Türelem, rugalmasság, intelligencia.

Neumann János – a modern világ egyik legjelentősebb tudósának – 1955-ban, a Fortune magazinban megjelent írása – „Túlélhetjük-e a technikát?” – a következő sorokkal kezdődik: „Maga a nagy földgolyó gyorsan érlelődő válságban van – válságban, amely annak a ténynek tulajdonítható, hogy a környezet, amiben a technikai fejlődés végbemegy, kicsi, és rosszul szervezetté vált.” Gondolatmenetét pedig a túlélés feltételének tekintett – a cikkem címéül választott – három szóval zárta: türelem, rugalmasság, intelligencia. (Neumann János. 1965. Válogatott előadások és tanulmányok). A hidegháború korától a 20. század végéig az emberiség sok veszélyes krízist élt át, amelyek bár látszólag váratlanul törtek ránk, de bekövetkezésük alapjában véve kiszámítható volt. Napjainkban azonban egy alapjaiban megváltozott világban élünk: bolygónkon minden mindennel összefüggővé és így minden mindent befolyásolóvá vált. Emiatt a körülmények alakulása kiszámíthatatlan, a folyamatok kaotikus jellegűek, az események előre jelezhetetlenek és a hatások megállíthatatlanul terjednek át bárhová.

Mindez végső soron a világ növekvő komplexitásának következménye és ez váltja ki, hogy rendszeresen csalódunk várakozásaikban. Korábban hozzászoktuk, hogy értelmes kérdéseinkre, pontos válaszokat kapjunk. A káosz körülményei között azonban a kérdésekre adott pontos válaszok értelmetlenné, az értelmes válaszok pedig pontatlanná váltak! A szakemberek azzal szembesülnek, hogy tudományaik korábban megbízható elméletei és eligazítást nyújtó modelljei érvényüket veszítik. Képtelenek előre jelezni a változásokat, és emiatt az ezek segítségével kialakított, az emberek viselkedését és a szervezetek működését vezérlő törvények a várakozásokkal ellentétes következményekre vezetnek. Mintha a tudományok – a világ rejtélyeinek hivatott megfejtői – fokozatosan elmaradnának a társadalmak kormányzásához szükséges ismeretek feltárásában, amit az újratermelődő és válságokra vezető problémák jeleznek.  

Ezt a helyzetet az ember maga idézte elő: alkotásaival telerakva, komplexszé és szorosan egybekapcsolódóvá tette világát. Emiatt alakult ki az életérzés: mintha váratlanul egy ismeretlen, új világba csöppentünk volna. Ezt az érzést a történelem során sokszor átélte az ember, ugyanakkor a politikai, a technológiai és a gazdasági forradalmak felemelkedő „hullámai” korábban viszonylag lassan bontakoztak ki. Így a változások zűrzavaros korszakai több évszázadra – még a legújabb korban is hosszú évtizedekre – elhúzódtak, ami lehetőséget adott, hogy a változások folyamatát megélve, fokozatosan hozzászokjunk a magunk teremtette új világhoz. Most azonban a 21. század elmúlt két évtizede során éltük át, hogy szinte minden szétesett körülöttünk. A legkülönbözőbb területek válságai – a globális felmelegedés, a globális migráció és járvány, a világgazdaság stagflációja, az emberiség demográfiai átrendeződés és az ezek által kiváltott globális politikai krízisek – egybekapcsolódtak.

S, mintha ez sem volna elég, az emberiség egy eddig még soha át nem élt átalakulás előtt áll: a mesterséges intelligencia (MI) tömegesen behatol és elválaszthatatlanul beleszövődik életünk minden részletébe. Úgy tűnik, a 2024-es év lesz, amikor beteljesül rajtunk Neumann János különös jövendölése: világunk belezuhan a szingularitásba. A szingularitás eredetileg a matematika és a fizika által használt kifejezés volt, amely egy függvény, vagy egy folyamat azon pontjára utalt, amelyen túl annak menete alapvetően megváltozik. A szingularitást fogalmát a társadalomra először éppen Neumann János terjesztette ki, amikor – még 1958-ban egy beszélgetésben – úgy érvelt: a folyamatosan gyorsuló technológiai fejlődés egy olyan szingularitást idéz elő, amely után a történelem, nem az addig megismert keretek között folytatódik tovább. A 2023-as évben lehettünk tanúi annak – legalább is én így éltem át – hogy az MI tömegesen jelent meg és egyre szorosabban épült be az emberi tevékenységek szinte minden szférájába és – akarva, akaratlanul – állandóan szembesültünk vele. Ez a hirtelen végbemenő, gyökeres változás alapvetően szemben áll megszokott tapasztalatunkkal, hogy az átalakulások, még a forradalmak is fokozatosan – graduális módon – zajlanak.

