A jövő-fürkészőben

Az elmúlt évben többször jutott eszembe a kép, amely Camille Flammarion (1842 – 1925) neves francia csillagász és természettudós könyvét – Az atmoszféra – díszítette. Ismert világunkra egy félgömb alakú sátorszerű tető borul, amelynek szélén, a szemlélődő tudós egy résen kikukucskál, és egy számára teljesen idegen világra tekint rá. A jövőt kutatva ösztönszerűen Churchill tanácsát követjük – „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe” – ami azt sugallja: az eljövendő mindig a múlt nyomvonalát követi. Ám napjainkban „kizökkenni” látszik az idő. A kaotikus események elrejtik az új világ körvonalait. Ilyenkor a jövő megértéséhez a társadalmi evolúció alapvető logikáját kell alapul venni.    

A társadalmi evolúció mechanizmusa és dinamikája

A biológiai és a társadalmi evolúció között egy sor hasonlóság fedezhető fel, ám a folyamatok mechanizmusa és dinamikája mégis alapvetően eltérő. A biológiában az öröklődést vezérlő genetikai információkat az utódok a szülőktől „egyenes ágon” kapják meg, a társadalmi evolúcióra viszont alapvetően az un. szétosztott adaptáció (distributiv adaptation) jellemző. (Lamm, E. et al. 2022. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations ). Ez azt jelenti, hogy az ember – a szüleitől kapott gének mellett – a társadalmi csoportja által birtokolt ismeretek és eszközök egész tárházát is örököli. Túlélő- és verseny-képességét tehát a szüleitől közvetlenül kapott gének alapján kiformálódó adottságain túl, a közösségében felhalmozott és mindenki számára hozzáférhető információk és alkotások is meghatározzák.

A biológiai evolúciót alapjaiban természeti környezet – bizonyos értelemben – véletlenszerű változásai formálják. Az életfeltételeik eltérő alakulása – állandósága, lassú módosulása vagy hirtelen változása – magyarázza a fajok változatlanságát, máskor fokozatos módosulását, esetleg egészen új fajok megjelenését. (Hunt, G. et al. 2015. Simple versus complex models ot trait evolution and stasis as a response to environmental change.) Az ember azonban önmaga és a „tiszta” természeti környezet közzé, egyre jobban kifejlődő mesterséges konstrukciót épít. Ez a maga alkotta kulturális rés a külső környezet hatásait enyhíti, kiszámíthatóbbá teszi, mintegy humanizálja. (Boyd, R. et al. 2015. The cultural niche: Why social learning is essential for human adaptation.) Az ember evolúcióját tehát – szemben a többi élőlénnyel – a maga teremtette kulturális környezet vezérli: kihívások elé állítja, amelyek válaszra késztetik. Válaszaival átalakítja környezetét, majd ez az általa újra-formált környezet ismét változtatásokra késztető kihívásokkal szembesíti. Ilyen módon az ember önmagát teremti, azaz építi egyre fejlettebb lénnyé.

Az „elindulás”

A különös az, hogy amikor – 2.5 millió évvel ezelőtt – „rátaláltunk” a kultúra „ösvényére” nem járatlan útra léptünk. Az állatvilágban is meglehetősen elterjedt, hogy a lények életét az elődjeik alkotta mesterséges konstrukciók könnyítették meg. Vagyis, a szülők génjei mellett, épp így örökül kapnak elődjeik általuk létrehozott, túlélésüket segítő eszközöket: tapasztalatokat, megépített „fészkeket” és védelmet kínáló csapatot. Míg azonban az állatvilágban ez a „mesterséges” környezet, a genetikai örökséggel összevetve mellékes, az ember maga által alkotta kulturális környezete meghatározó – mondhatni forradalmi – szerepre tett szert.

