MI lesz velünk?

Az elmúlt években sok könyvet olvastam a mesterséges intelligenciáról (MI), de megvallom ez volt számomra a legtanulságosabb, amit szívesen ajánlok mindenkinek. A magamfajta nyugdíjasoknak, hogy némi fogalmuk legyen, milyen jövő vár utódaira, olvasni, az unokáknak ajándékként, felnőtt munkavállalóknak betekintésül, hogy milyen lesz a munka világa néhány éven belül, felsőfokú tanintézmények tanárainak -szinte bármilyen tárgyat oktassanak is – mire kell felkészíteniük hallgatóikat. Végül, de nem utolsó sorban a diákoknak, afféle bevezető kurzusként, amiből megismerhetik, milyen kompetenciák lesznek nélkülözhetetlenek a végzést követően az elhelyezkedéshez. 

Ahhoz, hogy ezt elérje, a szerző, a témakör szokásos feldolgozásától némileg eltérő célt tűzött maga elé: „Ez a könyv nem az MI-ről fog szólni, hanem rólunk, emberekről”. Ez nem azt jelenti, hogy elhanyagolja az MI bemutatását és működésének elemzését, de mindig arra összpontosít, ami a majdani alkalmazók és a terjedő alkalmazások érintettjei számára a legfontosabb: annak szemléletes és sok ténnyel alátámasztott elemzését, miként érinti az MI az embert, mint munkavállalót, mint egy társadalmi közösség tagját és mint kapcsolatokra vágyó lényt. Azt, hogy az olvasónak fogalma legyen arról, mire is képes már most is az MI, egy szemléletes példával érzékelteti. Mint hangsúlyozza, ezt  a könyvet „Én írtam és nem az MI”, ugyanakkor, az egyes fejezetek elejét díszítő – az olvasót a reá váró információkra ráhangoló – képek már közös munkával készültek. Ennek részleteibe betekintést engedve, a szerző elárulja: „megmutatta” a Chat GPT-nek az elkövetkező fejezet leírt szövegét, aminek alapján azután az MI elkészítette – a szerinte – a fejezet tartalmához leginkább „passzoló” képeket. Az MI alkotásait én kifejezetten informatívnak és ezzel együtt művészi színvonalúnak találtam.

Ezt tehát egy olyan, konkrét, mindenki számára átélhető példa, ami elgondolkoztathatja az olvasót, milyen minőségű munkára képes és ki, mindenkivel működhet együtt – már ma is – az MI. Ezen keresztül pedig konkrét betekintést nyerhet az olvasó abba a – sokakat foglalkoztató – problémába, hogy az együttműködés vajon nem vezet-e ugyanolyan következményekre, mint a gépesítés, amely kiszorította az embert a munkahelyéről? Ezt a kérdést legkézzelfoghatóbbá és legszemléletesebbé a második fejezet – „Merre tartunk? Az intelligens asszisztensek kora” – tette számomra. A társadalom figyelme ugyanis még mindig leginkább a gyártás, illetve az előkészítés és a csomagolás munkafázisában dolgozó szakmunkásokat „fenyegető” veszélyekre irányul. Pedig életünk szinte minden pillanatában, nagyon sokféle okból – mert nincs elég időnk, ismeretünk, hozzáértésünk, tapasztalatunk – rászorulunk a problémában járatos szakember – asszisztens – segítségre.

