A híreket hallgatva úgy tűnik, világunk szinte megállíthatatlanul sodródik egy végítéletszerű állapot felé, aminek közelségét a Doomsday Clock január végi jelentése tette konkréttá: az emberiséget már csupán 89 másodperc választja el a „végítéletettől”. A Doomsday Clock – 1947-ben, az atomháborús fenyegetés légkörében – Bulletin of the Atomic Scientists tudósai által kifejlesztett és évenként nyilvánosságra hozott mutató, amely az átlagemberek számára is érzékeltette az emberiség, egy globális nukleáris katasztrófa miatti fenyegetettségét. A kiszámíthatatlan szuperhatalmak jelentette veszélyt később kiegészítették az éghajlatváltozás és a világjárványok előidézte krízisekkel, majd a globális technológiai infrastruktúra – véletlenül vagy tudatosan előidézett – zavaraival. A Dooksday Clock „végítélet-mutatója” – hol közeledett, hol távolodott az éjfélhez – az elmúlt évtizedekben folyamatosan rövidülő időpontokat jelzett: 1994, 17 perc, 2004, 7 perc, 2014, 5 perc. A 89 másodperc ezekkel összevetve teszi „kézzelfoghatóvá” az emberiség veszélyeztetettségének mértékét.
Ez az adat – az elmúlt hetek információval – még könnyebben átélhetővé tehető. Az első: a világ országainak túlnyomó többsége nem teljesítette azt az – emberiség színe előtt és az országok közösségének tett – ígéretét, hogy az általa vállalt ütemben csökkenti a káros agyag kibocsátását. A második: a híradások szerint az elmúlt hónap volt a világon valaha mért legmelegebb január és Magyarországon idén nagyobb csapadékhiány várható, mint a 2022-es aszálykatasztrófa során. Ezekről – a helyzetet pontosan jellemző – hírekről nekem a The New Yorker folyóiratban több évtizede megjelent rajz jutott az eszembe. A kép egy idős amerikai házaspárt ábrázolt, akik vidéki házuk előtti padon üldögéltek: körülöttük elszáradt bokrok, lepusztult kert, kopasz fák és sivatagos táj. A képaláírás szerint, a férj szomorúan így szól feleségéhez: „Az egészben az a legborzasztóbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk.”
Szerintem a dologban az a legborzasztóbb, hogy a „végítélet” – ha eljön – nem derült égből villámcsapásként következik be. Az ok: a sokasodó, „most már igazán tenni kellene valamit” figyelmeztetések ellenére, az alkalmazkodás megkezdését – a már elhatározott célok megvalósítását, a végrehajtására előkészített projektek indítását – az illetékesek folytonosan halasztották. Ez a bizonyos 89 másodperc tehát a következményekkel való elkerülhetetlen szembesülés bekövetkeztére figyelmeztet. Ha az emberiség túl akarja élni – a maga előidézte egyre súlyosbodó – katasztrófákat, tovább már nem halogatható, hogy a világ 8 milliárd polgára az életmódját, a globális, a nemzeti és a lokális vállalatok termelő és szolgáltató tevékenységüket, az országok gazdaságfejlesztési stratégiájukat hozzáigazítsák a gyökeresen megváltozott körülményekhez. A helyzet alapvető módosulását jelzi, hogy a globális környezet állapotát meghatározó folyamatok 90%-a túllépte a billenési pontját. Ezzel az emberiség a következmények korába érkeztünk.
Mindeközben a világ egyre több országban nyer teret – másolva Tramp MAGA (Make Amerika Great Again) stratégiáját – a TeMaÚjNa (Tegyük Magunkat Újra Naggyá) politikai irányzat, amely süket más országok szempontjaira. Sőt, egyre több, az események alakulását leginkább befolyásolni képes vezető – Trump és Musk csak kiragadott példái ennek – elszabadulni látszanak. Az emberiség azért sodródik krízisről krízisre, mert a problémák megoldásáért felelős politikusok és a globális vállalatok irányítói mereven elutasítják, hogy szót értsenek olyanokkal, akik az általuk egyedül igaznak gondolttól eltérő nézetet vallanak vagy érdekeikkel ellentétes megoldást javasolnak. Nem hajlandók másokat meghallgatni, képtelenek a párbeszédre azokkal, akikkel – elkerülhetetlenül – együtt kellene működniük az emberiség súlyos gondjainak megoldásában.
