Orbán Viktor tusványosi beszédjei – szándékával egybehangzóan – tematizálni törekednek a közbeszédet: a híveket és az ellenfeleket is arra késztetni, az ő szemszögéből tekintsenek a világra és ehhez illesszék várakozásaikat és viselkedésüket. Nem volt ez másként a legutóbbi találkozón sem, amikor is a miniszterelnök a globális világ – az elmúlt 500 év átalakulásait felülmúló – elkerülhetetlen világrendszerváltását vetített hallgatósága elé. Azt, hogy a világot ellenállhatatlan erőjű és kiszámíthatatlan hatások mozgatják, szinte mindenki érzi. Az erre adandó sikeres válasz azonban alapvetően azon múlik, helyesen ismerjük-e fel a kibontakozó trendeket. Az tehát, hogy a miniszterelnök – tanácsadói nyomán (lásd: Békés Márton. 2024. Világrendszerváltás) – miként értelmezi a világrendszerváltást és ebből milyen következtetéseket von le, alapvetően befolyásolja nemzetünk jövőjét.
Ebből a szempontból jellegzetes nézet fogalmazódott meg a Kurultáj – magyar-türk – összejövetelen: „A világtörténelemben előre nincs már, csak hátrafelé”. Orbán Viktor ugyan nem ezt mondta, de lényegében ennek logikáját követi. Minden megnyilatkozása, főként pedig tettei arról tanúskodnak, hogy a magyarságot egy olyan világba vezetné vissza, amely sokszáz évvel ezelőtti társadalom- és világ-szerkezetnek felel meg. És ez az igazi probléma. Lehet vizsgálni jövőkoncepcióját a használt nyelvezet szempontjából, hiszen a fogalomhasználatnak lehet vitákat meghatározott irányba terelő és ennek nyomán a döntéseket meghatározó szerepe. (Petőcz György. Mindenekelőtt a nyelv). Elképzeléseit azonban a nemzet-stratégiát meghatározó tényezőként kell kezelni, amely – történelmi iránytűként – vezetheti társadalmunkat jó vagy rossz útra is.
Az ember, világának rendszer jellegét sokáig nem ismerte fel. Először csak a természeti folyamatok egybekapcsolódása által előidézett, általa nem ismert és befolyásolni sem tudott hatások – mint a felmelegedés vagy a lehűlés, a szárazság vagy a vízözön – következményeivel, illetve a környező közösségek kiszámíthatatlan akcióival szembesült. A folyamatok áttekinthetetlen káosza – miként minden élőlényt – végletes alternatívák elé állította: vagy elvándorol, vagy adaptálód, vagy kipusztul. A történelmi fejlődés során azután a munkamegosztás szálai egyre nagyobb térséget és egyre több közösséget kapcsoltak egybe. A megnövekedett társadalmak stabilitását pedig a centralizált állam egyre komplexebbé váló intézményei, valamint a közös identitást és a hatalom legitimitását megalapozó világvallások segítségével biztosították.
Az állam „áldásos” tevékenységének köszönhetően a közösségek mérete és komplexitása fokozatosan növekedett és gyorsult a fejlődés üteme is. A közösségeken belüli és azok közötti kapcsolatok kiterjedése és összetettebbé válása ugyanakkor rendre a korábban létrejött társadalmi hálózatok válságához, majd ezek megoldásaként elkerülhetetlen „rendszerváltásokhoz” vezettek. Az időszámítást megelőző évezredekben a föld távoli térségeiben fokozatosan – egymást inkább ellenfélként, mint partnerként szemlélő – birodalmak jöttek létre. Ezek uralkodói – hatalmi vágyaikat és vallási narratíváikat követve – újra és újra „nekiindultak”, meghódítani a világot, a háborúk pedig egyszerre vezettek birodalmak növekedéséhez és széteséséhez. A hódítások nyomán újra-szerveződő – befolyásukat egyre nagyobb térségre kiterjesztő – birodalmak fejlődés-pályáját a gondolkodók – a kor ismereteinek szintjén – az élőlényekére emlékeztető, elkerülhetetlen szakaszokból szerveződő életciklusként látták.
