Ez nem a világ vége.

Hadd kezdjem a legfontosabbal: ez a könyv – Hannah Ritchie alkotása – nagyon jó és mindenkinek, akinek fontos gyermekei sorsa, és az emberiség jövője szinte kötelező olvasmány. Konkrét tényeket felsorakoztatva, azokat rendszerbe foglalva, jó stílusban és meggyőző érveléssel szól, a mindannyiunk számára – túlzás nélkül – életbevágó témáról, a globális környezet állapotáról és az azt befolyásoló tényezőkről. Van azonban még egy, a témában született számtalan műtől megkülönböztető jellemzője. Már a könyv cím is – „Ez nem a világ vége” – kifejezi ellenvéleményét a napjainkban oly gyakori apokaliptikus jóslatokkal szemben.  A szerző ezzel kapcsolatos álláspontját pontosan tükrözi az alcím: „Hogyan lehetünk az első generáció, amely fenntartható bolygót épít?”. A könyv, több szaktudomány legújabb és ellenőrzött vizsgálataira támaszkodva nem pusztán azt bizonyítja, hogy a világvége jóslatok túlzók, hanem azt, hogy hamisak.

Ugyanakkor nem esik az ellenkező végletbe sem, vagyis nem állítja, hogy nincs itt semmi probléma. Végkövetkeztetése így egyszerre optimista, mégis figyelmeztető: a tudományos kutatások eredményeire támaszkodva érzékelteti a gondok súlyosságát, de bemutatja, hogy milyen haladást értünk el az elmúlt évtizedben. Ezzel meggyőzi az olvasót, hogy a megoldás alapvetően rajtunk, embereken múlik. A szerző – Hannah Ritchie – már elismert kutató, aki fiatal kora ellenére tekintélyes tudományos társaságok tagja, akit így jellemzett a New Scientist folyóirat: „Ő az a nő, akinek köszönhetően az egész világ adatokhoz jutott a COVID-19-ről”. Saját bevallása szerint, a könyv megírására az késztette, hogy munkája során gyakran szembesült az átlagembereknek a globális problémákkal kapcsolatos – általa „katasztrofizáló gondolkodásmódnak” nevezett – szemléletével. Az a remény indította el, hogy ezen megváltoztathat.

Ahogy írta: „Az embereknek fel kell ébredniük. El kell kezdeni végre figyelni.” Saját munkája során azonban arra is rádöbbent, hogy „az elkerülhetetlen katasztrófákkal riogató narratívák többet ártanak, mint használnak”. Ez azután arra vezette, hogy „újra-keretezze” az átlagember világképét. Az elért eredmények bemutatásával azt kívánta bizonyítani mindenki számára: „meg tudjuk csinálni”. Ehhez azonban a vak optimizmus helyett – ami többnyire arra hagyatkozik, hogy a dolgok végül maguktól jobbra fordulnak – közösségi összefogás kell, amelynek keretében az emberek egymást támogatva döntenek az alkalmazkodás mellett. A szerző a maga elé kitűzött célt kiválóan oldotta meg: megtalálta az egyensúlyt aközött, hogy bemutatja a globális problémák kiszámítható és elkerülhetetlen súlyosbodását, ugyanakkor meggyőzően bizonyította azt is, hogy az emberiség rendelkezik a megoldást megalapozó tudással és információkkal, a változást lehetővé tevő eszközökkel és forrásokkal.

Mindezt, azzal tette meggyőzővé, hogy bemutatta: azokon a területeken, ahol a társadalmak megtették, az elkerülhetetlen lépéseket, ott képesek voltak elhárítani, a korábban elháríthatatlannak tűnő problémáikat. Eközben azonban folyamatosan arra figyelmezteti olvasóit: ezek megoldását az tette olyan nehézzé, mert – elérve földünk „határait” – az emberiség számára elkerülhetetlen, hogy a fenntartható életmódot alakítson ki. Ez azonban azzal jár, hogy az egyének, a vállalatok, a közösségek és a civilizációk egymáshoz és a természethez való viszonyuk alapvető újra-rendezésére kényszerülnek. Ebben az a legnehezebb, hogy egyszerre kell „úgy tenni a dolgunkat, hogy azzal ne károsítsuk a holnap környezetét”, ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől, hogy „egy olyan világ, nem lehet fenntartható, amelyben lépten-nyomon az elkerülhető szenvedés jeleibe botlunk.”

