“Április 2-a lesz Amerika igazi felszabadulásának napja” – közölte Trump, bejelentve, hogy 25 százalékos vámot vet ki az Egyesült Államokba importált minden kész személy- és tehergépjárműre, egyben hozzátette: „nem kíván semmilyen kedvezményről tárgyalni, a vámokat határozatlan időre vezeti be”. Az Európai Bizottság néhány hete – a világ állapotára hivatkozva –, a vészhelyzetekre való felkészülésre érdekében, azt javasolja Európa polgárainak, hogy legalább 72 órára elegendő túlélési készletet halmozzanak fel. A visszafogott elemzők pedig – miközben még vitatkoznak arról, hogy a helyzetet az „érthetetlen, a kiszámíthatatlan, a nyugtalanító vagy éppen az őrült” jelzővel írják le – abban egyetértenek, hogy a jogrenden alapuló nemzetközi rend felbomlott és formálódó új világban csak a nyers erő, a hatalom és a pénz számít.
Mindez arra utal: a világ a globális bizonytalanság korszakába érkezett. Joggal vethető persze fel: életünk mindig is tele volt kockázatokkal, ám – mint erre egy évszázada Frank Knight felhívta a figyelmet – a kockázat és a bizonytalanság, többnyire szinonimaként használt fogalmai, eltérően értelmezendőek. (Knight, F. 1921. Risk, Uncertainty and Profit.). A kockázat, az olyan helyzetre utal, amelynek többféle kimenete lehetséges, de ezek valószínűségei ismeretek, így az alternatívák között racionálisan választhatunk. A bizonytalanság viszont – Knight szerint – azt jelenti: a bekövetkező lehetőségekről semmi bizonyosat nem tudhatunk, ami eligazítást jelenthetne. Az elmúlt években éppen ez a radikális bizonytalanság vált a „normalitássá”. (Kay, J. King, M. 2020. Radical Uncertainty. 2020.)
Azt, hogy világunk alapvetően megváltozott, a helyzet leírására használt fogalmak változása is tükrözi. A váratlanul bekövetkező zavarok állapotát először a polycrises – többféle és egymástól függetlenül bekövetkező krízis – fogalmával írták le. 2021 után a Föld helyzetét egyre inkább a multicrises – az egyidőben, több területen jelentkező válságok – fogalmával jellemezték. Az elmúlt évben azonban, a szakemberek mindinkább a permacrises – azaz, az állandósuló válságok – fogalmának használatát tartották indokoltnak. A válság-fogalomnak ez az „evolúciója” arra utal, hogy a technikai fejlődés, a gazdasági növekedés és a tudományos haladás ellenére – részben éppen ezek eredményeinek széleskörű elterjedése miatt – az ember társadalmi környezetét szabályozó, irányító és kormányzó képessége elmaradt a világ gyorsuló átrendeződése előidézte kihívásoktól.
A történelmi fejlődést évezredekig a közösségek lassú növekedése és a kormányzás hatalmi intézményeinek ezzel többnyire egyensúlyban levő változása kísérte. Az intézményi szabályozás azt jelentette, hogy az együtt élő emberek viselkedését kötelező szabályokkal és közösségi rítusokkal befolyásolták, ezek betartását pedig jutalmak és büntetések személytelen rendszerével kényszerítették ki. Ilyen intézmények voltak a tulajdon, a pénz, és a segítségével működtetett kereskedelem, de intézmény-szerűen működött a jogrend, a politikai hatalom és még a vallások is. Ahogyan a társadalom mérete és komplexitása jelentősen megnőtt, a korábbi intézményi szabályozás többnyire elégtelenné vált. Ez válságokra vezetett, de idővel – ami sokszor évszázadokig tartott – az intézmények „felzárkóztak”, és hozzá-igazodtak a fejlődés új szintjéhez. (North, D. 1990. Institutions, institutional change and economic performance.)
Az európai társadalmak fejlődésében és a világgazdaság növekedésében azonban, a 18. század végén és a 19. elején alapvető fordulat következett be. A változás különösen szembetűnő, ha az elmúlt két évezred gazdasági növekedés valóságos arányait bemutató görbére rápillantunk. Az időszámításunktól a 18.század végéig tartó szakaszban a növekedés még alig volt észrevehető, ám ehhez a csaknem vízszintes vonalhoz, a 19. század elején hirtelen egy szinte függőleges egyenes kapcsolódott. (Maddison, A. 2019. World economy). A fejlődés-pályának ez az alakja sokakat egy hokibot-ra (hockey stick) emlékeztetett. A gazdasági növekedés hirtelen felgyorsulását az állam működésének – először Nyugat-Európában bekövetkező – sajátos intézményi „fázisátalakulása” váltotta ki. (Acemoglu, D. et al. 2024 Miért buknak meg nemzetek?) A kapitalizmus és a polgári állam alapvető intézményei – a magántulajdon, a pénz és a piac, az ezeket szabályozó jogrendszer, és az azt működtető törvények és bíróságok – az élet minden szférájában meghatározó szerepet kaptak. Ennek hatására a pénzügyi kapcsolatok, a kereskedelem és a munkamegosztás előbb Európára, majd az egész világra kiterjed.