Jelen helyzetünkben az igazi kérdés tehát az: mi idézte elő, hogy – miközben már a „csapból is az folyik”, hogy tenni kellene valamit – sem az egyének, sem a közösségek, nem fognak bele a problémák megoldásába. Mi a magyarázata, hogy az egyre súlyosbodó katasztrófák ellenére az emberek nem ismerik fel: tovább már nem halasztható a társadalmak működési modelljének, illetve az egyének életformájának alapvető módosítása. Ennek érdekében pedig együtt kell működni mindenkivel, akit ez érint és aki ezért tenni tud. Természetesen egy olyan komplex világban, amiben élünk, számtalan akadályba ütközhetünk, ám ebben a kérdésben a leginkább meghatározó egy különös szubjektív tényező. Minden érintett tudatában van annak, hogy az alkalmazkodás nem halasztható, ám azzal is, hogy a jelentős áldozatokat kíván tőle. Ugyanakkor túlértünk a „Point of no Return”-on, így legfeljebb arra van még lehetőség, hogy elkerüljük a megoldhatatlan helyzetet. Ezt a felismerést akadályozza alapvetően a politika és gazdaság legbefolyásosabb aktorainál tapasztalható globális „bemerevedés”.
A közös cselekedetet ellehetetlenítő gondolati „merevséget” alapvetően három – régóta ismert – tényező idézi elő. Az első: az átlagembereknek és a globális politikát formáló elit tagjainak jelentősen eltérő múlt-jövő orientációja. Ezt a sajátos „viselkedési iránytűt”, először az egyéni élettapasztalatok „Járt utat, a járatlanért, el ne hagyj” életvezetési tanácsa formálta ki. Ez alapozta meg a történelem során a törzsek, a vallások, a nemzetek és politikai közösségek eredet-mítoszait, amelyek beépültek a modern ember tudatába, sőt tudat-alattijába is. Egy új kutatás szemléletesen érzékeltette, hogy az embereket – még a modern társadalmakban is – jobban érdekli és befolyásolja a múlt, mint a jövő. (Xinming, Xu. et al 2024. Temporal asymmetries in inferring unobserved past and future events. Nature Communication) A kísérleti személyek, a Dartmouth College hallgatói – vagyis a „fejlett világ” polgárai – egy TV drámát vagy egy természetes beszélgetést nézhettek végig, és ennek alapján kellett rekonstruálniuk, szerintük vajon mi történhetett a látottakat megelőzően, vagy le kellett írniuk, hogyan fog folytatódni a történet a jövőben. A résztvevői jobban rekonstruálni tudták – a nem látott – múltbeli eseményeket, mint amennyire előre látták a „történetek” jövőbeli alakulását, vagyis, kézenfekvőbb számukra a múlt nyomvonalát követni.
Ugyanakkor a történelem során – különösen a fejlődés fordulópontjain – a múlt és a jövő közötti választás mindig éles vitát váltott ki. Ennek jele, hogy a modern politikai rendszereket jellegzetesen a múltra vagy a jövőre orientálódó pártok alkotják. Az 1600-as évek Angliájában, a konzervatívok (toryk) és a liberálisok (whigek) képezték a két alapvető csoportot. A francia forradalom során a változást elutasító királypártiak a levezető elnöktől jobbra, míg a változást követelők tőle ballra helyezkedtek el. Ez a jobb-, és baloldalra osztott struktúra jellemző azóta is legtöbb parlamentre, így szinte ránézésre megállapítható, milyen politikai irány dominál egy adott országban. Ez azt mutatja, hogy az elmúlt évtizedben, a változást sürgető baloldali pártok visszaszorulnak, míg a „maradjunk csak a régi úton” stratégiát hirdető jobboldali pártok előre törtek. S, történik mindez napjaink „történelem-ugrása” idején, amikor az alkalmazkodás elutasítása egyszerűen nem opció. A múlt „nyomvonala” zsákutcába vezeti az emberiséget.
