A családi narratívákba beleszületünk. Gyermekként még nem vagyunk tudatában annak, hogy a szülők és nagyszülők történeteit hallgatva éppen most kapjuk készen sorsunk tervrajzát. Ám ennek nyomvonalán, a saját életünk megrázó eseményeiből és sikereiből kiformálódó eseménysort már mi magunk is elkezdjük tovább írni. Saját életutunkat járva, szinte észrevétlenül megalkotjuk életünk narratíváját. Ugyanis, az elszenvedett kudarcok és az elért eredmények keltette benyomásokból egy – a fordulópontokat értelmező és döntéseinket megmagyarázó – elmesélhető történetet születik.
Ez először, a számunkra fontos kapcsolatokban tárul fel, életünk fordulópontjaira adott magyarázatokként, majd – letisztult történetként –, ezt mi is tovább adjuk utódjainknak. A személyes narratíva formálódása pontosan nyomon követhető Demszky Gábor visszaemlékezéseit összegyűjtő, A visszakapcsolt diktafon című könyvében.
Az emberek élettörténetével megismerkedni nem csak (sőt nem is elsősorban) azért érdekes, hogy választ kapjunk arra, vajon őket – saját emlékezetük szerint – milyen hatások érték életük során. Ennél fontosabb, és arra késztethet – gyakran szinte kényszerít –, hogy feltegyük magunknak a kérdést: én akkor mit csináltam, miként éltem meg ugyanezeket az eseményeket, ki mellé álltam és ki ellen tüntettem? Vagyis a történelem fordulópontjain tanúsított viselkedésre éppen a családi és a személyes narratíva kínál értelmezhető – bár nem szükségképpen igazolást nyújtó – választ.
Amikor valaki saját narratíváját megalkotja, szándékától függetlenül és önmaga számára nehezen észrevehető módon igyekszik elfogadhatóvá tenni tetteit. Az élettörténetek meséje ugyanis többnyire nem egyszerű monológ, hanem mások narratíváival találkozó és ütköző történet-sor. Így a narratíváknak nem pusztán érdeklődő kérdésekkel kell szembe néznie, hanem olyan kételkedő opponensekkel, akik rákérdeznek a választásokra, és nem engedik, hogy az válasz nélkül maradjon, sőt többnyire nem fogadják el a választ.
Ezért olyan fontos, Demszky Gábor könyve születésének a folyamata. A kötet főhőse – termékeny szerző – cikkek egész sorát és több könyvet is írt, mégis: „ennek a könyvnek a nyersanyagát a 2023 nyara és 2024 tavasza között Demszky Gáborral rögzített öt, egyenként körülbelül háromórás interjú adta, amelyeket Maróti Zsolt és dr. Szűts Zoltán Oszkár készített a szerzővel.” Az olvasók szemszögéből nézve ez a szokatlan módszer inkább előnyöket kínál, mint hátrányokat jelent. Ugyanis a kérdezők a személyes narratívának éppen azokra az eseményeire kérdeznek rá – és ezzel lényeges problémákra irányítva rá a figyelmet –, amelyek megvilágítják a „személyes történelem” fordulópontjait. Kérdéseik nyomán azonban nemcsak az egyéni sors alakulását befolyásoló tényezőkre derül fény, hanem kibomlik a 20. század utolsó harmadának Magyarországában lezajló rendszervált(oz)ás története. Illetve legyünk pontosabbak, ennek egy lehetséges, de napjainkra legtöbb fordulatában igazolódott narratívája.
Miközben feltárul az 1989/1990-es „rendszerváltás” kacskaringós folyamata, átélhetővé válik az átalakulás egyedi hangulata. Ezzel a könyv – akarva-akaratlanul – ráirányítja a figyelmet napjaink eseményeire. Demszky Gábor könyve – a múlt megértésén túl – napjaink olvasóját leginkább abból a szempontból érdekli, hogy választ találjon a kérdésre: miért és hogyan csúszott félre a 1989-es rendszerváltozás. Bár a könyv nem ezzel a céllal született, sok olyan információt kínál, ami megkönnyítheti a miértek megválaszolását. Vagyis megvilágíthatja, hogyan induljunk neki egy újabb politikai rendszerváltásnak, hogy elkerüljük a korábbi során elkövetett hibákat és kudarcokat. Ugyanakkor érzékelhetővé teszi, hogy óriási a különbség a lezajlott és az előttünk álló „rendszerváltások” világgazdasági és világpolitikai feltételei, illetve az ország ’80-as évekbeli és jelenlegi állapota között.