A fenntarthatóság követelménye, szinte a kezdetektől, megjelent az ember világában. A könyv idézi az amerikai őslakosok életelvét: „Csak azt vedd el, amire szükséged van, a földet hagyd úgy, ahogy találtad”, valamint a régi kenyaiak tanácsát: „Bánj jól a Földdel, nem a szüleid adták neked, hanem gyerekeidtől kaptad kölcsön”. Ám, az ember által teremtett világ – mint többnyire később kiderült – valójában soha nem volt fenntartható. A legtöbb társadalom azonban – beleértve még a magasan képzett és fontos pozíciókat betöltő szakemberek is – a valóságos helyzettel soha nem volt tisztában. Ezért tűzte ki a szerző maga elé a célt: sorba veszi a globális környezet állapotának meghatározó területeket és a helyzetet – a tudományok által ellenőrzött tényekre alapozva – az átlagember számára is érthető módon bemutatja.

Elindulás előtt azonban – az első fejezet végén – a szerző még felvet két érdekes kérdést, amelyek szinte mindig felmerülnek az átlagemberekben és befolyásolják elvárásaikat. Az egyik: a globális népesség alapvető átrendeződése, amely a fejlett és a feltörekvő világ demográfiai visszaszorulását mutatja. Ennek érzékeltetésére egy ENSZ statisztika adatát idézi: „2017-ben élt a bolygónkon a legtöbb gyermek azóta egyre alacsonyabb ez a szám”. A másik: a jövőt alapvetően befolyásoló és éles – filozófiai és politikai – vitákat kiváltó hatás: az un. nemnövekedés” érvényesülése. Ezekből vonja le a következtetést: a fenntarthatóság problémájának megoldásához nem elegendő pusztán az, ha a fejlettek „visszafogják magukat” és csökkentik a világot terhelő fogyasztásukat. A jelenleg érvényesülő viszonyok mellett ez pusztán azzal jár, hogy „ezek az országok egyre jobban meggazdagodnak.” Ezért, a szerző szerint – és ezzel e sorok írója is egyetért – a problémák rendezéséhez pusztán a „nemnövekedés” állapota kevés. A fentarthatóságot csupán a föld valamennyi lakója jelenlegi életmódjának alapvető módosítása teszi lehetővé, ami gyökeresen eltérő változást tételez fel a gazdagok és a szegények világában.  

Az első fejezet a fenntarthatóság elmúlt fél évszázad ellentmondásos eredményeit foglalja össze. Egyrészt bemutatja a bíztató eredményeket, amelyek érzékeltetik, hogy milyen jelentős előrehaladást ért el az egész világ, a gyerekhalandóság, az anyai halálozás, a várható élettartam, az éhezés és alultápláltság, az élethez szükséges alapvető forrásokhoz – víz, higiénia, energia – való hozzájutás, az oktatás és a mélyszegénység problémáinak megoldásában. Másrészt, rámutat, hogy egy sor más fontos területen – mint a levegőszennyezés, klímaváltozás, erdőírtás, élelemzés, a biodiverzitás csökkenése, a műanyagszennyezés hatása az óceánokra és a túlhalászat – „egyértelmű visszaesést látunk”. A könyv további fejezetei ezért sorba veszik és – a legújabb vizsgálatok eredményeire támaszkodva – részletesen elemzik a felsorolt területek problémáit.

