Az elmúlt hónapok híradási alapján úgy tűnik életünk vészhelyzetek sorozata. Egymást követik a demográfiai-, energiaügyi-, migrációs-, éghajlati-, vagy – most éppen az mpox-betegség terjedése kapcsán újra felrémlő – a járványügyi vészhelyzetek. A kifejezés arra utal, hogy a társadalom váratlanul, sokak életét veszélyeztető és a rendelkezésére álló eszközökkel megoldhatatlannak tűnő problémákkal szembesül. Amikor pedig ilyenek tűnnek fel, az arra kényszeríti a döntéshozókat, hogy a „normális” ügymenetet kikerülve próbálják megoldani ezeket. Ezt életük át, amikor 2020 elején, a Covid járvány globális elterjedése során, gyakorlatilag heteken belül, a föld szinte minden pontján megszakadt az élet megszokott menete. A kezelhetetlenné váló folyamatok azután összekapcsolódtak: a demográfiai helyzet és a globális felmelegedés – és az ezeket kísérő helyi háborúk – miatt sok ember kényszerül elhagyni otthonát, ami migrációs vészhelyzeteket váltott ki. Ezeket azután éghajlati katasztrófák – tornádók, erdőtüzek, pusztító szárazság, elviselhetetlen hőség – súlyosbítják. Az elmúlt hónapok pedig az árvíz idézett elő kezelhetetlen helyzetet.
Fokozatosan világossá vált: a vészhelyzeteknek két eltérő típusa létezik. Az egyik példája a demográfiai vészhelyzet, amit egyes országok, vagy akár egy egész kontinensek népesedésének fenntarthatatlanná válása, illetve az egész emberiség számára súlyos problémákat jelentő demográfiai átrendeződése idéz elő. Ez a katasztrófa, miként az éghajlati vagy a migrációs, hosszú ideje „készül”, jól előre látható, közeledtét növekvő problémák, a nyugdíjrendszer fokozatos fenntarthatatlanná válása, vagy a magányosság terjedése jelzi előre. Az átlagpolgár „ingerküszöbét” mégsem lépi túl, mígnem egyszer csak arra ébred, hogy ráomlik a világ. A vészhelyzetek másik típusát a 2021-ben, a Szúezi-csatornába „beszorult” Ever Given teherhajó esete mutatja, amely a globális beszállítási lánc váratlan megszakadását idézte elő. De a globális gazdaság hasonló, hirtelen „rövidzárlatszerű”, leállásával fenyegetnek a digitális hálózatok – részben véletlenül, részben tudatos szabotázsakciók miatt bekövetkező – előre nem látható zavarai is. Ezeket a vészhelyzeteket a technológiai és intézményi struktúrák merevsége, illetve a költség-takarékosság miatt létrejövő „szűk keresztmetszetei” idézik elő. Miközben kirobbanásuk bele van „programozva” a rendszerek működésébe, előre jelzésük mégsem lehetséges.
„Vészhelyzetek” – ezt megtapasztaltam életem során – a békés hétköznapokban is előfordulhatnak. Elhanyagolva a lakás infrastruktúrájának karbantartását előre láthatóan bekövetkezhetnek előre nem látható krízisek. Ilyenkor életünk megszokott menetét váratlanul megzavarja egy váratlan – valójában már régóta készülő – műszaki hiba. Gyakran megesik azonban, hogy a figyelem elterelődése miatt nyitva felejtett csap vagy egy végig-nemgondolt mozdulat nem-várt következmények lavináját idézi elő. Ennek veszélyét fokozhatja, ha a sürgető körülmények miatt, egyszerre több dologgal kell foglalkozni. Ilyenkor szinte „törvényszerű”, hogy „mellé nyúlunk”, ami az események megállíthatatlan láncolatát váltja ki: kiömlik, leesik, széttörik, ledől, és a végén ott állunk a széttört, szétfolyt, és szétszóródott, használhatatlanná vált eszközök között. A tanulság – amit a magam előidézte katasztrófákból levontam – soha nem szabad egyidőben több, eltérő jellegű figyelmet igénylő cselekedetet végrehajtani. Ám rá kellett jönnöm: ez a fogadalom gyakorlatilag betarthatatlan, inkább környezetünk tárgyi világát kell maximálisan biztonságossá tenni.
