkal terhes átalakulás előtt áll, Trump győzelme azt jelenti: a válságok megértése, az együttműködés erősítése, és az egész emberiséget szolgáló racionális stratégiák helyett, áttekinthetetlen hatalmi játszmák és mérgező mellékhatásokkal szennyezett politikai terápiák uralják el a világpolitikát. Ez a jelenlegi helyzetben – túlzás nélkül – halálos veszélyt jelent. Össze-vissza forgatni egy hajó kormányát a csendes tengeren ostobaság, de elviselhető, bár az ilyen felelőtlen kapitányt soha nem szabad többé a parancsnoki hídra engedni. Ötletszerűen rángatni a kormányt, miközben a hajó veszélyes zátonyok között sodródik – katasztrófával fenyeget. És jelenlegi helyzetünkben a katasztrófa akár az egész emberiség hanyatlását is jelentheti!
Leave a Reply