Ez a gyorsuló trend mondatja velem, hogy az elkövetkező 2024-es évben, mindenki – éljen, dolgozzon, tanuljon bárhol és foglalkozzon bármivel – rákényszerül elismerni, majd elfogadni, hogy az MI nélkülözhetetlen partnerrévé válik az életben mindenütt. Otthonában és az iskolában, kórházban, egészségi állapotát helyreállítandó, új állást keresve vagy megszakadt karrier-pályáját újraindítva, új befektetést keresve vagy vállalkozást indítandó, baráti hálózatot szervezve vagy pusztán szórakozást keresve egyre többször szembesül azzal, hogy barátai és ismeretlenek is az MI igénybevételét javasolják neki, mondván így egy olyan partnerre talál, aki/ami segíthet eligazodni az életben, választ ad kérdéseire és eligazítja kételyeiben. Az emberiség tehát 65 évvel Neumann jövendölését követően – mintha ellenállhatatlan erő vonzaná – zuhan bele a szingularitásba.

Ezt, a meghökkentően intelligens és bárkivel párbeszédre képes műszaki alkotások elterjedése mellett, a megszokottól alapvetően elütő új világ kiváltotta, végítélet-szerű (armageddon) életérzés is jelzi. Ugyanakkor a szingularitás hirtelen „ránk törő”, és életünket „fenekestül felforgató” hatása olyan jövőt vetít előre, amely egyszerre hordoz veszélyeket, és táplál reményeket. Ezt a kettősséget jól szemlélteti az angol ipari és a francia politikai forradalmak korában élt Charles Dickens – nagyjából két évszázaddal ezelőtt született – könyvének kezdő sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza és egyben a kétségbeesés tele.” (Ch. Dickens: A két város meséje.) A 21. század előttünk álló átalakulása – még inkább, mint Dickens idejében – egyszerre kényszerít arra, hogy kétségbeesetten keressük a válságok elviselésének módjait, egyben mindent megtegyünk a feltáruló, korábban elképzelhetetlen lehetőségek megvalósításáért.

A körülmények és a környezet ellenállhatatlan veszélyeket rejtő változásaira az ember alapvetően négyféle módon reagált: (1) elutasítja az alkalmazkodást és megpróbálja elszigetelni magát a kaotikus eseményektől, (2) beletörődik a változásokba és sodródik az eseményekkel, (3) szabályozni igyekszik a körülményeket, hogy élhető – „otthonos” – feltételeket teremtsen, végül, (4) megújítja viszonyát a világhoz, elfogadja az elkerülhetetlen változásokat, de hozzáilleszkedik az alapvetően megváltozott körülményekhez. Az alkalmazkodás elutasítására, különös módon a 20. század második felének – a gazdasági és politikai krízisein túllépő – alapvetően kedvező változásokat hozó körülményei teremtettek lehetőséget. A személyes szabadság, az egyéni lehetőségek, az életmódbeli választások szélesülése azt az életérzést alakították ki a modern világ polgárában, hogy bármit, amit szeretne, azt szabadon megtehet, ami meg nem tetszik neki, azt elutasíthatja. A 21. század sokasodó kríziseinek tükrében azonban ez a fajta reakció a stratégiai menedzsment könyvek visszatérő mottóját idézik fel: „Mik voltak az utolsó dinoszaurusz, utolsó szavai? Akkor sem változom!” Alapvetően átrendeződő világunkban az alkalmazkodás totális elutasítása nem reális „opció”.