A vészhelyzetben a társadalom egyidejűleg szembesül a normál életmenetet fenyegető, váratlan krízissel, és a problémák megoldására hivatottak tehetetlenségével. Ezt a helyzetet többnyire az váltja ki, hogy a különbözőbb területek egymáshoz kapcsolódó folyamatainak normál menetét valami megzavarja és ettől az események megszokott rendje felborul. A folyamatok irányítói elvesztik hatalmukat a történések felett és tehetetlenül szemlélik az egyre veszélyesebb fordulatot vevő események lavináját. Ilyenkor, a hatalmi pozícióban levő és a döntések meghozatalára felhatalmazott politikusok és vállalati vezetők széttárják a kezüket: „Jaj, de nagyon sajnáljuk, ami történt. De sajnos minket is váratlanul ért”. Majd ugyanezzel a mozdulattal, különleges felhatalmazást kérnek, hogy – az állampolgárok veszélyeztetett helyzetének enyhítésére hivatkozva – szinte bármit megtehessenek.
Ez különösen szembetűnő Magyarország esetén. Mi immár kilenc éve – 2015 szeptembere óta – a rendszeresen meghosszabbított vészhelyzetek körülményei között élünk. Először a tömeges bevándorlás miatt hirdetett válsághelyzetet a kormány az országban. Ezt 2020 márciusában – a koronavírus-járványra hivatkozva – mint járványügyi veszélyhelyzetet meghosszabbította. 2022 májusában az orosz-ukrán háború miatt jelentették be a háborús vészhelyzetet, amit 2022 júliusában – a háborúra hivatkozva – energiaügyi vészhelyzettel „egészítettek ki”. A kormány azóta, az intézményi ellenőrzés lehetőségét gyakorlatilag kikapcsolva, rendkívüli intézkedések sorozatát hozta, amelyek többségének azonban nincs köze a vészhelyzetek orvoslásához. Pusztán hivatkozási alapjául szolgálnak, hogy Orbán Viktor minden kontrollt kikerülve, kénye-kedve szerint hozhasson döntéseket. Ám a vészhelyzeti szabályozás dacára és a kormányzat önmagát dicsőítő szólamai ellenére, elég egyetlen pillantást vetünk az élet legkülönbözőbb szféráira – az oktatás, az egészségügy, a közlekedés (MÁV) vagy éppen a költségvetés területére – szembetűnő: inkább sokasodnak, mint megszűnnek a vészhelyzetek. Mintha esetünkben a vészhelyzeti szabályozás éppen, hogy növelné a válságok veszélyét.
Tagadhatatlan ugyanakkor a vészhelyzetek megsokasodása a 21. század alapvető történelmi átrendeződésének szükségszerű következménye. Globális világunk komplex és szorosan csatolt rendszerré vált, amelyben a kiszámíthatatlanul összefonódó hatások szükségszerűen idézhetnek elő megállíthatatlanul tovaterjedő kríziseket. Ezzel egyidejűleg, a társadalmak minden problémájára „gyógyírként” hirdetett erőltetett növekedés beleütközött földünk határaiba, ami a nemzeti, a térségi, sőt a globális növekedési folyamatokat fenntarthatatlanná tette. A modern társadalmak – sikermodellként követett – növekedés-maximalizálási stratégiája folytathatatlanná vált és ez a növekedés „megregulázását” kényszeríti ki. (Stiglitz, J. 2024. The Road to Freedom) A környezetünk áttekinthetetlenül bonyolulttá válása és a növekedés korlátozottá válása előidézte problémákat tovább súlyosbította, hogy ezekkel – a költségtakarékosság erőltetése miatt – lecsupaszított szerkezetű, túlcentralizált irányítású, „feszített üzemű” rendszerek próbálnak megküzdeni. Ebbe a helyzetbe pedig – lásd a „CrowdStrike” esetét – „bele vannak programozva” az előre jelezhetetlen, váratlan üzemzavarok.
