Az élet és az ember kialakulása – a tudományosan ellenőrzött bizonyítékok tükrében – egyre kevésbé látszik csodaszerűnek. A lét különböző szféráit szabályozó törvények – és az azok által vezérelt anyagi folyamatok – természetes következményének tekinthető. Ugyanakkor, megismerve a valóság „működését”, a tudósok a Kozmosz különös életre-hangoltságának több, nehezen érthető jelét fedezték fel. Ez azt jelenti, hogy a világegyetem struktúráját éppen olyan természeti állandók határozzák meg, ezek hatására éppen olyan alkotórészek jönnek létre, és ezek kölcsönhatását éppen olyan fizikai törvények vezérlik, amelyek valószínűtlen – és ezért csodaszerűnek tűnő – együtt-állása teszi lehetővé az élet keletkezését.
Szemléletesen mutatja be ezt a helyzetet egy nemrég megjelent könyv. (Thomas Hertog. Az idő eredete. 2024) Eszerint, ha a gravitáció a megtapasztalatnál erősebb volna a „csillagok gyorsabban kiégnének” és nem maradna idő az élet megszületésére, ha a háttérsugárzás hőmérséklete csak egy kicsit magasabb volna, a csillagok fekete lyukakká változtak volna, ha tér dimenziószáma meghaladná a számunkra „otthonos” hármat, az instabillá tenné az atomokat és a világegyetemet is, így megakadályozva, hogy az élet keletkezéséhez stabil állapot létrejöhessen, ha a proton és neutronok tömege kicsit is eltérne a tapasztalttól, nem alakulhattak volna ki atomok, ha a magerő kicsit is erősebb lenne, nem alakult volna ki a szén, az élet szükséges alkotórésze. Pontosan ez a sok ha váltotta ki Fred Hoyle brit kozmológusból a különös megjegyzést: mintha „egy szuperintelligens lény megbabrálta volna a fizikát, a kémiát és a biológiát”. (idézett mű 36. oldal).
Vagyis, a világegyetem életre-hangoltságát az teszi nehezen érthetővé, mivel a világ struktúráját kialakító kozmikus állandók, a működését szabályozó törvények, az ennek alapján létrejövő részecskék kölcsönhatását meghatározó tényezők, szinte végtelen változatosságú értékeket vehetnek fel, az élet létrejöttéhez nagyon speciális feltételek szükségesek. Az embert körülvevő világ keletkezésének talányára először a vallások teremtés-mítoszai kínáltak megoldást. Ezek, természetes és nyilvánvaló tényként kínálták fel az Örökkévaló és Mindenható Istent, aki létrehozta és mozgatja a világot. A mindenség Teremtőjének gondolata egyáltalán nem volt idegen a hétköznapok emberétől. Az élet minden pillanatában megtapasztalta, hogy az ember kitalál és megalkot addig nem létező dolgokat. A világ létrehozása mellett a Mindenhatónak, legalább ilyen fontos szerepe volt a moralitás elveinek előírása, ami lehetővé tette a növekvő méretű társadalmak létrejöttét. Az erkölcsi szabályok „legitimitását” pedig megerősítette a világot létrehozó Teremtő mindenhatóságában haló hit.
Ahogyan azután az ember egyre jobban megismerte a világot, a működésével kapcsolatos ismeretek vizsgálata fokozatosan „levált” a vallásról. Először a filozófia „önállósodott” és törekedett arra, hogy – a korábban kizárólag a vallások „fennhatósága” alá tartozó kérdésekben is – véleményt formáljon. Azután a filozófiától is kezdtek elkülönülni a szaktudományok, a világ, kísérletekkel és az elméletek alkotásával történő megismerésének módszere. Kezdetben ugyan a tudomány művelői egyidejűleg még hívők és filozófusok is voltak, de fokozatosan kiformálódott a tudomány sajátos módszertana, amely gyökeresen eltért attól, ahogyan a vallások kezelték a nézeteltéréseket, de számottevően különbözött a filozófiai viták lefolytatásának módszereitől is. A tudományban – szemben a vallásokkal és a részben a filozófiával is – nem a „kinek van igaza?”, hanem a „mi az igazság?” kérdése került a középpontba. A vitatott álláspontok közötti választás eszközként pedig a kísérletek kaptak alapvető szerepet.
A tudomány az elmúlt évszázadokban a lét egyre mélyebb szintjeit tárta fel és gyakorlati vizsgálódás tárgyává tette a mindenség működésének magyarázatait. Ennek során rendszeresen robbantak ki – gyakran éles – vitái a vallásokkal és a filozófiával is. Fokozatosan azonban teret nyert a nézeteltérések rendezésének sajátos „Jézusi” – az adófizetéssel kapcsolatban híveinek adott tanácsához hasonló – módja. Ennek alapján a hit és a tudomány vitáját valahogy így rendezték: „Adjátok meg Istennek, ami Istené, és a tudománynak, ami a tudományé”. A két nézetrendszer „elválasztása” csökkentette a viták hevességét, de teljesen mégsem szűntette meg. Erre utalt S. Hawking – „A mindenség elmélete” című könyvében – felidézve egy, a Vatikánban tartott kozmológiai konferenciát követő, pápai audienciát. Ezen a pápa kifejtette, hogy teljesen helyénvaló a világegyetem, a Nagy Bumm utáni fejlődésének tanulmányozása, de „ne kutakodjunk a Nagy Bummban, magában, mivel az a Teremtés pillanata és éppen ezért az Isten munkája.” (89. old.)