Ennek a viszonylag gyorsan bekövetkező intézményi „fázis-átalakulásnak” az emberek életére egyaránt voltak kedvezőtlen és kedvező hatásai. A kedvezőtlen hatásokra – a szokásos Marx idézetek helyett – Csokonai, Estve című versét hozom példaként: „Bódult emberi nem, hát szabad létedre, Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönbözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált..” Az idézett zárbékó az intézményi bilincsekre utal, amelyek – miközben korlátozták az ember szabadságát – egy korábban elképzelhetetlen módon felgyorsult a növekedési pályára is vezérelték a társadalmat. Ennek hatására azután ugrásszerűen megnőtt a várható élettartam, bővült a fogyasztási cikkek skálája, az élet biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá vált.
Ez a gyors ütemben formálódó intézmény-rendszer ugyanakkor az egyének és a szervezetek viselkedésének egyre finomabb szabályozását is lehetővé tette. Ennek hatására pedig fokozatosan nőtt a társadalmak komplexitása, a munkamegosztás szálai egyre távolabbi területekre terjedtek ki és az élet különböző területei mind szorosabban kapcsolódtak össze. A jelenség leírására használt „hiper-connected” kifejezés arra utal, a közösségek és a korábban elszigetelt folyamatok elválaszthatatlanul egybefonódtak. A gazdasági, a technológiai és a természeti folyamatok egymásba-fonódása a világot komplex és szorosan egybekapcsolódó globális rendszerré változtatta, minden egyén, minden szféra és minden térség elválaszthatatlanul egybekapcsolódott. Meghökkentő pontossággal írta le ennek a folyamatnak a következményeit már 1977-ben Konrád György, a Városalapító című könyvében: „Minden lépésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha mozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett”.
Ezt a globális világot, mint egy – hat színt tartalmazó – „Rubik-kockát” képzelhetjük el. Jelentse a zöld szín a természeti környezetet, a sárga, a világgazdaságot, a kék, a nemzetközi politikai rendszert, a fehér, a platform alapú vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga, a demográfiát, míg a hatodik szín – a piros – az internet és a napjainkban formálódó mesterséges intelligencia világát. Az egyes országokban, a különböző szférákban és folyamatokban bekövetkező változások – a szándékoktól függetlenül – elkerülhetetlenül módosíthatja távoli népek sorsát. Bárkinek a beavatkozása – amivel valamilyen területen megpróbál maga számára előnyös helyzetet kialakítani – mint a globális Rubik kocka elfordítása szemlélhető, amivel átalakítja az egész rendszert. Ezért, lehet ugyan találgatni, vajon milyen célok is vezetik Trumpot, miközben a globális Rubik kockát forgatgatja, de a következmények egy globális „chicken-game” kialakulásával fenyegetnek.
Vagyis, akár össze-vissza kapkod, akár egy „mester-terv” lépéseit követi, nincs tekintettel arra, hogy komplex és szorosan-csatolt világunkban szinte természetes módon is keletkeznek válságokká erősödő zavarok. Az 1979 márciusában bekövetkezett Three Mile Islandi reaktorbaleset vizsgálata során Ch. Perrow, a Yale egyeten kutatója, arra a következtetésre jutott, hogy a bonyolult rendszerekben, a szinte előre jelezhetetlen, de egybekapcsolódó hibák sorozata súlyos – általa un. normal accident-nek nevezett – balesetekhez vezet. (Perrow, Ch. 2011. Normal Accidents: Living with High Risk Technologies). Ez azt jelenti: eszközeink olyan komplex és szorosan-csatolt rendszerekké váltak, hogy még csak rosszindulat vagy ostobaság sem szükséges ahhoz, hogy krízis-helyzet jöjjön létre. A komplexitás növekedése miatt a rendszerek áttekinthetetlenek és nehezen irányíthatók lettek, a szoros-csatoltság pedig azt idézte elő, hogy a hatások megállíthatatlanul terjednek tova. Így a nem-várt és nem is szándékolt következmények gyorsan megszaporodnak, nem hagynak elegendő időt a megfontolt reakcióra.