Ennek ellenére a váratlanul kirobbanó válságok többsége mégsem „derült égből villámcsapásként” következnek be. A vészhelyzetek fokozatos kiformálódását a tudomány előre jelezte, pontosan feltárva környezetünk érzékeny területei – a környezet, a demográfia vagy a migráció – folyamatainak hosszú távú trendjeit. Ennek alapján előre láthatók a – megelőzés elmulasztása esetén – elkerülhetetlenül bekövetkező krízisek. A vészhelyzeteket tehát mindig az váltja ki, hogy a társadalmak késlekedtek megtenni a szükséges lépéseket, annak ellenére, hogy – a tudomány figyelmeztetése mellett – a helyzet súlyosbodását krízisek sorozata jelzi. Ezek félreérthetetlenül mutatják a helyzet fokozatos fenntarthatatlanná válását, és a megelőzés egyre halaszthatatlanabbá váló teendőit. Azokban a – sajnos – egyre szaporodó esetekben, amikor a társadalom elmulasztja az előre látható „vészhelyzet” elhárítását, az alapvető felelősség a politikusokat és a globális vállalatok döntéshozóit terheli.
Ugyanakkor a döntések elmaradását – a „háttérben” megbúvó okként – az átlagpolgár viselkedése is „támogatja”. Egy 2024-es – az emberek figyelmét leginkább lekötő témákat firtató – vizsgálat, az érdeklődést kiváltó témakörök elgondolkoztató sorrendjét azonosította: 1. Sport, 2. Gaming, 3. Zene, 4. Ételek és főzés, 5. Politika, 6. Szórakozás, 7. Hírek, 8. Üzlet, 9. Divat és szépség. Ez a sorrend – a sokasodó végítélet-jóslatok tükrében – az I. világháború végének hangulatát idéző mondásra emlékeztet: „A vég elkerülhetetlen és borzalmas, de a következő hónapok viszonylag kellemesnek ígérkeznek”. A politikusok látva választóinak a távolinak vélt jövő iránti közömbösségével, a problémákat a „nyikorgó bicikli” stratégiával igyekeznek kezelni. Tisztában vannak ugyan a felrémlő veszélyekkel, de – tekintettel saját újraválasztásukra – inkább azokra a problémákra koncentrálnak, amelyek a jelenben főként érdeklik a választópolgárokat és halasztják, hogy a jövőben bekövetkező válság megállításával foglalkozzanak.
A politikusok tehát, az „én igyekezlek elégedetté tenni, te meg válassz újra engem” ajánlattal megvásárolják a választópolgárokat. Összejátszásuk azonban az emberiséget a „megfőtt béka csapdájába” vezeti. S, mint az idei nyár megmutatta, ez már nem pusztán egy divatos metafora. Az egész világ megtapasztalhatta: az emberiség megfővése” nem kitalált ijesztgetés, hanem valóságos veszély. Vagyis, a halogatás akcióival közösen „terelik rá” a világot arra a fejlődés-pályára, amely – egyre súlyosbodó vészhelyzetek sorozatán keresztül – valóban apokaliptikus végállapothoz vezethet. A „végállomás” közeledtét jelzi, hogy az elmúlt években az emberiség, a föld állapotának visszafordíthatatlan változására utaló legtöbb un. billenési pontot túllépte. Ez azt jelenti, hogy a korábbi – viszonylag elviselhető – körülmények már nem állíthatók vissza. Csak abban reménykedhetünk, hogy a vészhelyzetek rákényszerítenek mindenkit, hogy végre nekikezdjünk a világ egyensúlyának helyreállításához, illetve az alkalmazkodást megalapozó akciók végrehajtásához.