Az elkerülhetetlen fenyegetésekkel és kényelmetlenségekkel teli környezet az élőlényeket gyakran vezérelte a sodródás pályájára. A történelem kezdetein az ismeretlen veszélyek az emberből az un. konstruktív paranoia viselkedési módját váltotta ki, ami arra késztette, hogy a fenyegetéseket minden áron – gyakran irracionális viselkedéssel – elkerülje. (J. Diamond. 2013. „A világ tegnapig.”). A fejlődés során, ahogyan a kultúra konstrukcióiból, egyre összetettebb védőburkot épített maga köré, több időt nyert a környezeti hatásokhoz való az alkalmazkodásra. Ám ez a lehetőség sokszor az un. „megfőtt béka” szindrómaként hivatkozott viselkedést váltotta ki belőle. A közvetlenül jelentkező zavaró hatásokat igyekezett elviselni, ám fokozatosan beletörődve az egyre elviselhetetlenebb körülményekhez, szem elől tévesztette, hogy ez a folyamat végül egy halálos csapdába is vezérelheti. A 21. század emberét – bár az előrelátását lehetővé tevő pontos ismeretekkel rendelkezik a világról – éppen az őt körbevevő biztosítékok, a biztonsági övek és mentő-berendezések tömege készteti hanyag és felelőtlen, sőt kockázat-kereső viselkedésre. Ez arra vezetett, hogy a 21. század világában a „megfőtt béka” csapdája nem pusztán az egyes egyént, hanem – gondoljunk csak a globális felmelegedés alakulására – a társadalmakat, sőt az egész emberiséget is fenyegeti.   

Vagyis, sem a változások elutasítása, sem pedig a folyamatok – belátható – végkimenetelének figyelmen kívül hagyása nem kínál megoldást válsággal küszködő világunk számára. Ezért került egyre inkább előtérbe – és a politikai viták középpontjába – a változások kezelésének harmadik módszere: a szabályozás. A szabályozás azt jelenti, hogy az ember, a fejlődés során, a piaci kapcsolatok bővülése, a gazdaság növekedése, a politikai intézmények változásai és a műszaki eszközök elterjedése előidézte zavarokat a centralizált kormányzás és a törvényi szabályozás összehangolt segítségével igyekszik „kézben tartani” és enyhíteni. Ezzel a módszerrel, az elmúlt évszázadban a modern társadalmak alapvetően sikeresen „otthonosították” környezetünket. Ugyanakkor, ahogyan a társadalom egyre komplexebb lett, a szabályozás mind sokrétűbb és szerte ágazóbb tevékenységeket igényelt.

A szabályozás hatékonyságát ugyanis alapvetően befolyásolják a különböző térségek szociális normái, az emberek egymás iránti bizalma, a konfliktusok megoldásának bevett gyakorlata. Az anekdota szerint egy megállapodás betartását Svájcban egy kézfogás, Németországban, egy 1 oldalas emlékeztető, hazánkban egy 100 oldalas szerződés, de van, ahol csak a maffia fenyegetése biztosítja. Másrészt, az olyan hétköznapi dolognak, mint a közúti közlekedés szabályozása, ki kell terjedjen a forgalom, az úthasználat, a sebesség, a parkolás, a biztonsági övek, a gépkocsi szennyezés-kibocsátása, a fogalom-képesség eldöntésére, a vezetők kiképzésének megszervezésére, ami változhat évről évre, országról, országra. Ráadásul, a szabályozáshoz szükséges információk mennyisége az adott szervezet méretének és komplexitásának növekedésével, exponenciálisan nő. A kibernetika egy viszonylag kevéssé ismert törvénye – a Conant-Ashby tétel – kimondja: ha szabályozni akarunk egy rendszert, rendelkeznünk kell annak komplexitását tükröző modellel. (R. Conant, R. Ashby, 1970. Int. J. System Sci.). Csak egyetlen példa ennek érvényesülésére: az USA 1864-es – szerte a világon példának tekintett – banktörvénye 29 oldalas volt, az 1929-es világválság után hozott Glass-Steagall banktörvény 37 oldalt tett ki, viszont a 2010 júniusában elfogadott – a bankválságokra megelőző gyógyszerként ajánlott – Dodd-Frank törvény már 848 oldalas és úgy mondják, nincs ember, aki az egészet elolvasta volna.   