Ezért fontosabb ma, mint eddig bármikor, hogy értelmes párbeszéd legyen azok között, akik „vigyázó szemüket a jövőre vetik”, és akik „tekintetüket inkább a múltra függesztik”. A valóságban azonban – mint egy új kutatás rávilágított – az együttműködés és párbeszéd egyre jobban ellehetetlenül. (Waldrop, M. 2025. Can science-based interventions tamp down polarization.). Az USA-beli republikánus és demokrata képviselők, saját párttársaik iránti „szeretetét” és a másik párt tagjai iránti elutasítását elemezve, azt találták, hogy ellentétük 1980 óta a gyűlöletté fokozódott. Vagyis, az USA politikájának alakítói számára a másik párt képviselői olyan gyűlölt személyek, akikkel sem találkozni és még kevésbé párbeszédet folytatni nem hajlandók. Ez a szélsőséges polarizáció és az általa előidézett gondolati merevség a modern világ más országaiban is jelen van. Ebből fakad a párbeszédre való képtelenség, az elkerülhetetlen kompromisszumok elutasítása, ami alapvető akadálya a közös megoldások kialakításának.
Ezt a helyzetet teszi még megoldhatatlanabbá a globális „merevedés” második – a politikai pártok működésével kapcsolatos – tényezője. Robert Michels német kutató, saját tapasztalatai alapján, még – vagy, ha úgy tetszik, már – az 1910-es évek elején megfogalmazta a politikai pártokat vezérlő oligarchia vastörvényét. (Michels, R. 1915. Political Parties: A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Parties). Ez a „törvény”, a politikai mozgalmakat szervező és politikai rendszer működtetésében alapvető szerepet játszó pártok „oligarchizálódására” hívta fel a figyelmet. Ennek lényege: a párt-elitek fokozatosan elkülönülnek a mozgalomtól, majd a pártok tagságától és a pártok felett önálló hatalomra tesznek szert. Aktivitásuk legfontosabb motivációjává a pártban megszerzett hatalmuk megtartása válik. Így pozícióik megszilárdítására való törekvésük fokozatosan „felülírja” a mozgalom eredeti küldetését. Ez fejeződik ki abban, hogy a pártok környékén felbukkanó, fiatalabb vagy más kultúrkörből rekrutálódott politikai szerepre vágyó jelentkezőket versenytársaknak tekintik és igyekeznek kiszorítani. A pártok képviselőinek viselkedésében – saját támogatottságuk biztosítása érdekében – meghatározó lesz társadalmi bázisuk rövid távú és közvetlen érdekeinek kiszolgálása. Ráadásul napjainkban, egy újabb fordulat zajlik az „oligarchia-fronton”: felemelkedőben van a „broligarchia”. (Norden, L. et al. 2025. 02.12. The Rise of America’s Broligarchy.) Ennek tagjai a „tech-vállalatok”, országnyi vagyon felett rendelkező, fiatal, macsó vezetői, akik egójuk által vezérelve, önmegvalósításként a világot szeretnék saját elképzeléseik szerint irányítani, miközben – nem mellékesen – egyéni üzleti érdekeiket érvényesíteni. Nem véletlen, hogy Elon Musk mellett – aki éppen most építi ki hatalmát az USA kormányban – a Google, az Apple, az Amazon és a Meta vezetői is jelen voltak Trump beiktatásán.
A pártok „oligarchosodása” alapvetően eltorzította a politikai versenyt, és ez hozzájárult a párbeszédképtelenség elhatalmasodásához. A politikai küzdelem végső célja a választási győzelem elérése, ami minden jelöltet arra kényszerít, hogy potenciális támogatóinak körét bővítse. Ezt úgy érhetik el, hogy a szavazóknak, közvetlen érdekeik fenntartás nélküli támogatását ígérik. A szavazat-gyűjtési verseny mindent felülíró szabálya lesz: „Ne tégy olyat, ami elriaszthatja választóidat, viszont ígérj meg mindent, ami az ő rövidtávú érdekeik megvalósulását támogatja.” Ám ez a stratégia a fenntartható jövő helyett, a „megfőtt béka csapdájába” vezeti az egész emberiséget. Ez világosan kiderül a sokat idézett csapda működés-módjából. Ha egy békát beledobnak a kellemetlenül meleg vízzel teli lavórba, azonnal kiugrik abból. Ha viszont hűvös vízbe teszik, amit fokozatosan melegítenek, szinte „megfőzhető”, mert fokozatosan megszokja az egyre melegedő közeget. Nem gondol – miért is gondolna? – a folyamat szükségszerű végére, amikor az egyre forróbbá váló víz, végül halálos csapdaként rázárul.