Ennek a megváltozott szerepnek a jele, hogy amikor – 2.5 millió évvel ezelőtt – ráléptünk a kultúra ösvényére, az emberi agy mérete fokozatos növekedni kezdett. (Street, S. et al. 2016. Coevolution of cultural intelligence, extended life history, sociality, and brain size in primates). Az agyméret nagyjából 300 cm³-ről egészen 1300 cm³-ig növekedésével párhuzamosan pedig, gyakoribb lett az eszköz-használat, bővültek az agyban felhalmozódó – az eszközhasználattal és a csapatépítéssel – kapcsolatos ismeretek és a társakból „túlélő gépezet” szerveződött. Amikor tehát – nagyjából 250 ezer évvel ezelőtt – az agyméret folyamatos növekedése váratlanul megállt, ez nyilvánvaló fordulópontot jelentett. Addig sikeres pályát befutó fajunk válaszút elé érkezett: vagy „kitalálunk” valamit, vagy beleolvadunk a túlélésért harcoló – mára jórészt eltűnt – csoportok tömegébe.

Az első elrugaszkodás

Szerencsére a megoldás „kéznél volt”: a régóta használt kultúra jellegű elemek most – a környezet nyomásának hatására – „főszereplővé” léptek elő. Ezzel az i.e. 250 ezer – 15 ezer közötti időszakban, a társadalmi evolúció új szakasza formálódott ki: az ember és a természet közzé épített „kulturális konstrukció” fokozatosan a változásokat dinamizáló tényezővé lépett elő. Az ember életkörülményeit innentől fogva mindinkább a maga alkotta ismeretek, eszközök és az összetartó csapat határozta meg. Szembetűnő lett a gyűjtögető életmódot segítő eszközök bővülő alkalmazása és finomodó szerkezete. Az ember élet-környezetét egyre jobban „színesítik” festmények és szobrok. Az egyéni identitás kifejezőjévé formálódnak ékszerek és a jelek, a csoport kollektív identitását pedig a szimbolikus tárgyak és rítusok sokasága – sírhelyek és építmények, ünnepek és a temetkezések rítusai – teremtik meg.

A kultúra tehát az embert és csoportját körülvevő egyre összetettebb és sokrétűbb mesterséges környezetté vált. Ezen környezet építgetéséhez és működtetéséhez mind több információra, eszközre és együttműködő társra volt szükség. Ezek összehangolt alkalmazásával kiépített kulturális konstrukciók azután növekvő versenyelőnyt biztosítottak őseinknek. Ám ennek a sikeres fejlődési pályának fenntarthatóságát – különös módon – az sodorta veszélybe, hogy i.e. 15 ezret követően fokozatosan elmúlik a jégkorszak és az egyre élhetőbb körülmények hatására megnő a helyi csoportok mérete és gyors növekedésnek indul az emberiség létszáma is. Ez a demográfiai „robbanás” pedig beleütközött gyűjtögető életmód természeti korlátjaiba.

A második elrugaszkodás

Mivel a gyűjtögető életforma nem biztosította a megnövekedett közösségek fennmaradását megkezdődött az addig csak „kiegészítőként” használt életmód-elemek gyakoribb alkalmazása. Megindul a „háziasított” növények és az állatok tömegtermelése, azaz fokozatosan végbemegy a földművelésre és állattenyésztésre való áttérés. (Carey, J. 2023. Unearthing the origins of agriculture). A társadalmi evolúció új – i.e. 15 ezer – 5 ezer közötti – szakasza tehát a kulturális konstrukciók alkotta mesterséges környezet ugrásszerű bővülését hozta. Ennek hatására az életközösségek szintjén demográfiai robbanás zajlott le és az ember fokozatosan elterjedt a föld távolabbi egészeibe. Egyre több közösség kerül egymással közvetlen kapcsolatba.

Az új termelési módra való átérésnek azonban szükségszerű feltételei voltak: a magántulajdon és a kereskedelem kialakulására. (Gallaghera, E. 2015. Transition to farming more likely for small, conservative groups with property rights, but increased productivity is not essential.) Ennek hatására az egymás közelében élő közösségek közötti és a közösségeken belül is rögzült a munkamegosztás. Ez egyrészt egyre kifinomultabb eszközök és mind pontosabb ismeretek alkalmazásának terjedését eredményezte. Másrészt azonban a kereskedelem és a tulajdon következményeként a korábbi egalitárius közösségek vagyoni szempontból egyenlőtlenekké váltak. Fokozatosan kialakul egy hierarchikus hatalmi szerkezet. Az eddig független és önellátó törzsek/falvak hálózatából kezd kiformálódni a munkamegosztás által egybekapcsolódó növekvő méretű és komplexitású közösség.