Amikor tehát minden felől azt halljuk, szabályozni kell a mesterséges intelligencia használatát és elterjedését, legyünk tudatában: ez jóval nehezebb, mint elképzeljük. A megállapításom, hogy 2024-ban „belezuhanunk” a szingularitásba, nyilván sokakat meglep. Ám gondoljuk meg, alig egy éve – 2022. november 30-án – vált globálisan elérhetővé a ChatGPT, az Open AI cég chatbotja, és két hónapon belül elérte a 100 millió (!) aktív felhasználót. Ezzel “történelem leggyorsabban növekvő fogyasztói alkalmazásává” vált és terjedése azóta is egyre gyorsul. Figyelmeztető jel viszont, hogy az MI megalkotásában és jövőjének megítélésében leginkább kompetens Open AI legfelső vezetését az elmúlt hetekben váratlan krízis rázta meg, amit a kihagyhatatlan üzleti lehetőségek és az emberiség érdekeinek önzetlen támogatását szorgalmazó belső érdekcsoportok összeütközése váltott ki. Ez is bizonyítja, hogy az egyensúlyából kibillent világunk működőképességének megőrzésében elkerülhetetlenné válik a változásokhoz való alkalmazkodás negyedik módszere: az un. reziliencia típusú adaptáció.

A reziliencia eredetileg egy személy rugalmas ellenálló képességét, váratlan akadályokkal való megbirkózó-képességét jelentette. Ezt a fogalmat terjesztették ki, a vállalatokra, majd a társadalmakra, végül az egész emberiségre, mint a sokkszerű külső hatásokhoz, alapvető megújulás útján történő adaptáció modelljét. A reziliencia szemléletmódjának elfogadását és alkalmazását azonban nehézzé teszi, hogy a szervezeteknél hagyományosan bevált módszerekkel gyökeres ellentétben álló megoldásokra bíztat: tartsd fenn a sokféleséget, őrizd meg a párhuzamosságokat, szüntesd meg az információáramlás korlátjait, bátorítsd a szabad vitákat, főként pedig alapvetően a bizalom erősítésére építs. (Reeves, M. 2016. The Biology of Corporate Survival.) A rezilienciát tehát nem a robusztus, végletesen centralizált és korlátlan hatalom biztosítja, hanem a sokféleséget elfogadó, a belső vitákat támogató és a kölcsönös bizalom növelésére törekvő szervezet teremti meg. Ám az Ipsos legutóbbi kutatása társadalmunkat a bizalmatlanság „világrekorderei” között azonosította, a „dicstelenségi dobogó” legalján politikusainkkal. (hvg. 2023. nov. 30.) Ez pedig – kiegészítve a hatalomgyakorlás számtalan példájával – az Orbán-rezsim kormányzási modelljének a reziliencia követelményével alapvetően ellentétes működését mutatja, ami – már középtávon is – súlyos kríziseket vetít előre.

Az elkövetkező években – Mr. Végítélet szerint – az emberiség előtt álló legfontosabb feladat: túlélni a káosz korszakát. (Roubini, N. 2022. Megathreats) Ilyen körülmények között a megmenekülés legfontosabb feltételét a cikkünk címében idézett viselkedési módok jelentik: a türelem, a rugalmasság és az intelligencia. Ám ezek nemcsak az átlagpolgár számára megfontolandóak, még inkább kötelezőek a globális vállalatok vezetői és a nemzetek politikusai számára is, akik döntő befolyással vannak az emberiség jövőjére. Körbe tekintve országunkban, Európában és a világban ki-ki ítélje meg, milyen mértékben tapasztalja a hajlandóságot ezeknek a tanácsoknak a követésére. S ha szomorúvá teszi, amit lát, gondolkozzon el azon, mi akadályozza a normális és racionális embereket, hogy ezt felismerjék? És ne feledje: az, hogy családjára, nemzetére, Európájára és az egész emberiségre biztató vagy szomorú jövő vár, az mindannyiunktól – így tőle is – függ. 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.