A végső játszma

Az elmúlt évszázad, korábban elképzelhetetlen pozitív változásokat hozott az emberek életében. 1900 és 2000 között a világ átlagos GDP/fő-je legalább négyszeresére, a várható élettartam pedig a kétszeresére emelkedett. Az életkörülmények kiszámíthatóbbak és biztonságosabb lett, az egyének szabadsága nőtt. A gazdaság dinamikusan fejlődésével párhuzamosan a termékek és a szolgáltatások választéka ugrásszerűen bővült. A föld különböző régiói közötti – évszázadokon keresztül növekvő – egyenlőtlenség a 20. század utolsó harmadában fokozatosan csökkenni kezdett. Az egyének sokféle karrier és életforma közül választhattak és egyre többek előtt nyílt meg felemelkedés útja. A körülmények javulása és az átlagos életkor növekedése azután alapvetően megváltoztatta, ahogyan az emberek az életet és halált szemlélték.

Egyrészt, divatba jött az „örök élet”. A Financial Times egy cikke – Can we defeat the death – azt a kérdést járta körül: vajon kiterjeszthető-e az emberi élet, a tudomány mai állapota szerinti 140 éves végső határon túlra is? A BBC pedig arról számolt be, hogy a brit kutatók megfiatalították egy 53 éves nő bőrsejtjeit, hogy olyanok legyenek, mint egy 23 évesé. Ezen felbuzdulva feltette a kérdést: vajon lelassítható-e esetleg visszafordítható-e az öregedés folyamata? Ez adhatta az ötletet Jeff Bezosnak – aki azért nem szokta feleslegesen szórni a pénzét – 3 milliárd dollárral beszálljon az Altos Labs kutató-vállalkozásba, amely a sejtek „újra-programozásával” igyekszik meghosszabbítani az emberi életet. Egy felmérés szerint viszont az embereknek alig 4%-a akar 120 évnél tovább élni és csak 1% – jellemző módon a fiatalok – jövőképében tűnik fel az örök élet lehetősége. A viccben feltett kérdésre – ki akarna 120 évig élni? – a legtöbben mosolyogva fogadják a választ: egy 119 éves!

A valóságban inkább azok száma nő, akiket egyáltalán nem az élet 120-on túli meghosszabbítása érdekli, hanem az, hogy befejezhessék akkor, amikor akarnák. A világ egyre több országában engedélyezik az eutanáziát, bár ma még az államok többsége korlátozza az emberek jogát, hogy maguk választhassák meg életük méltó, szenvedésmentes befejezésének időpontját. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára kínálkozó lehetőségre, egy – kicsit morbid – vicc emlékeztet. A képen egy kórházi ágy, benne egy láthatóan súlyos beteg és a mellett ülő orvosa látható, aki így szól a betegéhez: „Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? A jó hírrel – kéri a beteg. „A parlament most engedélyezte az eutanáziát” – mondja az orvos. Mintha csak erre reagálna: az interneten felbukkant egy svájci „találmány” – a „halálkapszula” – amely „csábítóan” könnyűvé tenné a „tervezett távozást”. Elegendő csak belefeküdni, kényelmesen elhelyezkedni, majd megnyomni egy gombot: és a pici kabint elárasztja a nitrogén gáz, ami percek alatt, fájdalom nélkül „átsegít” az örökkévalóságba.

A kérdésről – „Mi baj lehet abból, ha egyre később halunk meg?” – nekem a „Hat hét, hat tánc” színdarab főszereplőjének, a tánctanárt alakító Kulka Jánosnak, a megjegyzése jut az eszembe: a többségében öregek által lakott Miami-t, Múmia-citynek csúfolta. Ebből a szemszögből ijesztő, ha a minket körül vevők többsége 80 év feletti! De ez semmi ahhoz képest, amit Saramago, Halálszünet című különös sci-fi novellája villantott fel. A Halál, „megunva” azt, hogy az emberek egyfolytában szidják – és folyton arról álmodoznak, milyen szép is volna egy halál nélküli világban élni – egy országban beszünteti tevékenységét, ami – kiszámíthatóan – katasztrofális gazdasági összeomláshoz vezet. A társadalom elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy egyre többen – „leépülve”, betegségekkel küszködve – az időskori elmagányosodás körülményei között élik életüket. Ezért azután beindul a „halál-turizmus” – haldoklók más országokba csempészése – hogy végre meghalhassanak öregek. Az örök élet tehát kevésbé örömhír, mint inkább sorscsapás.