A növekvő méretű és egyenlőtlenebb közösségek, stabilizálásuk érdekében az addig „csak” rítusaikat vezérlő isteneiket a moralizáló és büntető istenekké alakítják. (Whitehouse, H. et al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ám fokozatosan nyilvánvalóvá vált: a nagy és egyenlőtlen társadalmak kormányzása a korábbitól alapvetően eltérő módszereket igényel. Az irányítás fokozatosan átkerül a közösség nagyobb hatalmi pozícióval rendelkezők tagjai kezébe. Mivel ezek a körülmények kedveztek a közösségek létét veszélyeztető szabályszegések elterjedésének, kényszerré vált a társadalmi kontroll alapvetően új eszközének, az államnak a bevezetése. (Perret, C. et al. 2020. From disorganized equality to efficient hierarchy: how group size drives the evolution of hierarchy in human societies.) Az átmenet során fokozatosan fenntarthatatlanná vált az addig kialakult életmód és működésmód és ez újabb evolúciós fordulópontot idézett elő.

A harmadik elrugaszkodás

A társadalmi evolúció legutóbbi – i.e. 5-6 ezer év és a 20. század közötti – történelmi fejlődési szakaszának meghatározó tényezője az állam és az un. intézményi szabályozás bevezetése lett. A föld legkülönbözőbb térségeiben létrejön – a közösség tagjainak hozzájárulásából és hozzájárulásával fenntartott – centralizált hatalmi központból vezérelt állam. Fő módszere: megalkotja az együttélés szabályait, majd embereket „alkalmaz”, hogy szemmel tartsák, nyakon ragadják, elítéljék, megfegyelmezzék a szabályszegőket. A szabályozó, fegyelmező és büntető intézmények működtetésének „áldásos” eredményeként dinamikus növekedésnek indulnak a társadalmak és mindinkább iparivá válik a termelés. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth.) Az egymást követő termelési forradalmak nyomán – támaszkodva a piacon, a magántulajdonon és törvények hatalmán alapuló társadalmi rendszerre – a gazdasági növekedés, a technikai fejlődése, a népesség és a fogyasztás egyre gyorsul.   

A 20. században azután a növekedés robbanásszerűvé erősödik. Az emberiség létszáma 1.6 mrd-ról 6.14-re nőtt, miközben az egy főre jutó fogyasztás dinamikusan emelkedett. A termékek választéka áttekinthetetlenné szélesedett. Az ember által létrehozott eszközök behálózták a földet. Az emberiség környezetre gyakorolt hatása felülmúlta a természeti folyamatokét. A 20. század végére ez a fejlődés – az alkalmazott technológiák, a követett életmód és a megnövekedett népességszám miatt – beleütközött a fenntarthatóság korlátjaiba. A 21. századba átlépve pedig a kulturális konstrukciók rendszere is alapvetően megváltozott.

Az eszközök szintjén: új helyzetet teremtett a platformok, a globális beszállítási láncok, az energetikai, a logisztikai, a kommunikációs és internet hálózatok kialakulása. Eszközeink „Internet of Things” hálózattá kapcsolódtak össze. Az ember alapvetően városlakóvá vált, és magas komplexitású mesterséges infrastruktúrában éli életét. Közösségek szintjén: létrejött az egységes emberiség. Napjainkra, elérve a 8 milliárd főt, „belaktuk” az egész földet, mindenütt önmagunkba ütközünk, részben erre utal az Anthropocén korszak elnevezés. A szuverén államok és vállalatok összezsúfolódtak és egy olyan un.  policentrikus világ jött létre, amelyet nem ural vitathatatlan hatalommal rendelkező szuperhatalom. Ismeretek szintjén: az egyének rendelkezésre álló információk követhetetlenül gyorsan növekedtek. A hálózatokon keresztül – elvileg – bármi hozzáférhető, de nincs ember, aki átlátná. Egyre nehezebb titkolni valamit, működik az „open intelligence”, minden nyilvánossá válik. Az információ egyre nagyobb aránya költözött a „felhőkbe”.

