Hannah Frey – Adam Rutherford. 2024. Kalauz abszolút mindenhez. (HVG Kiadó)

Megvallom a kezembe kerülő könyveket úgy szoktam átnézni, hogy elolvasom, amit az elején majd befejezésként üzen potenciális olvasóinak. Ebben az esetben a szerzők, induláskor így fogalmazták meg céljukat: „Ez a könyv a kedvenc történeteinket tartalmazza arról, hogy honnan tudjuk, amit tudunk – a történeteinket a botlásainkról és a tévedéseinkről egyre gyarapodó tudásunk útján.” Az utolsó bekezdésben pedig azzal a végkövetkeztetéssel bocsájtják útjára az olvasót: „Az elmúlt néhány ezer évben kifejlesztettük a tudományt, az egyetlen eszközt, amely olyannak mutatja a világot, amilyen valójában, nem pedig olyannak, amilyennek látjuk”. S, a könyv valóban erről szól: meghökkentő tényeket tár elénk – olvasmányosan és érdekesen – rólunk emberekről, a bennünket körülvevő természetről, ismert és kevésbé ismert tudósok zsenialitásáról és tévedéseiről.

Jól illeszkedik ehhez a küldetéshez, hogy a két szerző – ahogy a könyvben magukra hivatkoznak: Hannah, a matematikus, Adam pedig a genetikus – a „tudomány nagyon különböző területéről érkeztek”. Az ebből fakadó eltérő szemléletük a példákban és azok értelmezésében is mindig visszaköszön. Ám éppen ez segíti hozzá a figyelmes olvasót, hogy megértse a különbséget aközött, „amit ösztönösen igaznak érzünk és amit a tudósok igazságként fedeztek fel”. E kettő ugyanis nem szükségszerűen esik egybe. Miközben többször hangsúlyozzák, hogy „a tudomány rengeteget tévedett az évek során”, történeteik éppen arról győznek meg: a tudósok valóban gyakran követtek el hibákat, de a tudomány – persze a tévedések helyesbítésének hosszú és keserves folyamata során – végső soron elvezethet az igazsághoz. A könyv sok példája egyértelműen mutatja, éppen „tévedéseinknek köszönhetően értjük meg magunk körül a világot”.

A könyvet lapozgatva gyakran felötlik az olvasóban, hogy a tudomány valamiképpen az evolúció modelljét „utánozva” fejlődik. Az élőlények, folyamatosan változó környezetükben állandóan alkalmazkodásra kényszerülnek. Az embert, a körülmények hasonlóképpen arra kényszerítik, hogy – Theodore Roosevelt mondását idézve – „Tedd meg, amit tudsz, azzal, amid van, ott, ahol vagy”. Eközben azonban szükségszerűen érik kudarcok és követ el hibákat, ám szerencsénkre ott a tanulásra való képességünk, amit persze alkalmaznunk kell. Így, ellentétben az élőlényekkel, akik számára a kudarc pusztulásukat jelentheti, az ember helyett „csak” hibás gondolatai, rossz eszközei és működésképtelen szervezetei „halnak meg”, de helyükbe új és jobban működő alkotások lépnek.    

A könyv tele van érdekesnél, érdekesebb, de ritkán hallott történetekkel, amelyek szemléletesen mutatják az ember világról alkotott ismereteinek fokozatos fejlődését. Ez az út azonban távolról sem olyan egyenes vonalú, mint amit az iskolában megtanulunk, hanem tele van kitérőkkel és zsákutcákkal. Ám éppen ezek a kudarcok kényszerítenek új irányba fordulni és új válaszokat keresni. A tudományos és műszaki haladás így azután folyamatosan, a korábbitól eltérő szükségletek megjelenésére vezet, ami pedig korábban elképzelhetetlen szükségletek és vállalkozások létrejöttét is kiválthatja. És ez a folyamat megállíthatatlan: a befutott vállalkozásokat egyre újabbak „nullázhatják le”. Érdekes példán keresztül mutatja be ezt a könyv, érzékeltetve, hogy az idő „keletkezése” nem csupán a kozmosz működésének problémája, hanem az emberi élet szervezését is alapvetően befolyásolja. „Az idő rövid története” című fejezet több érdekes, de kevéssé ismert példával világítja meg az idő sokféle szerepét az ember életében. Itt van például Ruth Belville esete, aki kivívta Greenwich Time Lady becenevet. Családja már 1836-ban abból csinált pénzt, hogy „beállította mások óráin a pontos időt”. Ruth, még a II. világháború után is rendszeresen elutazott a Greenwichi csillagvizsgálóba, ott leolvasta a pontos időt, majd körbejárta ügyfeleit és megmutatva óráját, „eladta nekik az időt”. Elképzelhetjük, hogyan szorította ki ezt a szolgáltatást, a műszaki haladás, amikor mindenki számára, bármely pillanatban könnyen elérhetővé tette a pontos időt. Ugyanakkor a Reuters hírszolgáltató vállalatot 2013-ban éppen ez hozta nehéz helyzetbe. Egyszer véletlenül 10:00:00 helyett, 15 ezredmásodperccel (!) korábban hozott nyilvánosságra gazdasági adatokat és ez lehetővé tette a nagyfrekvenciás algoritmusoknak, egy 28 millió dollár értékű ügylet lebonyolítását.

