„A világban gyorsan növekvő káosz uralkodik, amelyet szándékosan teremtettek és a tudatosan ’megvezetett’ emberek őrült igyekezettel rohannak, vagy épp mosolyogva sétálnak a vesztük felé”. Presser Gábor jellemezte így nemrég, napjaink, bizonytalanságból, tanácstalanságból és az ebből adódó frusztrációból összetevődő életérzését. A helyzet arra emlékeztet, mint amikor egy általunk ismeretlen helység felé tartva, a GPS útmutatásai szerint letérünk az autópályáról. Gyanútlanul követjük az utasításait amikor arról tájékoztat, hogy 500 méter múlva, az elágazásnál forduljunk jobbra, majd néhány kilométer múlva már el is érjük célunkat. Ám kiderül: nincs semmiféle elágazás, nincs hova letérni, és tovább haladva már csak azt ismételgeti: „Újra-tervezés, újra-tervezés”. A probléma nyitja: nem frissítettük a szoftvert, így a régi térképen feltűntetett lehajtó és a célhoz vezető út, a valóságban már nem létezik.
Ugyanezzel a problémával szembesül az emberiség: elmulasztottuk „frissíteni” a régi történelmi narratívákat és fejlődés-modelleket, így állandóan abba ütközünk, hogy „történelem-szoftverünk” járhatatlan utakra vezet. A jövő egészen új „nyomvonalon” folytatódik, amelyre minden társadalom rátérni kényszerül. Ám az új történelem-pályára való csatlakozást nemcsak a tanácstalan társadalmak kiszámíthatatlan viselkedése teszi nehézzé. Nem elegendő ugyanis az eddig használt történelem-térképet egy korszerűbbre cserélni. Elkerülhetetlen az egyének hétköznapi döntéseit vezérlő „életpálya-iránytű” újragondolása is. Az általános tanácstalanságnak ugyanis jelentős forrása, hogy elbizonytalanodott az egyének belső „iránytűje”, amely eddig sikeres életpályára és biztonságos közösség felé vezérelte őket.
Ez a „belső” iránytű azonban sajátosan működik: nem jelöl ki konkrét irányt, pusztán szembesít azokkal az alapvető kérdésekkel, amelyeket mindenkinek fel kell/kellene tennie önmagának mielőtt meghozná döntéseit. Ezeket a szokatlan kérdéseket, először Hillél – a híres jeruzsálemi zsidó rabbi – tárta közössége elé: „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem? Ha én csak magamért vagyok, ki vagyok? Ha nem most, akkor mikor?” A történelem kezdetén az embereket egyszerű és lazán csatolt világ vette körül. A dolgok és a viszonyok áttekinthetőek voltak, az ezekből felépülő eszközök és közösségek pedig kiszámíthatóan működtek. Fokozatosan bekapcsolódva a család életébe mindenki elsajátíthatta környezetének „működési szabályait”: hogyan „kezelje” társait, miként használja az eszközöket és megtanulta számításba venni vajon cselekedetei milyen reakciókat váltanak ki.
Az élet alapszabályát mindenki már gyermekként megtanulta: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Ennek az elvnek – a modern világból visszatekintve – különös működésmódját testesíti meg az un. ubuntu elv. A dél-afrikai bantu népek hagyományait tükröző – Desmond Tutu és Nelson Mandela által népszerűsített – ubuntu „élet-filozófia” egy olyan közösségi szellemet testesít meg, amely a közösség tagjai közötti feltétlen bizalmat, az egymás iránti felelősséget, és az egyéni érdeknek a közösséginek való alávetését hangsúlyozza. Az ennek hatására kiformálódó viselkedés különös példájára csodálkozott rá az afrikai törzsek életét tanulmányozó antropológus. Egy csapat gyermeknek – kísérletként – egy távoli fa alá egy kosár gyümölcsöt helyezett el, majd arra bíztatta őket: versenyezzenek, és aki elsőként éri azt el, az megkapja az összeset. Legnagyobb meglepetésre, a gyermekek kézen fogták egymást és így indultak el. Amikor megkérdezte őket, miért nem versenyeznek egymással, a válaszuk az volt: Ubuntu, vagyis, „Vagyok, mivel ők vannak”.