Az igazi probléma azonban nem is a halál, hanem az öregedés: „A halál kegyetlen kozmikus tréfának tűnhet, de az öregedés szomorú és örömtelen”. (Nick, L. 2009. Life Ascending: The Ten Great Inventions Of Evolution.) Ezt a korábban is ismert tényt – lásd, Shakespeare, az élet utolsó szakaszáról írt jellemzését: „A végső jelenet, mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny – tönkremenés! (Ahogy tetszik, II. felv. 8. szín). A 20. század kedvező változásai pedig ezt az ellentmondást még inkább felerősítették. Egyrészt, a Z generáció – vagyis gyermekeink és unokáink – többsége előre láthatóan megéri a 90-et, 30%-a pedig akár a 100 évet! Másrészt, viszont ez az optimizmust sugalló változás nehezen kezelhető kihívásokkal szembesít az emberiséget. Az életszínvonal javulása és a várható élethossz növekedése ugyanis a megbánás és a negatív csúcsélmény kikerülhetetlen csapdáját állítja elénk.

A megbánás életérzése fokozatosan kerítette hatalmába a fogyasztói társadalmak emberét. A 20. század folyamán megtapasztalták, majd megszokták a vásárlás öröm-generáló hatását. Erre utalt Arthur Miller „Az alku” című színdarabjának főhőse: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám azután földünk egyetlen hatalmas Szupermarketté vált, ahol mindenki áttekinthetetlen változatosságú árú-, szolgáltatás-, élmény-kínálattal szembesül. Ez a helyzet egy különös életérzést szült: még amikor rátalálunk is, amire vágytunk, ez, ahelyett, hogy – mint régebben – boldoggá tenne minket, rögtön azt juttatja eszünkbe: biztos lecsúsztunk sokkal jobb üzletekről. A vásárlás tehát az öröm helyett a megbánás frusztrációját váltotta ki. (Chorus, C, et al. 2014. Random regret minimization for consumer choice modeling: assessment of empirical evidence).

A megbánás életérzésével ráadásul nemcsak vásárlás közben, hanem személyes életünk intim világában is – partnerek és társak, életpályák és életformák között válogatva – szembesülünk. Így a modern ember – a körülmények javulása ellenére – élete során állandóan a megbánás életérzésével küszködik. Többnyire csak utólag érti meg Mark Twain mondását: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”. Ezt a tanácsot fogadta meg J. Bezos, amikor otthagyta a biztos karriert ígérő állását és belevágott az on-line könyvesbolt – kockázatos, de sikerrel kecsegtető – ötletének megvalósításába. Azon tépelődött, vajon, 80 évesen azért tesz-e majd magának szemrehányást, mert belevágott és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert nem mert belevágni? A megbánás-minimalizálás (regret minimalization) stratégiája azután az átlagember pozíciójából a világ egyik leggazdagabb emberévé formálta.  

Az életkor meghosszabbodása azonban előhívott egy további problémát is. A nyugdíjba vonulást és a munka világából való „kiszabadulást” sokan pozitív fejleményként várják és élik meg. Ám hamarosan szembesülnek a perifériájára szorulás életérzésével. Ráébrednek, hogy elveszítik hatalmukat saját életük felett, és azt egyre inkább a körülmények irányítják. Ebben a helyzetben találkoznak romló egészségi állapotuk negatív tapasztalataival. A világhírű – közgazdasági Nobel-díjas – pszichológus D. Kahneman érdekes kísérlettel bizonyította: egy „élmény-sorozatot” alapvetően utolsó szakaszának „csúcsélményei” alapján ítélünk meg. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás) Minthogy pedig az élet vége felé a negatív tapasztalatok sokasodnak meg, ezek még egy sikeres és boldog életút pozitív élményeit is „felülírják”, alapvetően borúsra változtatva az egész élet megítélését.

