A könyv címében szereplő különös szókapcsolatot – klímaháború – kicsit megvilágítja az alcím – Harc a bolygó visszaszerzéséért. A háborúkat többnyire valaminek a meg-, illetve vissza-szerzéséért indítják. Ennek érdekében összpontosítanak erőforrásokat, támadják meg az ellenségként azonosított csoportokat, állítanak nekik csapdákat és megpróbálják megtörni kitartásukat. Ebből a szemszögből, bár a föld klímáját sokféle válság zavarja, azért túlzásnak tűnhet a helyzetet háborús körülményként jellemezni. Mégis, a könyvnek éppen az a legnagyobb értéke, hogy – alapvetően tények bemutatásával – világossá teszi: az átlagemberek véleményének befolyásolásáért sokféle „fronton” zajlik háború, amit politikai és gazdasági érdekcsoportok hatalmuk megtartásért indítottak és befolyásuk megerősítésért folytatnak. Ebben a helyzetben – a szerző megfogalmazása szerint – ” a háború elvesztésének legbiztosabb módja az, ha nem ismerjük fel, hogy háborúban állunk”. (19. old.)
Az első – angol nyelvű – változat megjelenésének idején, 2021-ben, a globális felmelegedés már tudományosan cáfolhatatlan tény volt. Ennek tükrében meghökkentő, hogy az legtöbb ember ingerküszöbét – a helyzetre adott reakciókat látva – ez mégsem lépte túl, vagyis nem késztette a föld lakóit életmódjuk és viselkedésük módosítására. Holott – mint arra a szerző többször is felhívja a figyelmet – az első vészjelzések már az 1970-es évtizedben elhangzottak. Sőt, ami a legkülönösebb, ezeket éppen a problémáért felelős vállalatok saját kutatói tették közhírré. Ez azonban a szóban forgó vállalatokat nem stratégiájuk módosítására, hanem éppen a veszélyeket tagadó, elrejtő és a figyelmet elterelő stratégia megvalósítására késztette. Az embereket először az a, 2023 nyarán elhangzott és azóta sokat idézett mondat gondolkoztatta el: „ez volt hátralévő életünk leghűvösebb nyara”. De a veszélyek valódi súlyosságát éppen az idei nyár teszi letagadhatatlanná.
A témával kapcsolatos sokasodó elemzésekkel összevetve a könyv megkülönböztető előnye, hogy a klímaváltozás jeleinek tudományos részleteiről a figyelmet a helyzet kialakulásáért felelős, de sokáig háttérbe húzódókra irányítja rá: a gazdasági monopóliumokra, média-birodalmakra és a velük számtalan szállal egybefonódó politikusokra, akik önző érdekeik érvényesítésére megtévesztési stratégiát folytattak. Ugyanakkor az írás olvasása közben egyre erősödött az érzésem: a figyelem-elterelés és megtévesztés nem kizárólag a környezetet szennyező vállalatok sajátja. Lényegében ugyanilyen módon igyekeztek – még az 1950-es években – bagatellizálni a dohányvállalatok a cigaretta és a tüdőrák közötti összefüggést. Hasonló reakcióval törekednek saját felelősségüket magukról elhárítani a fegyvergyártók, mondván: „A fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek”. (13. old.) De ugyanilyen, a felelősségét tagadó, figyelem elterelő „választ” adott az egyre súlyosbodó opioid válságra a Sackler család, amelyet a tulajdonukban levő Pardue Pharma gyógyszeripari vállalat jellegzetes marketing stratégiája váltott ki.
Mindez azt bizonyítja – és ezt „Az új klímaháború” számtalan példán keresztül láthatóvá is teszi – hogy az emberiség létét veszélyeztető folyamatok megállításának és visszafordításának elmaradhatatlan eleme: a vállalati monopóliumok és hatalomra kerülésük érdekében azokat felhasználó politikusok összejátszásának felderítése és közhírré tétele. A globális problémák megoldásának ugyanis elkerülhetetlen eleme, hogy az emberek tisztába jöjjenek azzal: a számukra fontos tényeket elhallgatják, figyelmüket elterelik, a tudományosan igazolt információkat szolgáltató szakembereket pedig hiteltelenítik. A szóban forgó vállalatok – mutat rá a szerző – a klímaháború első szakaszában a klímaválság-tagadást tűzték célul. Az elmúlt évtizedben azonban, minthogy a tagadás egyre kevésbé lett vállalható, új stratégiát alakítottak ki: a probléma tagadását felváltotta a tétlenséget és a tehetetlenséget előidéző akciók támogatása „a „csalók és megtévesztők, … az elbagatellizálók, a terelők, a megosztók, a késleltetők és a klímavégzetet hirdetők.” (59. old.)
A szerző a könyv bevezetőjében ezzel az új stratégiával szemben fogalmazza meg „négypontos haditervét”: (1) Ne hallgass azokra, akik szerint már minden mindegy, (2) A fiataloktól várható, hogy foggal-körömmel küzdjenek a bolygó megmentéséért, (3) „Oktatni, oktatni, oktatni”, (4) „A rendszer megváltoztatása, rendszerszintű változást igényel”. Gondolatmenetének kifejtése során rendszeresen visszatér ezekre az elvárásokra és érzékelteti, milyen következményei lesznek, ha kormányok és vállalatok ezek társadalmi támogatását elutasítják. Különösen érdekes volt számomra – mert részben saját nézeteim újragondolására is késztetett – az egyéni felelősséget hangsúlyozó vélemény bizonyos mértékű kritikája. Magam, több cikkben elemeztem a természeti környezet állapotának romlását és a kialakult helyzetért a felelősséget hajlamos voltam az egyénekre hárítani, mondván ragaszkodnak életmódjukhoz és a megszokott fogyasztási szokásaikhoz. A könyv viszont szembesített azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint ez a megközelítés „csökkentheti a rendszerszintű megoldások támogatását a klímaváltozással kapcsolatban.”
