2026: rendszerváltás 2.0.  

A nemrég lezajlott Pride tüntetés egy 1988-as élményemet juttatta az eszembe. Kormányszóvivőként, akkor rám hárult az a kötelesség, hogy szeptember 12-én átvegyem a bős-nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők petícióját a Parlamentben. Ez az esemény úgy él az emlékezetemben, hogy ekkor tudatosult bennem: elkerülhetetlen a rendszerváltás. Hirtelen világos lett: ami addig volt, az folytathatatlan és ezt már a társadalom többsége is felismerte. Lényegében ugyanez az érzés alakult ki bennem, a Pride tüntetés láttán. Az elmúlt évtizedek legnépesebb – a tiltások és fenyegetések ellenére is megtartott – megmozdulásának békés és reménykedő résztvevői az 1990-es „rendszerváláshoz” mérhető átalakulás elkötelezett támogatóinak tűntek.

A 1980-as években – előbb, mint nekem – sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy alapvető változásokra van szükség. Épp így, még ma is vannak olyanok, akik nem látják, hogy újabb rendszerváltás előtt állunk. A Pride eseménye azonban sokak szemét felnyithatta: a változás folyamata – úgy tűnik – túljutott a „billenési ponton”. Ennek belátását megkönnyíti, ha logikai sorba rendezve a változás folyamatának rendszer-szerűen összekapcsolódó elemeit ráébredünk: meghökkentő hasonlóságot mutatnak az 1980-as évek és a 2020-as évek társadalmi és gazdasági folyamatai és eseményei. Ennek nyomán letagadhatatlanná válik: a napjainkban zajló és egymást erősítő folyamatok ellenállhatatlanul sodorják Magyarországot egy újabb rendszerváltás felé. Az már elkerülhetetlen és csak súlyos – az EU-ban vállalhatatlan – erőszak alkalmazásával is csak időlegesen késleltethető.  

Az alapvető változások kényszerét mindkét korszakban ugyanaz váltja ki: a gazdasági növekedés megtorpan, emiatt fokozatosan lepusztul az infrastruktúra, romlik az élet minősége, stagnál az életszínvonal és nő az egyenlőtlenség rétegek, illetve térségek között. Az 1980-as években ez abban mutatkozott meg, hogy a gazdasági növekedés, az 1960-1970-es évekbeli 5.7%-ról, a 1980-as években 1.8%-ra csökkent, 1988-1989-ben azonban szinte „megállt” és a növekvő egyensúlytalanságok megrendítették a „rendszer” stabilitását. A 2020-as években, szinte pontosan ugyanez ment végbe Magyarországon: a gazdasági növekedés lassul, az árak növekedése magas, és immár több éve megállíthatatlan a lejtmenet. Hazánk Kelet-Európa „beteg embere” lett: a térség 23 állama között, növekedési ütemünk egyike a legalacsonyabbaknak. A gazdaság a repülőrajt helyett „földbe állt”, 2025 első félévében az ígértnél és reméltnél jóval gyengébb teljesítményt nyújtott.

A gazdaság motorjának több évig tartó lefulladása elkerülhetetlenül problémákra vezet: a legkülönbözőbb területek fejlődése megtorpan, növekvő egyensúlytalanságok és szűk keresztmetszetek alakulnak ki. Az ebből fakadó életérzést az 1980-as években még az is súlyosbította, hogy egyre többen utazhattak „nyugatra” és szembesülhettek az élet ottani minőségével. A 2020-at követően az egészségügyi és az oktatási rendszer, a közlekedési infrastruktúra és az önkormányzati rendszerek „lerobbanása” az átlagpolgárokban a szétesés életélményét idézte elő. Ez a helyzet tükröződik a nemzetközi és a hazai statisztikákban is, így hazánk elmaradása a nemzetközi összehasonlításban is letagadhatatlanná vált.     

Az élet sok területének szembetűnő leromlására a kormányzó hatalom – a 1980-as években és a 2020-as években egyaránt – ugyanazt a kézenfekvő, ám változatlan „üzemmód” mellett növekvő kockázatot jelentő megoldást választotta. A fejlesztési források hiányát hitel-felvétellel hidalta át, ami lehetővé tette ugyan a problémák okaival való szembenézés halasztását, viszont az eladósodás útjára vezérelte az országot. 1985 márciusában, az MSZMP 13. kongresszusa – miközben a felgyülemlett problémák már elkerülhetetlenné tették volna a kialakult társadalmi és kormányzási forma újra-gondolását – olyan gazdasági programot hirdetett meg, amely – az ország eladósodásának árán – az életszínvonal „megőrzését” tűzte ki, minden felülíró célként. A 2020-as években Orbán Viktor ugyanígy hitelek felvételével jutott fejlesztési forrásokhoz, amit azután – a nyikorgó bicikli stratégiát követve – mindig az éppen a legsürgetőbbnek tűnő helyen használtak fel. Ez a módszer azonban egyszerre vezetett az adósság növekedésére és az egész rendszer fokozatos leromlására. A 2026-os választásokra tehát úgy „fordul rá” az ország, hogy az infláció és a költségvetés hiánya is magas, a növekedési ütem alacsony. Ráadásul a devizában történő eladósodás már nem is pusztán a választási pénzosztáshoz szükséges, hanem a tényleges államháztartási hiány „befoltozásához”.