Tehetünk-e valamit a megnövekedett élethossz következményeként felbukkanó, a megbánás és a negatív csúcsélmény frusztráló életérzések a minimumra csökkentéséért. Vajon lehetséges-e életünket, a különböző befektetéseinkből – pénzbeli megtakarításokból, tőzsdei befektetésekből és ingatlanokból – összeállított portfólió mintájára menedzselni? Emlékezzünk csak: kudarcaink nyomán fokozatosan tanultuk meg olyan „kiegyensúlyozott portfóliót” kialakítani, amely biztosítja: bárhogy alakuljon is a jövő, befektetéseinek összértéke ne csökkenjen. Vajon, ha az ember önmagát az Életem-vállalkozás „befektetőjeként” szemléli, milyen élet-érték alkotó képességekkel rendelkezik, és ezekből alkothat-e olyan „portfóliót”, hogy „élet-értéke” ne csökkenjen és a legtöbbet „kihozza” önmagából? Bár véleményem nyilván vitatható, úgy vélem, az ember élet-értékét négy tényező – az élet hossza, a megélt élmények mértéke, szociális kapcsolatai, és az élete során teremtett alkotásai – határozza meg. Mindegyik elemnek megvan a sajátos értéknövelő hozzájárulása, így egyaránt befolyásolják egy életút során alkotott „összértékét”.

Bár ennek pontos értékét nem is tudom meghatározni, de az megítélhető, hogy az egyre inkább meghatározóvá váló megbánás és negatív csúcsélmény szempontjai miként módosítják az egyes „élet-érték” elemeket. Ez pedig támpontot nyújthat, miként osszuk fel itt töltött időnket életünk érték-portfolióját alkotó tevékenységek között. Az élethossz számításba vétele magától értetődő: az élet során létrejövő érték arányosnak látszik az élethosszal. Részben ez is magyarázza az élet meghosszabbítására törekvő kutatások iránti fokozódó érdeklődést. Természetesen egy élet-pálya különböző szakaszai eltérően járulhatnak hozzá az „érték-termeléshez”, követve a biológiai lét sajátos fejlődésgörbéjét: a lassú elindulást, a nekilendülést, a gyors növekedést, majd a fokozatos belesimulást az érett, minőségi változásokkal jellemezhető szakaszba, amit a végén a minden élőlényt elérő hanyatlás követ. Az élethossz azonban nem önmagában, hanem az annak során folyamatosan létrejövő értékek útján járul hozzá az élet végső értékéhez. Ha tehát pusztán az életkor minden áron való növelésére koncentrálunk, ellentmondásba kerülhetünk a többi, valóban értéknövelő tényező kibontakoztatásával.   

A legtöbben a történelem során az élmény-értékre összpontosítás stratégiáját követték. A magyarázat egyszerű: az élet sokáig elháríthatatlan fájdalmakkal volt teli és a halál kiszámíthatatlanul következett be. Ez az ember figyelmét szükségképpen a „most”-ra irányította. Ezt a szemléletet az utilitarizmus emelte filozófiai szintre: „A természet két legfőbb uralkodó, a fájdalom és az öröm kormányzata alá helyezte az embert. Egyedül ezek mutatják meg, hogy mit kell tennünk és ezek határozzák meg, hogy mit fogunk tenni”. (Bentham, J. 1789. Introduction to the Principles of Morals and Legislation). S valóban, az átlagembert többnyire az élmény-érték maximalizálásának szabálya vezérelte: kereste az élvezeteket jelentő élményeket és igyekezett kerülni a szenvedéseket okozókat. Ugyanakkor az előttünk álló időben éppen ezt az érték-típust fenyegeti leginkább a megbánás és végső leértékelődés veszélye. Az ember meghosszabbodó utolsó évtizedeit a jövőben még inkább megkeserítheti a tépelődés – más társat, más szakmát, más tevékenységet, más életpályát kellett volna választani – amit csak kevéssé enyhít a „bakancs-listák” terjedő szokása.     