A komplex és szorosan csatolt rendszerek eredendő krízis-hajlamát még inkább felerősíti – gyakran katasztrófákat előidézve – a gazdasági és a politikai verseny által kikényszerített „feszített üzemű” működésmód. Ez arra utal, hogy függetlenül az egyre kiszámíthatatlanabb körülményektől, az üzleti szervezeteket működését kontrolláló tulajdonosok, illetve az állami és az önkormányzati szervezeteket felügyelő politikusok végletesen kiélezett a költség-takarékos működésmód érvényesítésére törekednek. Trump és Musk beavatkozásai egyetlen hónap alatt számtalan példát szolgáltattak arra, hogy ez a viselkedés ellehetetlenítheti nélkülözhetetlen tudományos és oktatási intézmények, a nemzetközi segítség és a globális kapcsolatok legkülönbözőbb szervezeteinek működését. Vagyis, a takarékos működésmód átgondolatlan érvényesítése a „Rubik-kocka” világban, szükségszerűen válságokra vezethet.
A globális rendszer stabilitását a korábbitól alapvetően eltérő szabályok biztosíthatják csak. Régen, a viszonylag kiszámítható körülmények között, a költség-hatékonyság a versenyképesség egyik fő meghatározója, ezért a költséget növelő megoldások gyakran a papírkosárban végezték. Az „üzleti ökoszisztéma” korszakában azonban éppen a korábban ellen-javallott megoldások váltak fontossá. Ilyen, a kaotikus üzleti verseny körülményei felértékelődő szokatlan új szabályok: fenntartsd a sokféleséget, megőrizd a modularitást, biztosítsd az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat. Mindeközben pedig folyamatosan erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. (Reeves, M. et al. 2016. The biology of corporate survival)
A napjainkban formálódó új körülmények minden szervezet vezetőjétől a korábbiaktól eltérő viselkedést követelnek. Andrew Grove – az Intel világhírű, magyar származású siker-kovácsa – még a 20. század második felében, így összegezte a legfontosabb élettapasztalatát: „résen lenni mások támadásával szemben, és embereiben is ébren tartani ezt az őrző-védő beállítottságot.” (A. Growe. 1997. Csak a paranoidok maradnak fenn.) Ám sokan félreértették ezt az üzenetét: a valóságban nem a paranoid vezetőkre van szükség, hanem a „paranoia” funkciónak – mondjuk, mint az „ördög ügyvédje” – a vállalati stratégiába való „beillesztésére”. A paranoid vezető viselkedése ugyanis – akár vám-, akár valóságos háborút indít – kaotikus: cselekedetei előre-jelezhetetlenek, az általa irányított szervezetet kiszámíthatatlan, így vele képtelenség együttműködni.
J.M. Keynes – már a múlt század első harmadában- arra intette a kaotikus helyzetbe kerülő vezetőket, hogy a „reakciójukat a fejük és ne az öklük diktálja”. Tanácsát többnyire figyelmen kívül hagyták, ami – napjaink szemszögéből különösen – ijesztő következményekre vezetett. Hasonló véleményt fogalmazott meg 1955-ben írt cikkében Neumann János, aki az emberiség túlélését három viselkedési elv – türelem, rugalmasság, intelligencia – elfogadásától tette függővé. De ugyanilyen következtetésekre jutottak egy – az elmúlt évtizedben lefolytatott – un. ismétléses fogoly-dilemma kísérletben. A résztvevőknek – a 21. század körülményeit modellező – „zajos” feltételek között kellett döntéseket hozniuk, együttműködnek-e vagy „kijátsszák-e” partnereiket, majd ezt követően a megbocsájtás vagy a megtorlás vezérli-e őket. A kutatás végső következtetése, amit a szerzők – a biztonság kedvéért – cikkük címébe is beleírtak: „A bizonytalan világ működési szabálya: bánj óvatosan a haraggal, de légy gyors a megbocsájtással”. (Fudenberg, D. et. al. 2012. “Slow to Anger and Fast to Forgive: Cooperation in an Uncertain World.”)
Az emberiség fennmaradása tehát alapvetően két dologtól függ. Megtaláljuk-e a globális Rubik kocka aktuális állapotában a mindenki számára elfogadható megoldást, illetve lesz-e elegendő bölcsességünk, hogy egyetértésre jussunk a közös túlélés feltételeiben? Az első feltételt egy olyan globális modell kínálhatja, amely mindenki számára hozzáférhető és lejátszhatja rajta beavatkozásának másokra gyakorolt hatását. A második viszont, egy olyan vezetői hozzáállásra utal, amely nyitott arra, hogy mindenkivel megtárgyalja a beavatkozások következményeit, és elfogadja, hogy az előnyöket és a hátrányokat méltányosan „osszák el” Föld sokféle társadalma és térsége között.
Leave a Reply