Az MI-asszisztens lehet tanár, aki a tananyag elsajátítását segítheti, orvos, aki felismeri és meggyógyítja betegségünket, ügyvéd, aki „megfoghatja kezünket”, amikor ingatlant vásároltunk vagy egyezkedünk a kollégákkal, a beszállítóval, a fogyasztóval. Ez azonban egy egészen különös világba vezet minket, egy olyan társadalomba, ahol az élet legtöbb területén – a magánélettől, a munkahelyeken keresztül, a szórakozásig és a politikáig – mindenütt „MI-kollégák” vesznek körül. Ezek az asszisztensek nemcsak szakmailag magasan képzettek és naprakész tudással rendelkeznek, de bármikor rendelkezésünkre állnak. Ráadásul figyelmesek, kedvesek és megértőek, és mindemellett, szinte ingyen „alkalmazhatók”. A könyv érzékletesen bemutatja hétköznapjaink megszokott segítőpartnereinek – a személyes tanár, a helyettünk bevásárló, munkahelyi kollégáink – digitális asszisztens változatát, s amikor ezt olvastam, felrémlett előttem – valószínű az olvasó előtt is – az ügyvédeket, orvosokat, ingatlanbefektetőket, pszichológusokat „helyettesítő” digitális asszisztens képe. És akkor most képzeljük magunk elé a randiasszisztenst, aki a társkeresésben segíthet. MI-asszisztensünk segít megszervezni a randevút olyan választottunkkal, akik még nem ismertünk meg személyesen. Hogy miért segíthet ilyenkor az MI? Hát nemcsak azért, mert jobban ismer minket, mi magunkat, és értelemszerűen többet tud reménybeli partnerünkről, mint mi. Ezzel nyer konkrét – ám kicsit szorongást keltő – értelmet az „intelligens asszisztensek kora” kifejezés.

A könyv mondanivalójának megértését megkönnyíti, hogy a szöveget lábjegyzetek egészítik ki, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasottaknak – ha ezt fontosnak érezzük – részletesebben utánanézhessünk és ellenőrizhessük. Azokat pedig, akiket elbátortalanítana, hogy a hivatkozások túlnyomó része angol nyelvű, a szerző megnyugtatja: „a legtöbb internetböngészőben (például a Chrome-ban) beépített fordító van. Ha pedig You Tube -videót nézel, akkor bekapcsolhatod a feliratozást, és beállíthatod, hogy automatikusan fordítsa magyarra a szöveget. Aki pedig még ennél is mélyebben érdeklődik, annak azt ajánlja a szerző, hogy látogasson el a www.mileszvelünk.hu weboldalra”. Ezek a lehetőségek kiegészítik az írás egyik legfontosabb – és a témakörben megszületett művekkel összevetve megmutatkozó – „versenyelőnyét”: írója az MI fejlesztésével, alkalmazásával és oktatásával foglalkozó szakember, aki szemléletesen és közérthetően mutatja be, hogyan érinti a ma élő bármelyik generációt az MI-asszisztensek előre látható, ráadásul kiszámíthatatlan gyorsasággal bekövetkező megsokasodása.  

Erénye a könyvnek, hogy a fontosságához képest még kevéssé tudatosított problémákra is irányítja rá a figyelmet. Mint írja, nem attól kell „félni, hogy a mesterséges intelligencia öntudatra ébred és kiirt minket”. De az, hogy életünk minden részletébe beépül és számtalan módon befolyásol bennünket, alapvetően megváltoztatva mindennapjaink menetét. Arra kényszerít, hogy – akár akarjuk, akár nem – alkalmazkodjunk a most készülő új világhoz. Ugyanakkor ezt az alkalmazkodást alapvetően befolyásolja, hogy pontosan mikor is kezd meghatározó módon kihatni az életünkre. Ezt a sokak által kutatott kérdést áttekinthető és tűnődésre is késztető táblázatokkal és ábrákkal teszi szemléletessé a könyv. Ezek lehetővé teszik, hogy bárki, dolgozzon az élet bármely területén, a saját pillanatnyi helyzetére összepontosítva elgondolkozhasson azon, milyen mértékben megváltoztatja kapcsolatait, lehetőségeit, és a vele szemben várhatóan megfogalmazódó igényeket az MI egyre szélesebb területen történő megjelenése. A szerző az igények különös változására figyelmeztet: ”2030-ra érjük el a most ismert munkák 50 százalékának a valós automatizálását”, de ennek valóságos társadalmi hatásai – a gyorsabb vagy a lassúbb bevezetési forgatókönyveknek megfelelően – jelentősen eltérőek lehetnek. Az azonban bizonyos, hogy 2035 táján a világ arról fog vitatkozni majd – ami utódjaink számára akkor már nem pusztán érdekes, hanem életbevágó kérdés – miért „csak” a tevékenységek 90% automatizálták vagy ellenkezőleg, miért követték el az elődök azt a hibát, illetve bűnt, hogy a tevékenységek 90%-át automatizálhatóvá tették.