Ennek azonban előfeltétele, hogy nekikezdjünk a globális vészhelyzetek másik típusa kezelésének is. Ezeket – mint említettük – a technológiai és a társadalmi környezet infrastruktúrájának „rövidzárlatai” váltja ki, amelynek következtében az eseménytől távoli helyeken is vészhelyzetek alakulnak ki. A „globális-rövidzárlatoknak” három forrása van: (1) valamely politikai hatalom – tudatos vagy végig nem gondolt – beavatkozása (pl. valóságos háború indítása vagy a digitális infrastruktúrát érő támadása) váltja ki, (2) valamilyen előre jelezhetetlen természeti hatás (földrengés vagy árvíz) idézi elő, (3) a világot behálózó globális beszállítási láncok véletlen „üzemi balesetei” – mint a Szuezi-csatornába „beszorult” „Ever Given” – okozzák. Bármelyik esetben, a keletkezett ellátási zavarok megállíthatatlanul terjednek tovább, kezelhetetlen problémákat előidézve a globális rendszer távoli pontjain.
Vészhelyzetek bekövetkezésére tehát – részben a globális rendszer komplexitása, részben a világpolitika erősödő polarizáltsága és a döntéshozók nehezen kiszámítható viselkedése miatt – folyamatosan számítani kell. Az emberiség egybekapcsolódása ugyanis – a korábbiakkal összevetve – „szintet ugrott”. Emiatt a merev, centralizált szervezetű, az önérdek-vezérelt és parancs-követésére „programozott” emberekből felépülő üzleti, társadalmi és politikai szervezetek elkerülhetetlenül ki vannak téve a válságoknak. Ebben az alapvetően megváltozott világban a rendszerek túlélését – a korábban hatékony un. lean-management stratégia helyett – az un. reziliencia stabilitás-modellje alapozhatja meg. Ez a fogalom eredetileg a sokkszerű külső hatásokhoz a működésmód és az életprogram rugalmasan hozzáillesztésével alkalmazkodó viselkedés.
A szervezetek világában ugyanakkor a rezilienciát – a hagyományos üzleti logikának ellenmondó – szokatlan szabályok biztosítják. (Reeves, M. et al. 2016. The Biology of Corporate Survival). Ezek: (1) őrizd meg a szervezetben az emberek és gondolatok sokféleségét, (2) hozz létre – önállóságot biztosító – moduláris szerveződést, (3) tarts fenn párhuzamosságokat, (4) számíts a meglepetésekre, de csökkentsd a bizonytalanságot, (5) létesíts visszacsatolási lehetőségeket, főként pedig, (6) erősítsd a szervezeten belüli és a szervezeten kívüli bizalmat és kölcsönösséget. A hatalom birtokosai azonban – miközben állandóan a társadalmi stabilitás megőrzéséről szónokolnak – a populistáktól kezdve, az autokratákon keresztül a diktátorokig egyre erősödően, éppen a felsorolt szabályokkal ellentétes gyakorlatok folytatnak. Egy kézbe vonják a döntéseket, a kis közösségeket megfosztják erőforrásaiktól, korlátozzák a párbeszédet, főként pedig rombolják a társadalmon belüli és azok közötti bizalmat. Ezzel pedig éppen gyengítik – a szervezet válság-állóságát biztosító – a rezilienciát.
Van Churchillnek egy különös mondása: „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!”. Ezzel arra utalt: a válság ösztönzést ad és irányt is mutathat a változáshoz. Az elmúlt időkben ehhez képest, nem is egy, hanem egész sor „jó kis válságot” éltünk át. Mégis, sokan – beleértve Orbán Viktort is – a letagadhatatlan válságok ellenére nem változtatnak eddigi, „vészhelyzet-generáló” gyakorlatukon. Pedig Churchill éppen arra figyelmeztet: még ha sikerre vezető út áll is mögötted – ami Orbán Viktorról nem mondható el – vedd észre, hogy a bekövetkezett válságok arra figyelmeztetnek, alapvető fordulóponthoz érkeztél. A múlt – ezen belül a korábbi sikereket előidéző viselkedések – folytatása, a jövőben szükségképpen kudarchoz, majd előbb vagy utóbb vészhelyzetekhez vezetnek. A katasztrófák elkerülésének egyetlen esélye: mindenkinek alapvetően újra kell gondolnia céljait, át kell értékelnie másokhoz fűződő kapcsolatait, és – minden szinten növelve a bizalmat – eszközeit a közösen kialakított stratégia szolgálatába kell állítania.
Leave a Reply