Ez a helyzet a mezőgazdaságra való áttérést követően alapvetően megváltozott. Kiszélesedett a csoportokon belüli és közötti munkamegosztás, az élet természetes része lett a csere. A bővülő kereskedelem elkerülhetetlenné tette a magántulajdon és a pénz-jellegű közvetítő-eszközök bevezetését. Az élet megnövekedő lehetőségei az embereket opportunista viselkedésre ösztönözték: a megtanult szabályokat esetenként áthágva, igyekeztek kihasználni a felbukkanó lehetőségeket. Ilyen körülmények között a növekvő számú ember együttélése már csak a mindenkire kötelező szabályok előírásával és annak betartatásával volt biztosítható. Amíg a közösségek viszonylag kicsik voltak és mindenki ismert mindenkit, a potenciális szabályszegőket visszarettentette, hogy – a kötelezővé tett büntetés miatt – biztosak lehettek abban: valaki meglátja őket és akkor nem kerülhetik el a büntetést.
A szabálykövető viselkedésnek köszönhetően fokozatosan nőtt a közösség mérete és komplexitása is. Az emberek mind több ismeretlennel találkozhattak, ugyanakkor korábban elképzelhetetlen lehetőségek közül is válogathattak. Ebben a helyzetben megszaporodtak a „potyautasok”, akik „kifaroltak” a szabályok betartásának és a büntetés gyakorlásának kötelezettsége alól. A közösség szétesése a továbbiakban csak egy új, centralizált, büntetési forma bevezetésével volt megakadályozható. (Mathew, S. et al. 2011. Punishment sustains large-scale cooperation in prestate warfare.) Az együtt élők „összeadták” a pénzt, abból „ellenőröket” alkalmazták, akik megfigyelték, „nyakon ragadták”, majd megbüntették a szabályszegőket. Vagyis, a nagyobb és bonyolultabb társadalmak feltalálni és bevezetni kényszerültek az államot: a szabályokat megalkotó, azokat a közösségre rákényszerítő és mindenkivel betartató intézmények rendszerét.
Az intézményesített büntetés rendszere egyszerre kínált előnyöket és jelentett hátrányokat. Egyrészt, a munkamegosztás fokozatosan egyre távolabbra terjedhetett ki, így a közösségek mérete egyre nőtt, a tárgyi világ kifinomultabb, az élet biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Az egyének előtt megnyílt a lehetőség saját sorsuk formálásához. Ugyanakkor, az együttélését mind szigorúbb szabályok és áthághatatlan korlátok terelték. Ezeket az emberek, rájuk záródó bilincsekként – Csokonai (Estve) kifejezésével zárbékóként – érzékelték. Ugyanakkor meggyőződhettek: a növekvő méretű – szerteágazó tevékenységet folytató egyénekből és sokféle csoportokból álló – társadalmakban az együttélést kizárólag a centralizált hatalom által működtetett szabályrendszerek biztosíthatták. Ez a helyzet „szülte” Hillél – kérdésekként megfogalmazott – figyelmeztetéseit.