Mielőtt a hivatkozott békát „ostoba állatnak” minősítenénk, gondoljunk csak bele: a magát büszkén intelligensnek hirdető emberekből álló emberiség éppen egy ilyen „megfőtt béka csapda” elkerülésével küszködik, egyelőre sikertelenül! Ráadásul, mi tudatosan „kormányozzuk” önmagunkat ebbe a csapdába. Az a körülmény ugyanis, hogy a helyzet (még!) elviselhető, viszont az alkalmazkodás az eddigi életforma alapvető módosítását követelné meg, a választópolgárból, és az ő szavazatáért versenyző politikusokból is a legkevésbé fájdalmas megoldás, vagyis a pillanat érdekének követését váltja ki. Arra a kérdésre pedig – mit teszünk majd, ha szembesülünk döntéseink elkerülhetetlen következményével – azt a választ adják: „Azt, hogy átmegyünk-e a hídon, majd eldöntjük, ha oda érkeztünk.” (Ugye ismerős!) Minthogy azonban a globális rendszer a gazdasági növekedés és a fenntarthatóság határaihoz érkezett, a pillanatnyi érdekek követése szükségszerűen vezet halálos csapdába. Elkerülhetetlen tehát feltenni, és megválaszolni a kérdést: hová konvergálnak az egymást kiváltó döntések? Ez azonban – éppen a helyzet komplexitása miatt – csak az eltérő értékek, a különböző távlatú perspektívák és a sokféle közösség érdekének együttes figyelembevételével és összehangolásával történhet.
Az elmondottak alapján azonban világos, hogy a közösen elfogadható és hatékonyan alkalmazható megoldások elérését az értékek, az érdekek és a nézetek különbözősége nehézzé teszi. Ám a megegyezés valódi akadályát a moderáltak és a szélsőségesek közötti – még az azonos nézetet vallók között létező – ellentétek végletessé fokozódása jelenti. Ennek létezésére saját un. Political Compass mutatóm elkészítése során döbbentem rá. Ez egy olyan kérdőívrendszer, amit kitöltve (max. 10 perc!) megjelöli helyzetedet egy olyan politikai koordináta rendszerben, amelynek vízszintes tengelye a bal- és jobb-oldaliságot, a függőleges pedig az autokratikus-liberális beállítódást mutatja. Amikor kitöltöttem, engem – lehet sokan ezt nem így gondolják – a baloldali és liberális negyedbe helyezett. Ám, az igazi meglepetés ez után jött. Ismerőseimmel beszélgetve ráébredtem: könnyebben jutok egyetértésre, a más negyedbe tartozó – vagyis eltérő értéket valló – de moderált vitapartnereimmel, mint megállapodnom saját „értékszférám” szélsőséges hirdetőivel.
Ennek alapján szűrtem le az emberiség jelenlegi helyzetében a túlélés legfontosabb szabályát: ne kövesd fenntartás nélkül ideológiai „testvéreid”, politikai „csapat-tagjaid” és civilizációs „rokonaid” nézetét. Figyelj jobban azok véleményére, akikkel ugyan régóta vitázol, de készek a párbeszédre, akik hajlandók nemcsak meghallgatni téged, hanem még a kompromisszumokra is. S, te is megtapasztalhatod: könnyebben szót érteni olyanokkal, akik más értéket vallanak, de nyitottak, többet tanulhatsz olyanoktól akik, tőlünk eltérően szemlélik a múltat, de nem utasítják el, hogy együtt rajzoljuk fel a lehetséges jövőt, míg nehezebb megállapodni a magunkhoz közelebb állónak gondolt érték-, párt-, ideológiai-családunk szélsőséges tagjaival. A jelszó tehát, amit a világ megmentésén munkálkodóknak – feltétel nélkül – vállalniuk és követnie kell: „Világ moderáltjai egyesüljetek”.
Leave a Reply