Demszky emlékeit olvasva újra átélhetjük az 1980-as évek végének hangulatát, és akik mostanság felfedezik magukban ugyanezt az életérzést, azokban a könyv egy újabb rendszerváltás reményét kelti. Ugyanakkor a rendszerváltás menetének fordulatai egyértelművé teszik mindenki személyes felelősségét abban, hogy mit tesz, hova csatlakozik és kivel fog össze. A könyv azonban – és ezt javára írom – mégsem politikai elemzések összegzéseként kínálja fel magyarázatait. Jelentős mértékben a kérdezők jól irányított érdeklődésének köszönhetően bomlik ki Demszky személyes életútja, és ennek nyomán szerveződnek – már a saját választásait tükröző – baráti, majd politikai közösségei.
Jól érzékelteti az interjú az átalakulás kaotikus eseményeit, amelyek mindenkit arra késztetnek, hogy elgondolkozzon azon: reálisan miben reménykedhet. A hatalommal való összeütközések és a véletlen kapcsolatokból formálódó baráti hálózatok újra és újra arra figyelmeztetnek: ami történik, azt mindannyian befolyásoljuk azzal, ahogyan válaszolunk vagy nem válaszolunk a körülmények kihívására, társaink és ellenfeleink lépéseire.
A könyv három részre tagozódik, amelyek a főhős sorsát meghatározó három alapvető korszak történéseit mutatja be. Az első rész – Az igazi nevem: Demsky – az 1861 és 1968 közötti évszázadot átfogva, a személyiség kiformálódását befolyásoló családi előtörténetet, majd a családi fészket, végül az iskolás éveket mutatja be. Az indító kérdés: „Minden embert érdekel, honnan jön, kik a felmenői, de az ősei felkutatására csak kevesen szánnak annyi energiát, amennyit te áldoztál erre.”
A család apai ágának történetéről Demszky már írt egy könyvet, Keleti Éden címmel. Mostani könyvében, a kérdések nyomán feltáruló korszakok megrázó – mai ésszel felfoghatatlan – történetei számtalan fogódzót kínálnak az életpálya alakulásának megértéséhez. Hadd idézzek csupán egyetlen mondatot, ami érzékelteti, honnan is indult a történet: „Választ kerestem arra, hogy az én magyar apám miképpen születhetett valahol nagyon távol, Kína határvidékén, ahol az anyakönyvét oroszul állították ki, Demszkij névre.”
A második rész – Illegalitásban – az 1968-tól 1990-ig tartó korszak történetét meséli el. Az interjúk készítői így kérdeznek rá Demszky életének – 16 éves korában bekövetkezett – alapvető fordulópontjára: „1968-ban még kamasz gyerek voltál, hogyan élted meg a prágai tavaszt?” A válasz ma már közhely, de akkor még messze nem volt ennyire elfogadott: „Számomra 1968, a létező szocializmus valamennyi alakzatából való korai kiábrándulás éve volt.” A következő fejezetek (Disszidensként a hazában, A szamizdat világ, Elnyomás és ellenállás) nyomán feltáruló személyes választások sorozata szinte ellenállhatatlanul sodorják a „létező szocializmus” rendszerével való összeütközés felé. És, akár Demszky személyes sikerének elismeréseként is tekinthető, a második rész lezáró fejezetének címe: „1988–1990 – Új világ születik”.
A könyv harmadik része – Nem az a legény – az 1990-től 2024-ig tartó történetet meséli el, vagyis Demszkynek a rendszerváltást kísérő politikai küzdelmeitől a hatalomból való kiszállásáig. Az indító kérdés – utalva a rendszerváltás utáni első önkormányzati választásra –:„Hogyan lettél az SZDSZ főpolgármester-jelöltje?” A kérdésre választ adó fejezetcím – A tettek embere – indítja a politikai pálya felrajzolását. Ám egyszerre elgondolkodtató és figyelmeztető, hogy a 2010–2024 eseményeit összefoglaló utolsó fejezet címe: Életem a NER-ben…
Az olvasó itt egyszerre szembesülhet olyan véleményekkel, amelyekkel alapvetően egyetért, és olyanokkal is, amelyeket – saját tapasztalatai alapján – egészen másként ítélt, vagy éppen ma már másképpen lát. A könyv erénye, hogy utat nyit és lehetőséget kínál mindenki számára az események újra- és átértékelésére.