Jól szemlélteti ezt ahogyan – a római történész – Polübiosz, a Karthágót éppen elfoglaló győztes hadvezér szemlélődését leírja: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: ‘Eljön a nap mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak’. És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle mit ért ezen, nem titkolódzott, hanem nyíltan hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt.” Vagyis, az akkoriban általánosan elfogadott narratívából a történelem – a birodalmak és társadalmak felemelkedésének és hanyatlásának mintáját követő – ismétlődése következett.
A gazdaság, a kulturális és a politikai kapcsolatok szálainak erősödésével Európa fokozatosan, önálló hatalmi egységek, egyre szorosabban összekapcsolódó rendszerévé vált. A rendszerré szerveződött társadalmak között kialakuló hatalmi egyensúly – a természeti és geopolitikai körülmények, illetve a társadalmak és uralkodóik erőviszonyainak folyamatos változása miatt – rendre újra-szerveződött és ilyenkor rendszerváltás jellegű átalakulást is előidézett. Ebben a folyamatban alapvető hozott fordulatot az Európában fél évezrede – 1450-1650 között – lezajlott, un. „hosszú 16. század” változása. (F. Braudel. 1985. Anyagi kutúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII század). A modern értelemben vett világrendszer tulajdonképpen ennek a korszaknak a lezárásaként születik, egyrészt a gazdasági kapcsolatok szálainak sűrűsödésével és kiterjedésével, másrészt a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai béke nyomán létrejövő szuverén államok létrejöttével. Ezt a – sokáig csak Európára kiterjedő – nemzetközi rendszert a szuverén nemzetállam hálózata alkotta, amelyek határaikon belül saját akaratuk szerint intézték ügyeiket, amit a többiek elfogadtak, de mindenki elvárta szuverén jogainak tiszteletben tartását.
A tartós békét a közösség által szervezett egyeztető konferenciák igyekeztek fenntartani, amit ugyan rendre újabb háborúk – pl. a napóleoni – zavartak meg, de ezeket végül tárgyalásokon – pl. az 1815-ös bécsi – kiformált „béke-rendszer” zárt le. Ennek hatására, egyre zavartalanabbul bontakozhattak ki az ipari és technikai forradalmak, amelyek a gazdasági fejlődés felgyorsulását eredményezték és – nem mellékesen – politikai forradalmakra is vezettek. Ennek során egyre finomabb részletekre kiterjedő munkamegosztás alakult ki a kontinens távoli térségei között. A térségek és nemzetek gazdasági összekapcsolódása új szintre emelkedett, a tudományos és kulturális csere fokozódott, a logisztikai hálózat kiterjedt és sűrűsödött. A statisztikai adatok egyértelműen mutatják, hogy a kontinens gazdasági növekedése 1820 táján ugrásszerűen felgyorsult. (A. Maddison. 2004. The World Economy: Historical Statistics.) Európa nagyobb „sebességi fokozatba” kapcsolt és fokozatosan elhúzott a civilizációk „marathóni” versenyének mezőnyétől.
Európa – majd fokozatosan a „Nyugat” – egyre szorosabban egybekapcsolt – gazdasági, logisztikai, technikai, és politikai rendszerré – formálódott. A fejlődésében egyre meghatározóbb szerepet játszottak a technikai és ipari újítások, valamint az ezek alkalmazását megalapozó, a vállalkozást és a kereskedelmet támogató politikai intézmények alapozták meg. Szintet lép az emberi tőkébe való befektetés: a gazdasági fejlődéshez nélkülözhetetlen képzettség növelésének, valamint az egészségügy és az élethossz emelkedésének támogatása. Mindezek hatására egyre gyorsuló ütemben emelkednek fel a gépesítés, a gőzgépek és a gőzhajózás, az elektromosság, majd a 20. században az elektronika és végül a digitalizáció innovációs hullámai. Ezek egyszerre „teremtő és romboló” hatásai (Schumpeter) egyre ellenállhatatlanabbul formálták a társadalmakat, és a változások hullámai mind magasabbak lettek, miközben az alkalmazkodáshoz rendelkezésre álló idő rövidült.