A könyv bemutatja a fenntarthatóságot befolyásoló körülmények kialakulását, a helyzet súlyosbodását előidéző változásokat, a remélt megoldások alkalmazása előidézte haladást. Szembesít azzal, hogy a sok próbálkozás ellenére, a zavarok mégis sokasodnak. Ennek magyarázata – ami az egyes problémakörök tárgyalása során az olvasó előtt is világossá válik – hogy a különböző problémák, folyamatok, és egymástól függetlennek tűnő területek egyre inkább összekapcsolódnak és elválaszthatatlanul egybefonódnak. Emiatt egyik sem oldható meg a többitől elszigetelten, ráadásul jövőbeli alakulásuk mind nehezebben jelezhető előre, így váratlanul kirobbanó kríziseket válthatnak ki. A helyzet megértését már önmagában az nehézzé teszi, hogy a válságok kezelésével eltérő tudományterületek foglalkoznak. Így, nem pusztán a különböző térségek, vállalatok és nemzetek eltérő érdekei akadályozzák a megoldást megtalálását, hanem a különböző tudományterületek – a közgazdaságtan, a szociológia, a jogrendszer, a kémia vagy éppen a fizika – modelljeinek és fogalomrendszereinek különbözősége.

A szerző, a könyv végén mintegy 17 oldalnyi szakirodalmi hivatkozást is közread, felkínálva, hogy az olvasó – ha igényli – megnézheti és ellenőrizheti az érveléshez felhasznált tények bizonyítottságát. Ugyanakkor, ebben a tudományos publikációkra emlékeztető formában, a könyv néhány ötletes megoldással tartja fenn az olvasó érdeklődését. Jól szolgálja ezt a célt, a fejezetek – figyelem felkeltő – indító mottója. A levegőszennyezésről szóló 2. fejezet „felvezetője”: „Ilyen Peking levegőapokalipszise belülről – bemutatjuk a várost, amelyet szinte ’élhetetlenné tett’ a légszennyezés (2014). Majd a téma kifejtése során megemlíti, hogy 14 év múlva – a 2022-es téli olimpia idején – a helyzet már rengeteget javult, és Peking kapcsán „kék égboltról és a szmogmentes levegőről” cikkeztek. Az óceánok túlhalászatával foglalkozó 8. fejezet, azzal indít: „2048-ra gyakorlatilag kiürülnek az óceánjaink”. A szerző – miközben bevallja, megérti, hogy még a tudományos cikkekben is használatos az efféle „keretezés” – mégis úgy látja: a regionális problémák ellenére globálisan egészében nem tapasztalható összeomlás.

A környezet-állapota témakör legnagyobb gondja, hogy a politika rátelepszik és „rángató” üzemmódban befolyásolja a médiát. Ezáltal, szerte a világon, az átlagpolgárok szélsőségesen polarizált és egymással kibékíthetetlen véleményekkel szembesülnek. Ennek során egyidejűleg kapnak olyan üzenetet, hogy a „nincs itt semmi baj”, illetve azt, hogy azonnal a „vészfékre” kell lépni. Ráadásul a politikusok – a választók „kézben tartására” – az együttműködés helyett ellenségeket generálnak, ami többnyire lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet. Csak egy példa sok közül: „egy ázsiai kormány 2021-ben váratlanul betiltotta a műtrágya importját, hogy az organikus gazdálkodásra térjenek át. A következmények katasztrofálisak lettek”, hiszen csökkentek a termeléshozamok. Ám a problémák megoldását az is hátráltatja, hogy többnyire azok kapnak támogatást, akik „tördelik a kezüket és panaszkodnak”. A szerző nem is titkolja nézetét: „sokkal többre tartom, hogy vannak, akik tényleg próbálnak tenni valamit.”

Hadd fejezzem be azzal: valamennyi generációnak ajánlom a könyvet. Mindenki számára kínál megfontolandó ismeretet és erősítheti késztetést eddigi viselkedésének megváltoztatására. Az időseket szembesíti eddigi életmódjukkal és ebből fakadó felelősségükkel: milyen világot hagynak örökül utódjaiknak. A felnőtt nemzedékeket munkájukra és életvitelükre emlékeztetve választás elé állíthatja: hogyan éljenek a jövőben, hogy gyermekeik számára minél jobb állapotban levő földet hagyjanak. A fiatalokat pedig elgondolkoztathatja: a számukra automatikusan adódó életforma, vajon hosszú távon fenntartható jövőt kínál-e, és ha ráébrednek, hogy nem, akkor most, – amikor még az viszonylag könnyen megtehető – válasszanak egy fenntarthatóbbat.