A kapcsolati érték az élet során létesített és befektetés-szerűen gondozott társas viszonyok összessége. Kutatások sora igazolja: aboldogság legfontosabb forrása a másoktól kapott szeretet, támogatás, tisztelet, elismerés, amelyeket azonban csak úgy érdemelhetünk ki, ha a velünk kapcsolatban levőknek ugyanezt nyújtjuk. (Waldinger, R. Schulz, M. 2023. The Good life: Lessons from the World’s Longest Scientific Study of Happyness.) Éppen azáltal élet-érték növelő egy kapcsolat, mert egyaránt előnyös annak, aki kezdeményezi és annak, aki viszonozza. Vagyis, időt, energiát és figyelmet szentelve, szoros emberi kapcsolatot kiépíteni, és a társaiból egymást kölcsönösen segítő hálózatot szervezni, nemcsak saját „élet-értékünket” növeli, hanem társainkét is. Miközben azonban az élmény-érték vonzása a múlt század során növekedett, a kapcsolat-értéké – nemvárt módon – csökkenni kezdett.

A születésszám visszaesett, az utódok messzire költöztek, a családi és rokoni kapcsolatok lazultak, a baráti társaságokat, közösségeket és a gyülekezeteket egybefűző szálak gyengültek. Az „internet-ismerősök” száma ugyan a sokszorosára nőtt, az emberek egyre jobban szenvednek az un. „társas magánytól”. (Putnam, R. 2020. The Upswing.) Úgy tűnik azonban, hogy a kapcsolati érték csökkenő trendje a 21. században megfordulhat, válságokkal küszködő világunkban ugyanis, az élet konfliktusaival könnyebben megküzdhetünk, ha a társakból és a barátokból újraépítjük a kölcsönös támogatást kínáló közösségeket. Újra „kifizetődővé” válik tartós kapcsolatokat létesíteni, azokat gondozni és együttműködő tagjaivá válni a rokoni és lakóhelyi közösségeknek. Sőt, a megbánás és a negatív csúcsélmény ellensúlyozását szolgálhatja – kapcsolat-értéket növelő „alkotásként” – gyermeket vállalni, felnevelni, majd „életre bocsájtani”.  

Az élet-érték teremtés negyedik eleme új alkotások és ismeretek létrehozása az emberi lényegből fakad, így – elvileg – mindenki számára elérhető. Ennek ellenére, egészen az elmúlt századokig csak keveseknek adatott meg, hogy létük puszta újratermelésén túl, egy új gondolat, új műalkotás, vagy egy új eszköz felfedezésével önmaguk és mások számára is megoldást kínáló értéket teremtsenek. Ám a 20. század politikai, termelési, kulturális és tudományos forradalmai nyomán egyre többek előtt nyílt meg a mások számára is használható, tovább-gondolható, sőt tovább-fejlesztésre méltó szellemi vagy anyagi alkotások létrehozása. A jövőben pedig ez, az alapvetően a ember belső motivációiból fakadó alkotás-érték teremtése válik az élet-érték portfólió legfontosabb összetevőjévé. Bármely ember életének értékét a saját „felfedezői” életútja során létrehozott alkotásai alapján minősítik a következő generációk és ezt kéri számon önmagától is az egyén életének utolsó évtizedeiben. Megszívelendő hát Szókratész véleménye, aki így foglalja össze az élet értelmét: „A vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. Vagyis, szembesülve az őt sújtó halálos ítélettel, az üzente a jövő nemzedékeinek: a világot megérteni, szépséget teremteni, valami hasznosat alkotni egyszerre kínál értelmet a saját életednek, és hoz létre értéket másoknak. Csak az ilyen élet az igazán követésre méltó.