Ami a könyvet olvasva különösen elgondolkoztatott, a szerző értékelése, miszerint az MI fejlődéspályája – az új technológiák elterjedésére jellemző – un. hype-ciklusok három szakaszból álló mintáját követi: induláskor a túlzott elvárások, majd a kezdeti sikereket a „kiábrándulás völgye” követi, végül a világ elérkezik a realisztikus alkalmazás elterjedéséig. Míg az önvezető autóknál – a szerző szerint – most éppen a „kiábrándulás völgyében” vagyunk, az MI éppen napjainkban lép ezen túl és érkezik el a világ a széleskörű alkalmazás szakaszába. Ennek a megállapításnak a napjaink emberére gyakorolt – még nem kellően tudatosított, de valójában már lebírhatatlan – hatását pontosan érzékelteti a szerző: „A vezetők 66 százaléka mondja, hogy nem alkalmazna már olyanokat, akik nem tudnak MI-t használni, és 71% inkább alkalmazna kevésbé tapasztalt MI-használót, mint tapasztaltabbat, aki nem jól használja az MI-t.” Ebből a szemszögből tekintve, úgy vélem, az MI hatása rövidesen szinte bárkire – életkorától függetlenül – „sokk-szerű” lesz.

Ez pedig egy szokatlan – mégis életbevágóan fontos – problémára hívja fel az olvasó figyelmét: milyen jövőre készítsük fel gyermekeinket? Ahhoz, hogy erre választ tudjunk adni olyan alapvető – a maga teljességében azonban ritkán felvetődő, és családon belül még ritkábban végig-tárgyalt – kérdéseket kellen tisztázni: „Lesz értelme a tanulásnak? Milyen szakmát tanuljanak? Lesznek-e egyáltalán szakmák? Ugyanis, egy olyan világ formálódik ki a szemünk előtt, amely nem egyszerűen más lesz, mint amit megszoktunk, hanem egy olyan, amelynek fő jellegzetessége az lesz, hogy „gyorsabban változik, mint eddig bármelyik kor”. Eddig az volt az élet megszokott „rendje”, hogy a felcseperedő nemzedékek egy olyan világképet kaptak „útmutatónak”, ami – a viták ellenére is – „kiszolgálta őket egész életük során.” Most azonban olyan világ köszönt ránk, amelyben – ahogy mondani szokás – csak a „változás lesz állandó”. Ebben a helyzetben – a szerző szerint – különös módon „a ’Mit tanuljak?’ kérdésnél sokkal fontosabb a ’Miért tanuljak?’ és a ’Hogyan tanuljak?’ kérdése, mert abból lehet majd építkezni”.

A könyvet végig olvasva, sok meglepő, de érthetően megfogalmazott tényt ismerhettem meg, amelyek túlnyomó többsége szinte minden korosztály életét alapvetően befolyásolja. Vagyis, a hatások nemcsak a felnőtt és idősebb generációkat érintik, hogy miként fog megváltozni a munka világa és mit kell tenniük azért, hogy „munkára képesek” maradjanak az elkövetkező évtizedekben. Éppen ezért „fogott meg” a könyv utolsó mondata, és ezt szeretném – mint a szerző, talán legfontosabb üzenetét – tovább adni: „Én azt hiszem, szülőkként az elsődleges feladatunk az, hogy mi magunk megtanuljunk jól élni az MI-eszközökkel, együtt tanuljunk gyermekeinkkel, együtt fejlesszük a tudatosságukat, igyekezvén kiterjeszteni a gondolkodásunkat, hogy közösen teremtsünk egy új világot, ne csak azt akarjuk megismerni, ami most van. Sok sikert nekünk!”