Először is mindenkit azzal szembesített, hogy míg korábban, hagyatkozhattak a család feltétlen támogatására, ezután, mindinkább saját felelőséggé vált sorsának alakítása. Életútját mindenki maga formálja azzal, amit tesz vagy nem tesz, akiket választ vagy elutasít, amit egy adott pillanatban lép vagy amit a jövőre hagy. Vagyis, minden pillanat – gyakorlati választ váró – kérdésként tette fel: „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” Ezzel párhuzamosan, az egyén létfeltételeinek megteremtésében egyre több, részben ismeretlenekből felépülő közösség – királyság, város, foglalkozási, etnikai és vallási csoportok – játszott szerepet. Ebben a helyzetben, Hillél második kérdése – „Ha én csak magamért vagyok, ki vagyok?” – arra intett: ne mulaszd el megtalálni és követni a létedet alapvetően meghatározó csoportot. Azokhoz igazodj, akik azonos nyelvet beszélnek, akikkel azonos térségben együtt élsz, akik azonos hitet követnek, akik hasonló szociális helyzetűek. Őket választva, az ő szabályaikat betartva, az ő érdekeiket kell védelmezned.
E fejlődés eredményeként az egyének sorsát már nemcsak a jelenben körülötte élők, hanem az egyre távolabbi jövőben bekövetkező események és hatások is befolyásolták. Fontos lett tehát reagálni olyan történésekre, amelyek csak évek, évtizedek múlva következhetnek be. Vagyis, a sokféle természeti, társadalmi, és technológiai folyamat összekapcsolódva olyan helyzetet hozott létre, amelyben az ember, minden pillanatban, egyidejűleg több, eltérő időtávú kihívásra kényszerült válaszolni. Elkerülhetetlen lett rangsorolni, melyik problémát vegye előre, és melyeket halassza későbbre. Hillél harmadik kérdése – „Ha nem most, akkor mikor?” – éppen a problémák, halogatás előidézte súlyosbodására figyelmeztetett. Innentől kezdve Hillél kérdései végig kísérték a társadalmi fejlődést, ám, ahogyan az egyén egyre több közösség tagja lett és megsokasodtak a lehetőségi, a döntések mind több megfontolást igényeltek.
A polgári átalakulás feltételeinek kiformálódásával a történelem magasabb gyorsító fokozatba kapcsolt. A tőkés gazdaság, az ipari forradalom, a liberális politikai kormányzás és a szabad-gondolkodás egymást támogatva robbanásszerű fejlődést indított be. A gazdasági növekedés gyorsult, a népesség száma gyarapodott, a várható élettartam meghosszabbodott, a képzettség és a tárgyi világ sokfélesége nőtt. (A. Maddison. 2004. The World Economy: Historical Statistics.) A technológia egymást követő innovációs hullámai alapvetően átalakították a társadalmakat, a vállalkozási lehetőségek szélesültek és a távoli térségek közötti kereskedelem és információ-csere az élet természetes részévé vált. A modern világban egyre többek reális élettapasztalata lett, hogy alapvetően Hillél első kérdése adott helyes válasz vezérelhet rá a siker pályájára. Ez, az átlagembereket szerte a világon a – sokáig beteljesíthetetlennek tűnő – „amerikai álom” követésére bátorította.
Ezzel párhuzamosan, az egész földre kiterjedő gazdasági, információs és társadalmi kapcsolatok eredményeként az egyén – éljen bárhol a világban – egyidejűleg mind több csoport tagjává vált. A körülmények tehát gyakran késztették, sőt kényszerítették, hogy Hillél második – „ki is vagyok én?” azaz, „kikhez is tartozom?” – kérdésére válaszoljon. Míg egykor az emberek túlnyomó részének alig volt tudomása arról, hogy az általa ismerten túl, még milyen „világok” is léteznek, azokban hányan, hogyan és milyen népek élnek, napjainkban a föld 8 milliárdnyi „lakója” már azt kell tudatosítsa, hogy egymástól ugyan távoli térségekben, eltérő kultúrájú és változatos életmódú társadalmakban él, de a valóságban egy szorosan egybekapcsolódó, globális közösség tagja. A gazdasági együttműködés és a technológiai infrastruktúra szálai – beszállítási és kommunikációs láncok – behálózták az egész földet, és elválaszthatatlanul összekapcsolták a távoli térségeket, közvetlen partnerré tették távoli kontinensek termelőit és fogyasztóit. Ezt a helyzetet egy szokatlan hasonlattal szokták érzékeltetni: „Világunk olyan lett, mint egy nagy dob: bárhol ütöm meg, mindenütt megrezeg”. A változások négy – mind nehezen kezelhető – kihívással szembesítette az emberiséget.