A természeti, gazdasági és műszaki folyamatok szoros egybekapcsolódása az 1950-as évektől tudományos elemzés tárgyává tették az emberi környezetet alkotó dolgok és szerveződések rendszerszerű viselkedésének tanulmányozását. Az általános rendszerelméletet először L. von Bertalanffy dolgozta ki (L. Bertalanffy, 1968. General System Theory.). Ezt követően szerveződött önálló kutatási iránnyá – alapvetően Forrester kutatásai nyomán – a folyamatok hálózataként felfogott műszaki, gazdasági és ökológiai rendszerek vizsgálata (J. Forrester. 1968. Principles of Systems). Ezek a vizsgálatok vezettek a föld rendszer-modelljének megalkotásához, amelynek alapján elkészült a föld globális modellje. Ezekkel a kutatásokkal egyidejűleg bontakozott ki a világ politikai szerveződésének rendszerszemléletű vizsgálata is. A nemzetközi rendszer egész világra kiterjedő és szuverén államok alkotta hálózatának működését és hatalmi viszonyainak változását Wallerstein foglalta egységes modellbe. (I. Wallerstein, 1973. Bevezetés a világrendszer-elméletbe.)
Az 1970-es években – a Római Klub szervezésével – elindult a föld rendszermodelljének „megépítése” és annak alapján az emberiség lehetséges fejlődés-pályájának „kísérleti” vizsgálata. A számítógépes modell lehetővé tette a változások – a beavatkozások vagy éppen azok elmulasztása – következményeinek vizsgálatát. Így, egyrészt mindenki számára világossá vált a földünk rendszer jellege, ami arra is rákényszerítette a szakembereket, a politikusokat és a vállalatok vezetőit, hogy túllépjenek a globális rendszer kizárólag politikai rendszerként való felfogásán. A Forrester-féle világdinamika egyben vitathatatlanná tette, hogy az emberiség – leginkább a fejlettebb régiók által követett – pazarló életmódja, már középtávon is fenntarthatatlanná tette a föld ökológiai rendszerét. A világrendszer egyre inkább, mint az addig egymástól elválasztva kezelt alrendszerek elválaszthatatlan egységeként jelent meg. Ez pedig egy olyan világrendszerváltást vetített előre, amely kikényszerítheti a politikai világrend, a történelemben egyedülálló átalakulását.