Az emberiség tehát egy olyan szerveződési szintre érkezett, amelyen – a korábbiakkal összevetve – áttekinthetetlen mennyiségű ismeretet és információt birtokol, de amit az egyén nem képes megérteni, áttekinteni és használni. Az így kiformálódott komplex és szorosan-csatolt globális világ a „vakok és az elefánt” meséjében feltáruló helyzetet idézi. Még a legnagyobb tudású szakemberek is csak szűk szakterületük szemszögéből látnak rá a világra, így az egészről fogalmuk sincs. Világunk csak komplex rendszermodellekkel írható le és a folyamatok is csak ebben értelmezhetők. (Cosens, B. et al. 2021. Governing complexity.)

Egy új történelmi szakasz: felkészülés az elrugaszkodásra.

A felsorolt változások és az átalakulást kísérő válságok egy újabb történelmi „ugrást” vetítenek előre. A bolygónkat behálózó, mindenkit, mindennel egybekapcsoló hálózatok működtetése és kézben tartása a meglevő egyéni és szervezeti kompetenciákkal nem lehetséges. Elkerülhetetlen az egyének és a szervezetek számára is áttekinthetetlen komplexitású rendszer irányításába/kormányzásba a mesterséges intelligencia (MI) „bekapcsolása”. Ám sokan feltételezik, hogy az emberi és a mesterséges intelligencia kapcsolata eleve konfliktusos és ez elkerülhetetlenül feloldhatatlan harcukhoz vezet. (Rainer, P. 2022. Major evolutionary transitions in individuality between humans and AI)  Ugyanakkor az idők folyamán a mesterséges és természetes intelligencia „hagyományos” – szembe állított – értelmezése mellett megjelentek a harmonikussá formálható kapcsolatuk lehetősége. Egyrészt, kidolgozták a kiterjesztett (augmented) intelligencia koncepcióját, amely az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködését rajzolja fel. (Yau Kok-Lim et al. 2021. Augmented Intelligence: Surveys of Literature and Expert Opinion to Understand Relations Between Human Intelligence and Artificial Intelligence.) Más oldalról, nő az érdeklődés az un. kollaboratív intelligencia koncepciója iránt, amely a munkamegosztáson – az eltérő kompetenciáik egyesítésén – alapuló együttműködésükben rejlő lehetőségeket veti fel. (Wilson, J. and Daugherty, P. 2018. Collaborative Intelligence: Humans and AI Are Joining Forces.)

Miközben nem szabad alábecsülni az MI alkalmazásában rejlő kockázatokat, úgy vélem, az igazi gondot nem az MI jelenti. A probléma, amivel szembesülünk Stanislaw Lem, Solaris című könyvében is felvetődött. A Solaris bolygó felszínét hatalmas „óceán” borítja, amely – a kutatókat megdöbbentő módon – az értelem jeleit mutatja. A szakemberek sokáig próbálkoznak – sikertelenül – felvenni a kapcsolatot az „intelligens” óceánnal. A főszereplő pszichológus, amikor szembesül a kapcsolatteremtés kudarcaival, így fordul kutatótársaihoz: “Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?” Tulajdonképpen ez a megjegyzés helyzetünk kulcsa: miközben egyre szélesebb körben alkalmazzuk az MI-t, szorongunk a kockázatok és a veszélyek miatt. Holott, bolygónkon elkerülhetetlenül rendet kell teremtenünk, és ebben nem nélkülözhetjük az MI segítségét. Ám, mindeközben képtelenek vagyunk szót érteni egymással, sőt még párbeszédre sem vagyunk hajlandók. A veszélyt világunkra nem az MI jelenti, hanem mi magunk!