Először: az egymásba fonódó természeti, gazdasági és technológiai folyamatok rendkívül összetett és dinamikus hálózatai globális rendszerré kapcsolódtak egybe. Ez nehezen kiszámíthatóvá tette a rendszer-szintű kockázatokat és felerősítette a krízis-veszélyt. (Renn, O.et al. 2022. Systemic Risks from Different Perspectives.) Másodszor: az ennek következtében, a sokáig csak a távoli és homályos veszélyekként felderengő környezeti, demográfiai, és gazdasági válságok már a jelenben kényszert jelentő kihívásokat idéztek elő. Vagyis, elkerülhetetlenné vált a „messzi jövendővel” való gyakorlati foglalkozás. Harmadszor: beteljesedett az emberiségen a költő egykori álma: „Testvér lészen minden ember”. Ám, gondoljunk csak bele, vajon 8 milliárd „testvérünkkel” a kapcsolatunk „kezelhető” lenne-e az ubuntu-elv alapján? Negyedszer: minden ma élő ember, egyidejűleg, több – nemzeti, etnikai, vallási, valamint osztály-, és regionális helyzetére utaló – identitás-csoport tagja. Miközben morális kötelesség „testvérként” kezelni távoli és ismeretlen embereket, valamennyi identitáscsoportja azt követeli tőle, hogy egyedül őt helyezze a középpontba.
Ebben, az általunk létrehozott, szinte áttekinthetetlenül kaotikus rendszerben ma már kizárólag a mesterséges intelligencia (MI) segítségével igazodhatunk el. Bár ennek alkalmazása komoly kockázatokat is jelent, mégis úgy tűnik: az elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódó egyének és a fenntarthatóság helyreállításának problémájával „küszködő” – így válságoknak kitett – globális rendszer problémáira az ember, csak az MI-vel együttműködve képes választ adni. Miközben tehát folyamatosan Hillél kérdéseivel – mit tegyek? kiket válasszak? mit vegyek előre? – szembesülünk, a választ egy szinte áttekinthetetlen helyzetben kellene megadnunk. Nemrég még elegendő volt, ha mindenki önmagával folytat belső párbeszédet, vajon önérvényesítő tetteit, identitás-csoport választásásait, és a jövőt megelőlegező akcióit illetően milyen irányt kövessen. A napjaink áttekinthetetlenül komplex világában azonban ebbe a belső párbeszédbe elkerülhetetlen bevonni az MI-t.
Az MI egyre inkább képes racionális és megértő partnerként viselkedni, „aki” szembesít minket a vágyaink elérését akadályozó kikerülhetetlen korlátokkal. Hangozzon ez bármilyen különösen: az MI nincs messze attól, hogy az egyént legjobban ismerő társát testesítse meg. Ez ugyanakkor még inkább eltávolíthatja az egyént emberi társaitól. A magányossá válás már napjainkban is a modern világ megállíthatatlanul terjedő globális járványa. Ezt mi magunk idézzük elő azzal, hogy a társainkhoz való alkalmazkodást elutasítjuk. Ennek veszélyét azonban megsokszorozhatja, ha az ember, MI „asszisztenséből”, egy visszabeszéléstől eltiltott, parancsvégrehajtó ágenst alakít ki. Ez ugyanis még inkább képtelenné teszi az akarattal és vágyakkal rendelkező ember-társaival való együttélésre. Az előttünk álló évtized legfontosabb feladata: megtanulni, mind természetes mind pedig mesterséges társainkkal való együttműködést, megfontolni tanácsaikat, tudomásul venni, ha valamit másként látnak, mint mi, és késznek lenni alkalmazkodni hozzájuk.
Leave a Reply