A 21. századba átlépve az emberek, a szervezetek és a nemzetek közötti kapcsolatok hálózata befonta az egész földet és a mindenkit, mindenki mással egybefűző kapcsolatok hálója korábban elképzelhetetlenül szorossá változott. Ennek következménye, hogy az emberek és a vállalatok, a technológiai hálózatok és a politikai intézményeket közötti információk áradata mindenkit azonnali reakcióra kényszerített. Az elmúlt években azután a polgárok hétköznapi életét támogató, a vállalatok, az állami intézmények, a globális pénzügyi rendszer és a beszállítási lánc világot egybefűző hálózatok elemi egységei – az érzékelők (pl. a termosztát), a beavatkozók (a különböző kapcsolók), ellenőrzők (automata fényképező) – a világrendszer aktív részévé váltak. Ezzel Földünk – bár ennek még nem vagyunk a tudatában – egyetlen hatalmas „robottá” vált, amely rövidesen kizárólag egy globális modell segítségével tekinthető át és csak mesterséges intelligencia segítségével irányítható. (The Wired World in 2024)
Aki tehát napjainkban világrendszerváltásról beszél, annak tudatában kell lennie: egy olyan globálisan, regionálisan és lokálisan is együtt mozgó világban élünk, amelyben mindenki és minden elképzelhetetlenül közel van bárkihez és bármilyen folyamathoz. A világ körülöttünk „átjáróházzá” vált, amit egy különös hasonlattal lehet érzékeltetni. Egykor az emberek faluban éltek, ahol önálló, de már szomszédokkal körbevett házban laktak. Saját portáján, mindenki azt tehette, amit akart, de tekintettel kellett lennie a körülötte élőkre és csak abban bízhatott: „erős kerítés, jó szomszédság”. A 20. század elejétől a világrendszer inkább a sok-emeletes társasházakból álló lakótelepekre emlékeztetett. Saját lakásában élve, a „szomszédoktól” – alul, felül és mellette – már „csak” vékony falak választják el. Ez megkövetelte, hogy szigorú szabályok irányítsák a viselkedést, s ha valaki ezt figyelmen kívül hagyta – szemetelt, hangoskodott, nem adta meg az elvárható segítséget vagy nem viszonozta azt – azt a szomszédok ellenreakciói késztették alkalmazkodásra. Napjaink világrendszere azonban olyanná vált, mintha az emberiség „társbérletbe” költözött volna. Állandóan egyezkednünk és egyeztetnünk kell egymással: ki mikor használja a fürdőszobát vagy a konyhát, a WC-t vagy a TV-t, jelezni kell, ki mikor kel, hogyan ünnepel, mikor takarít és mos stb.
Aki tehát azt mondja, világrendszerváltás zajlik körülöttünk, azt is tudomásul kell vegye: világunk áttekinthetetlenük bonyolulttá vált, ami előre-jelezhetetlen válságok sorozatát váltja ki. A világrendszer megszokott alkotóelemei – a maguk szuverenitását féltékenyen őrző nemzetek – mellett, egész sor tőkeerős és magát szintén „szuverén” hatalomként elképzelő aktor tűnt fel. Földünk 200 leghatalmasabb gazdasági egysége között legalább 120 globális vállalat van, amelyek hatalma és befolyása meghaladja a legtöbb nemzetállamét. Ezek a cégek – a nemzetekhez hasonlóan – a globális rendszer tagjai és most mindenki szokni próbálja, hogy a föld minden „lakójával” együtt „globális társbérletben” él. Ehhez a gyökeresen új helyzethez való alkalmazkodását pedig végképp megnehezíti, hogy a modern ember életmódja fenntarthatatlanná és folytathatatlanná vált, mindeközben pedig gazdasági demográfiai és hatalmi szempontból is alapvetően átrendeződik a globális világ.
A világrendszerváltás tehát elkerülhetetlenné teszi, hogy a fokozatosan formálódó új helyzethez a földön mindenki – a legkisebbektől a leghatalmasabbakig – alkalmazkodjon. Ez a megállapítás így azonban csak közhely. A változás víziója attól válik meghatározóvá, ha – lényegét megértve – a helyes következtetést vonunk le belőle. A globális társbérletünk azt jelenti: a világrendszer olyan komplexszé és egybefüggővé vált, hogy békéje csak folyamatos – mindenki, mindenkivel történő – egyeztetéssel és egyezkedéssel biztosítható. Amikor tehát bárki, szinte bármilyen kérdésben, szuverén döntést kíván hozni, az ügyben érintettek jóváhagyását/beleegyezését kell kérnie. A most születő új világrendszer működésének a legnehezebben betartható feltétele annak tudomásul vétele: világunkat a továbbiakban nem a szuverenitás, hanem Ashdown 3. törvénye vezérli, ami szerint „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. (P. Ashdown. 2012. The global power shift). Akár tetszik ez neked, akár nem, ezután eszerint kell élned életedet.
Leave a Reply