Az előttünk álló évtizedben azonban, a kutatások várhatóan egész sor olyan új – kísérletekkel is alátámasztható – tényt tárnak fel, amelyek alapján a világ kiformálódásának elmélete tudományosan ellenőrizhetővé válik. Ez pedig arra vezet, hogy a létezés alapvető kérdéseivel kapcsolatos viták ismét kiéleződnek. A mindenség keletkezésének, vagyis, a „Teremtés” pillanatának – sőt az azt megelőző pillanatok – tudományos koncepciója ugyanis „konkurensekként” jelenhet meg az eszmék „piacán”. Ma még a helyzet nem ilyen egyértelmű: „az ősrobbanáshoz közeledve látásunk fokozatosan elhomályosul, a ’kezdet kezdetéről’ nem állíthatunk biztosat.” (Wilczek, F. 2024. Alapelvek. 144.oldal) Mégis, a lét legalapvetőbb kérdéseiről, a tudomány, a filozófia és a vallások közötti viták, ismét érzékeny fordulóponthoz érkezik. Azért, hogy némi fogalmat alkothassunk a nézeteltérések sokféleségéről, példaként tekintsük át a kozmosz életre-hangoltságának lehetséges „megoldásait”. A vallási narratíváktól a kozmosz tudományos modelljeiig terjedő lehetőségek öt – viszonylag jól elkülöníthető és egymással is vitatkozó – megoldás köré csoportosíthatók.
Az első megoldást – hogy a legelején kezdjük – a világvallásoknak a Teremtésről és a Teremtőről szóló narratívái kínálják. Ezek a történetek mindenki számára befogadható válaszokat adtak a végső miértekre. Ezeket, évezredek óta nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen igazságként adták tovább az egymást követő nemzedékek. E történetek lényege: a Mindenható – mint valami mesterember –, a legapróbb részecskéktől, a végtelen kozmoszig megalkotja a világot, és felügyeli működését. Ebből adódóan ez a „megoldás” eleve túllép az életre-hangoltság problémáján. A világ létrejöttének ebben a változatában a Teremtő a lét minden tulajdonságát tudatosan alkotta olyanra, mint amilyennek ma tapasztaljuk. Az évszázadok során ezeket a narratívákat – a megismerés előre haladásával – a tudomány elért szintjével fokozatosan összehangolták. Az Örökkévaló tevékenységében egyre fontosabb szerepet kapott a fizikai és az emberi világ alapvető törvényeinek megalkotása.
A második megoldást a Teremtőnek egy olyan képe kínálja fel, aki a Mindenség létrehozását követően alapvetően azzal „foglalkozott”, hogy megalkossa az azt alkotó elemeket és „beállítsa” a világot a működtető törvényeket. A vallási narratívák tehát – legalább is részben – „megbékéltek” a Teremtés olyan modelljével, amelyben a Mindenható a teremtés során az általa megalkotott törvényekre hagyja, hogy „tegyék a dolgukat”. Ebbe az elképzelésbe pedig nemcsak beleillik, de ennek fontos része az életre-hangoltság. Ugyanis, a lét működésmódját – amit a törvények, a természeti állandók, az atomok, a kozmikus fejlődési pályák, és ezek a véletlen egybekapcsolódása vezérel – maga a Teremtő „kalkulálta ki” úgy, hogy elkerülhetetlenül „megszülethessen” az élet. Ezt a gondolatot testesíti meg a világ különös „életbarát” jellegét előidéző un. antropikus elv. Ennek az elvnek az érvényesüléseként szükségszerűen jön létre az élet, hirdetőinek „csak” abban tér el a véleménye, hogy ezt az elvet valaki létrehozza, vagy – mint a következő, a harmadik megoldást valló tudósok szerint – az valamiképpen bele van „programozva” a világegyetem szerkezetébe. A szkeptikus tudós szemszögéből ugyanis – S. Hawking szavait idézve – ”Az antropikus elv a kétségbeesés bölcsessége. Tagadja azt a reményünket, hogy a tudomány segítségével megértsük a Világegyetem mögöttes rendjét”. (Hertog, Th. 17. old.)