Ennek tükrében részben kénytelen voltam átértékelni korábbi véleményemet. Miközben kétségtelen, hogy a változás rajtunk (is) múlik, azaz kedves olvasó, te is tehetsz azért, hogy a föld ökológiai lábnyoma kisebb legyen, és ebből következően, te is felelős vagy azért, ha „megfő” az emberiség. Ám amikor ennek a nézetnek jelszó-szerű összefoglalásával szembesített a könyv – „Az emberek kezdték a környezetszennyezést. Az emberek tudják abbahagyni.” (60. old) – ráébredtem meghökkentő hasonlóságára a fegyvergyártók (idézett) jelmondatával. A szerző nem tagadja az egyének felelősségét, de bizonyítja, hogy a globális rendszer stabilitásának helyreállítása alapvetően a kormányzatok és a vállalatok tevékenységén múlik. A kulcskérdés amire összpontosítani kel(lene): az államok egyénileg és kollektíven megtervezik-e a változást előidéző akciókat, előteremtik-e és biztosítják-e a szükséges forrásokat, bevezetik-e és ellenőrzik-e az egyének és vállalatok viselkedését módosító szabályzást.
A könyv – számtalan tényt felsorolva – arról győzi meg az olvasót, hogy a fő környezetszennyezők, azért, hogy ne kelljen változtatni viselkedésükön, tudatosan felépített megtévesztési stratégiát hoznak létre. Ennek célja, hogy elbizonytalanítsák az állampolgárokat, akikben így – Ady ismer soraival – az „ezernyi zsibbadt vágyból” nem alakul ki egy erős akarat, ami letéríthetné a világot a katasztrófa felé vezető útról. Ahhoz tehát, hogy remény legyen a globális felmelegedés – és a többi globálissá vált súlyos probléma – megállítására, elkerülhetetlen az önző érdekek vezérelte politikai és gazdasági érdekcsoportok által követett megtévesztési stratégia láthatóvá tétele és ellensúlyozása. Ugyanis, bár ma már senki nem állíthatja „póker arccal”, hogy nincs itt semmi klímakatasztrófa, de fennáll a veszélye, hogy áttérnek a rejtettebb, a megtévesztésen, a figyelemelterelésen és a késleltetésen alapuló és a jelen helyzetben hatékonyabban alkalmazható stratégiára. Tulajdonképpen ez adta meg a végső lökést a szerzőnek könyvet írni az új klímaháborúról.
A könyv igazi újdonsága, annak bemutatása – számtalan tény és személyes élmény felvonultatásával – hogy a gazdasági és a politikai hatalom összejátszása, hogyan téríti el a viszonylag tiszta verseny-feltételek betartására kényszerített aktorokat a szabályok tudomásul vételétől és betartásától. Ezt a társadalom számára nem pusztán drágább, hanem végzetes alternatíva bekövetkezését az váltja ki, hogy a vállalatok tulajdonosi körének érdekei, illetve a politikus újraválasztási vágya a „van az a pénz” jelszó jegyében találkozik. A társadalmi véleményét formáló média-szakembereket pedig az objektív tájékoztatás helyett a figyelem elterelésére, a véleményformáló tudósok hitelének lerombolására használják fel. Ez a módszer azonban nemcsak a „klímaháború” mentében érhető tetten, hanem felbukkan a 21. század szinte valamennyi válságának és konfliktusának formálódásában.
Befejezésképpen, de erre az évre előre tekintve egy elgondolkoztató tényre szeretném a figyelmet ráirányítani. A könyv értékelése szerint az USA 2016-os elnökválasztási kampányának messze ható következménye volt, hogy az amerikai választópolgárok „egy klímatagadó elnököt választott Donald Trump személyében. Rosszindulat, gyűlölet, féltékenység, félelem, düh, fanatizmus: mindegyikét igyekeztek kihasználni a szennyező vállalatok és szövetségeseik a kampány során, hogy megosztottságot szítsanak a klímamozgalmon belül.” (idézett könyv: 15. oldal.) És most – gondoljunk az előttünk álló választási küzdelemre az USA-ban – újra azzal szembesülünk, hogy a hatalomra törekvő politikai csoportok, a kiélezett harcban nem fognak késlekedni, hogy bevessék a korábban bevált, de a józan ésszel és a morális értékekkel ellentétes meggyőzési eszközöket.
A könyv elolvasása és mondanivalójának mérlegelése azonban a globális rendszer jelenlegi helyzetében nemcsak szakembereknek, hanem minden, a világ helyzetének alakulása iránt érdeklődó olvasónak ajánlható. Ugyanis, az emberiség jövőjét alapvetően azok az intézkedések határozzák meg, amelyeket az előttünk álló évtizedben az USA-ban, a fejlett világban a politikusok és üzletemberek megtesznek vagy elmulasztanak megtenni. Ám ezen túlmenően is, szinte bárhová tekintünk a világgazdaságban és a világpolitikában mindenütt a leghatalmasabb érdekcsoportok összejátszásával szembesülünk. A könyv segít megérteni az átlagpolgár számára, mi segíti és mi hátráltatja a helyzet javulását.
Marosán György
Leave a Reply