Az 1970-es évek fordulójának politikai útkeresése közben azonban – az akkor még nagyon fiatal – Demszky személyes életében bekövetkezik egy alapvető változás, amit a „kérdezők” így konferálnak fel: „Erre az időszakra esik első házasságod is. Nem voltál még ehhez túl fiatal?” A válasz: „Ezt nem vitatom… Amikor első feleségemet megismertem, tizenhét éves lehettem… beleszerettem és nemsokára el is költöztem hozzá otthonról, a szüleim nagy megbotránkozására, hiszen jóval idősebb volt nálam és felnőtt fiai voltak.” Az olvasó – beleélve magát a szituációba – megértheti a szülők reakcióját, vajon vele mi történt volna, ha tizenévesen azzal állít haza, hogy megnősült vagy férjhez ment. Ám a történet folytatódása – legalábbis számomra – még elgondolkoztatóbb: ugyanis ezt az első házasságot még további négy (!) követi. A könyv ezt megemlíti, de nem részletezi. Demszky úgy élte meg: „minden eddigi volt feleségemmel, korrekt, jó kapcsolatban vagyok.” Kézenfekvő az interjúkészítők kérdése: „Öt házasság után hogyan alakult a nőkhöz való kapcsolatod?” A válasz érdekes, de az olvasó csak saját tapasztalataival összevetve fejtheti meg a magyarázatot: „Számomra egy nő nem pusztán nő, hanem inspiráló erő, igazi társ. Korábbi feleségeimmel, mint talán látszik az eddigiekből, egy kölcsönös megbecsültségből fakadó, folyamatos fejlődésben voltunk”
Az emberek életének fontos motívuma a siker, ám egy politikus esetén szinte ez az életút megítélésének egyetlen tényezője. Azonban az többnyire csak később derül ki, hogy a személyes sikerekért milyen árat kell fizetni. Az életút-interjú készítői szembesítik a problémával és felkínálják a lehetőséget, hogy elmondhassa saját narratíváját az általa formált évekről. „Ha egy mondatban kellene összegeznem, azt mondanám: Budapest posztszocialista iparvárosból a térség kereskedelmi, pénzügyi központjává kezdett fejlődni.” Ehhez egy másik vetület is kapcsolódik: „Hogyan élték meg a gyerekek, hogy az apukájuk a főpolgármester?” „… szívből utálták… Odaadó apa próbáltam lenni, de nem voltam képes rá, hogy a nyomasztó városházi stresszt ne hurcoljam haza magammal, és nem mindig tudtam a gyermekeimre figyelni.”
Bármely vezető számára kemény dió, hogy amikor feladatai véget érnek – akár leváltással, akár bejelentett távozással –, életében egy egészen más korszak köszönt be. Demszky 2010-ben vonult vissza. A vezetői életpályának ez a szükségszerű momentuma mindenki számára érdekes, de különösen tanulságos lehet azoknak, akik ma akarnak beszállni a politikába. Mert tisztában kell lenni azzal: az aktív politikusi lét mindenkinek véget ér egyszer. Akkor pedig gondolni kell arra: mi jöhet utána? Hogy mit várhat arra, aki kilépett a pályáról, azt alapvetően két dolog határozza meg: milyen sérüléseket okozott másoknak, és milyen csalódást a hozzá közel állóknak.
Tanulságos – egyben figyelmeztető – a könyvnek az életpálya utolsó, levezető szakaszát bemutató fejezete. Demszky egyrészt olyan tevékenységeket keres és talál – a tanítás és a sport –, amelyek értelmes elfoglaltságot és szellemi kielégülést nyújtanak. Másrészt – és ez, az életút ismertében – természetes: továbbra is aktívan nyomon követi a politika világának alakulását. Ebből a szemszögből viszont a könyv utolsó, napjaink világát értékelő szakasz nem optimista. „Szavaidból mintha keserűség csengene ki…” Demszky válasza egyértelmű: „Az, ami 2010-ben történt, egy nagy törés és hatalmas visszalépés, azóta pedig leépülést, visszalépést, az európai értékek tagadását tapasztalom az élet minden területén.”
Ezzel együtt – és éppen ezért – jó szívvel ajánlható a könyv minden nemzedéknek. Az idősebbeket – saját korosztályomat – szembesítheti önmagukkal: tényleg ez történt, és vajon tényleg ezt akarták? A középkorúakat ismételt végiggondolásra késztethetik a könyvben előbukkanó válaszutak. Vajon célszerű-e kivonni magukat a döntésekből, és ha nem, miként döntsenek a jövőben?
De fontos lehet a könyv a mai tizenéves nemzedék számára is. Ők most nagyon hasonló helyzetben vannak, mint Demszky Gábor volt az 1960-as években. Jó lenne, ha az 1989/1990-es rendszerváltás tükrében ráébrednének arra: rajtuk is múlik, milyen világot teremtenek a maguk számára. Nem mellesleg közben egy életre szóló élménnyel gazdagodhatnak.
Leave a Reply