A harmadik megoldást, az antropikus elvnek, az Isten létezését „kikerülő” megoldása kínálja. Eszerint az antropikus elv nem Istennek tulajdonítható, hanem a matematika – a „létezés” születésével egyidejűleg keletkezett, örök és szükségszerű léttel bíró – törvényeinek következménye. Ez a „megoldás” emlékeztet Platón által a létet mozgató törvények transzcendens fogalmi világának modelljére. Ez úgy tekint a már felfedezett – és a még a felfedezésre váró – törvényekre, mint a matematika, az anyagi létet megelőző szükségszerűséggel rendelkező elveire, amelyek elkerülhetetlenül elvezetnek a világ keletkezéséhez, és „felelősek” annak életre-hangoltságáért. Ez a „modell” – miközben, bizonyos mértékig emlékeztet a második megoldás antropikus elvének víziójára – lehetővé teszi, hogy „elhagyjuk” a Teremtőt, és helyébe az absztrakt matematika modelljét „léptessük”. Ennek örök és a lét minőségét meghatározó objektív szerkezete biztosítja, hogy a kozmoszban elkerülhetetlenül létrejönnek az élet „építőkockái”, ebből az élet egyre komplexebb szerveződései megszülethessen. Ebből a nézőpontból tehát a világot – beleértve az élet létrejöttét is – a lét örök és szükségszerű matematikai törvényei vezérlik és ezek együtt állása elkerülhetetlenné teszi az élet, és végül akár az ember létrejöttét.
A negyedik megoldás: élet „valószínűtlenségének” problémájára megoldást keresve – de elhagyva az antropikus elv logikáját – a Mindenség „Multiverzum” szerkezete kínál lehetőséget. (M. Rees. 2001. Csak hat szám.) Ezt a „Multiverzumot” végtelen számú, párhuzamosan létező Univerzum alkotja, amelyek mindegyikének szerkezete kisebb-nagyobb mértékben eltérő lehet. Ilyen módon, szinte végtelen változatosságú világok, óriási „választékához” jutunk, amelyek valamelyikében szükségképpen létrejönnek az életre-hangoltság feltételei. Így tehát – mint a heti lottó sorsoláson véletlenül kihúzott öttalálat – valamelyik Univerzumban a feltételek megfelelően lehetnek az élet kialakulásához. Ennek nyomán pedig, egyik vagy másik naprendszerben akár a tudatos lét fejlettségi szintjét elérő lények is létrejöhetnek, akik azután kialakíthatják a maguk sokféle koncepcióját az életre-hangoltság magyarázatára.
Az ötödik megoldást a ciklikus „üzemmódú” Világegyetem lehetősége kínálja fel. A Multiverzum – ma még vitatott – létezésével párhuzamosan vetődött fel a kozmosz olyan modellje, amely végtelen sokszor és újra-kezdődő halad végig fejlődéspályáján. (Penrose, R. 2006. Before the Big Bang.) Roger Penrose Univerzuma, végtelen számú cikluson megy keresztül, amelyek mindegyike ősrobbanással kezdődik, majd „életútja” a felfúvódás, a növekedés, a „kiüresedés”, végül az „újjászületés” egymást követő korszakaszain megy keresztül. Univerzumunk, eszerint, folytonosan újra-kezdve, végtelen sokszor végighalad pályáján, ám az egyes ciklusok konkrét lefutása – mivel induláskor, „véletlenszerűen” újra-rendeződnek a kozmikus állandók és a fejlődés törvényei – nem szükségképpen követik pontosan a korábbiakat. A születés pillanatában – mint egy kozmikus lottó sorsoláson – véletlenszerűen alakulnak ki az új ciklus fejlődését meghatározó tényezők, majd ennek alapján különböző mértékben „életbarát” univerzumok jöhetnek létre. Mintha a „kozmikus lutri” – amelyen hol másodpercekig, hol pedig évmilliókig „élő” kozmosz számait húzzák ki – időről-időre, az antropikus elvnek megfelelő kozmosz „számainak” is szerencsét hozna. Ezekből azután az élethez és az emberhez is elvezető „kozmikus történelmek” alakulhatnak ki.
Tisztában vagyok azzal, hogy az írás gondolatmenete – a téma bonyolultsága miatt – kicsit homályos, miközben lazán átlépett egy sor, ma még nem kellően tisztázott tudományos problémán. (F. Wilczek. 2024. Alapelvek) A kozmosz eredetének és életpályájának rejtélyeire a tudomány még keresi a választ. A felvetődő megoldásokról az előttünk álló évtized kutatásai kimondhatják a végső szót vagy új megoldások is felvetődhetnek. A kozmosz létre- és életre-hangoltságának magyarázatában ma még ott tartunk, hogy egyaránt igaznak érezzük, Goethe sorait: „Fakó minden teória, S lét aranyló fája zöld” és ugyanakkor József Attila sorait: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”. A fejlődés jelenlegi szakaszán, a kozmosz törvényeit kutatva, sokszor tűnik úgy, mintha a valóság és a törvényei is „dadognának”. Remélhető azonban, hogy a megfigyelések és kísérletek nyomán, a fizika mégis megalkotja a lét kezdetének problémáját tisztázó elméletét. Egy kis szerencsével ez akár egy évtizeden belül megtörténhet. Ezzel azonban a hit és a tudomány vitája nem oldódik meg. A legtöbb, amiben reménykedhetünk: a vitázó felek szóba állnak egymással és figyelmesen végig hallgatják, amit a másik mond, majd elgondolkodnak azon.
Leave a Reply