A mesterséges óraszerkezetekkel szemben az élőlényeknek saját belső órájuk van, amelynek un. cirkadián ritmusa egész életmenetüket irányítja. „Ez határozza meg, hogy – írja a könyv – mikor vagyunk a legéberebbek (délelőtt), és mikor vagyunk a legösszeszedettebbek (délután közepén) és még azt is szabályozza, hogy ne éjszaka, hanem ébredés után menjünk ki nagydolgozni.” (139. oldal) Ez a biológiai ritmus azonban megzavarható, amit megtapasztalt egy Stafania Collini nevű barlangkutató, aki 130 napot töltött egyedül a föld mélyén. „Arról számolt be, hogy cirkadián ritmusa kezdetben 28 óra volt, majd végül 48 órára hosszabbodott.” (140 old). A könyv több, az időhöz hasonló jelenség megismerés-történetét tárgyalja és ennek során az olvasó benyomást szerezhet az életünkhöz szorosan kapcsolódó – egyben tudományosan is érdekes – jelenségek megismerésének kanyargós útjával.

E történetek mindegyike a régmúlt idők különös egyedi tapasztalataitól indulnak el, majd az egymástól sokszor független megfigyelések és vizsgálatok hosszú sorozatán keresztül jutnak el a tudomány egyre kifinomultabb eszközei által „előállított” és mind több oldalról ellenőrzött ismeretekhez. A könyv fontos értéke, hogy rávilágít az ismeretek folyamatos tesztelésének fontosságára, amit – bár az üzleti vagy hatalmi érdekek is ösztönöznek, de – alapvetően a tudomány belső szabályrendszere és a megismerés egyre fejlettebb eszközei alapoznak meg. Ugyanakkor, ezeket a kutatók által létrehozott és ellenőrzött ismereteket, illetve a tudomány ennek alapján igazságként elfogadott tényeket az átlagemberek sokszor csak késve és vonakodva fogadják el. Ennek bemutatására szemléletes példát kínált egy – napjainkban gyakran felvetődő – különös probléma elemzése, amelyet a könyv a következő mondatokkal indítja: „Egyértelmű, hogy közeleg a világvége. Szerencsére nem valószínű, hogy egyhamar bekövetkezik, úgyhogy nyugi”.

A múltban nagyon gyakoriak voltak az apokaliptikus jóslatok, de ezek egyike sem teljesült. Mivel az elmúlt évtizedekben – egy-egy karizmatikus vezető köré – többször is szerveződtek a „világvégét” hirdető csoportok, a kutatók megvizsgálták, hogyan ragálnak az „elmaradt világvégére”. A vizsgálatok, visszaigazolták azt az, élet sok területén érvényesülő különös tapasztalatot: „mi, emberek kiemelkedően jól védjük a mélyen gyökerező meggyőződéseinket, még akkor is, ha látványosan tévesnek bizonyulnak.” Sőt, a szekták tagjaiból a világvége elmaradása többnyire éppen azt váltotta ki: a valóságban ők mentették meg a világot a biztos pusztulástól. Ezt a reakciót a velük interjút készítő újságíró így összegezte: „Nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy valami őrültségben higgyünk”.

A könyv rendkívül szerteágazó jelenségei és példái sokszor váltották ki belőlem a „nahát, de érdekes” megjegyzést. Így reagáltam például a „Szeret-e engem a kutyám?” fejezetet olvasva. Bár nekem nincs kutyusom, sok barátomnak van, és mindegyikük – az általam is megtapasztalt – szoros kapcsolatukról számol be. A kutyák régóta élnek velünk és váltak társainkká: hozzánk szoktak, és mi is hozzájuk szoktunk, ami akár a szeretet emberi érzését is jelentheti. Érdekes volt azonban, hogy a könyv két szerzője ebben a kérdésben eltérő véleményt fogalmazott meg. Különös módon Adam – genetikus – vélte inkább azt: a kutyák ragaszkodását a jutalomként kapott csirkefalatok és a simogatás váltja ki, aminek nincs köze az emberi szeretethez. Erre Hannah – a matematikus – saját kutyája Molly reakcióit átélve így reagált: „Micsoda bődületes marhaság! Persze, hogy Molly szeret engem.” A probléma megoldását az érzelmek további kutatásától remélik, ám ezekre még csak úgy utaltak,: a megoldás még csak valahol egy „Folytatásra vár” jelű dossziéban rejtőzik.  

A könyv, a tudomány, az emberiség és a történelem fejlődésének legkülönbözőbb szakaszait és korszakait érintő felfedező útja során, számtalan érdekes, sokszor meghökkentő példát és esetet mutat be. Ennek során az egyrészt mindig jól láthatóvá teszi, hogy „a tudománynak, a matematikának és a csillapíthatatlan kíváncsiságnak köszönhetően” sokkal többet tudunk, mint amit „látunk, hallunk, szaglunk, tapintunk”. Másrészt azonban felhívja figyelmünket arra: „agyunkat előre telepített hibák és zavarok terhelik”. Így meg kell küzdenünk előítéleteinkkel és elfogultságainkkal. Ennek ellenére, vagy ha úgy tetszik ezzel együtt, a könyv a következő – bíztatásként, sőt akár ösztönzésként is tekinthető – sorokkal zárul: „A tudomány ma – és ez mindig így lesz – az egyetlen eszköz, hogy összeállítsuk a teljes kalauzt abszolút mindenhez”.