Miközben egyre kevésbé rejthető el a választópolgárok elől a helyzet romlása, az ország legfelső vezetése nemzetközi környezetében – mindkét korszakban – nehezen kezelhető kihívásokkal szembesül. A 1980-as évek közepén ezt az váltotta ki, hogy 1985 márciusában a – „szocialista rendszert” addig „kordában tartó” – Szovjetunióban, hosszútávú hatású személyi változás ment végbe. M. Gorbacsov lett az SZKP főtitkára és ezzel jelentősen megváltozott a Szovjetunió és az egyes szocialista országok kapcsolata. Gorbacsov egyrészt „leírta” az addig megkérdőjelezhetetlen hatalmú „öregeket”, Husáktól, Honeckeren keresztül, Kádárig. Ezzel párhuzamosan nagyobb mozgásteret engedett az országok vezetőinek, ugyanakkor hangsúlyozta felelősségüket a rendszer konszolidálásában. A magyar társadalmat kézben tartó MSZMP vezetőit és elitjét elbizonytalanította, hogy kiszámíthatatlanná vált a korábbi „végső stabilizátor” beavatkozása.

A 2010-2020-as években hazánk nemzetközi helyzetét alapvetően EU tagságunk határozta meg. A belépést követő első időszakban meglevő bizalom és támogatás azonban – részben az a jogállamisággal összefüggő problémák, részben Oroszországhoz és Kínához fűződő viszonyunk miatt – fokozatosan gyengült. Magyarország, az elmúlt években bekövetkezett „szuverenitási fordulatával”, sajátos „diplomáciai vákuumba” lavírozta magát. A mai helyzetet jól jellemzi a legutóbbi EU jelentés megállapítása: „Magyarország sereghajtó a jogállamiság területén”. De épp így árulkodó a Fidesz „ellentámadását” vezérlő új jelmondata: „Brüsszel az új Moszkva”. A következmény: Orbán Viktor politikai mozgási tere látványos szűkült és az ország fejlesztésére felhasználható EU források tartósan csökkentek.   

A külső környezet és a belső feltételek negatív változása – mindkét korszakban – szükségképpen erodálta a kormányzó hatalom sokáig stabil társadalmi támogatottságát. Ez egy ideig rejtve maradt, mivel mind a szocialista és az orbáni rendszer szorosan „kezében tartotta” a társadalmi befolyásolás intézményeit és eszközeit: a médiát és a rendfenntartó szerveket, a helyi önkormányzatokat és a pénzosztogatás sokféle formáját. Ugyanakkor a kedvezőtlen tapasztalatok halmozódása a támogatottságot kikezdte és az lassan gyengülni kezdett. Ezt a folyamatot azután két – a 1980-as és a 2020-as években egyaránt megjelenő – tényező felgyorsította.   

Az első: a növekvő problémákkal szembesülve az uralmon levő hatalmi elit elbizonytalanodik. Ez felerősíti a belső vitáikat a „hogyan tovább” kérdéséről, arról milyennek is képzelik el a jövőt? Másrészt, ez összekapcsolódik a „kivel tovább?” kényes kérdésével, vagyis kiéleződik a küzdelem a pozíciók újra-osztásáért. Ez tetten érhető az 1980-as évek második felében, amikor elkezdődik a „régi garnitúra” lecserélése. Ennek csúcspontja a 1988-as MSZMP pártértekezlet volt, ahol Kádár Jánost leváltják a főtitkári posztról, és – ezzel összefüggésben – alapvetően megváltozik a Központi Bizottság és a Politikai bizottság összetétele. A 2020-as években épp így fokozatosan szembetűnő lett a Fidesz „régi gárdájának” látványos elöregedése és a vezetői elit elbizonytalanodása. Mind többen kezdenek „kibeszélni” és egyre több jel utal arra, hogy a 2026-os választás előtt sor-csere várható. Ugyanakkor ezek a problémák komolyan érintik az ellenzéket is: a kudarcok nyomán rájuk akasztott „ó-ellenzék” elnevezés felidézi „ellenzék-csere” veszélyét.  

A változásban alapvető fordulatot előidéző másik tényező: megjelennek a színen a „rendszer-váltás” ígéretét beteljesíteni képes személyek és mozgalmak. Amikor ugyanis a társadalom szembesül, hogy felbukkannak a rendszer alapvető átalakítását nemcsak hirdető, de azt végig vinni is képes aktorok, az válaszra készteti mind a hatalom birtokosait, mind az erről addig csak „ötletelő” ellenzéket, mind pedig az vitájukat eddig csak „fél füllel” hallgató az átlagpolgárokat is. Most váratlanul mindenki előtt „feltűnik az írás a falon”: „itt valami egészen mást, egészen máshogyan és egészen másvalakiknek kellene csinálni”. Ennek hatására az emberekben a változás igényének bizonytalan érzése, fokozatosan meggyőződéssé erősödik. Ezzel pedig nyer teret a nézet: a rendszer alapvető átalakulása nemcsak lehetséges, de kívánatos, sőt elkerülhetetlen.

A változások folyamata az 1980-as évek közepén érkezik ebbe a szakaszba: fokozatosan megjelennek a rendszerváltást hirdető – de egymással is vitatkozó – mozgalmak. 1987-ban megjelenik a gazdasági irányváltást felrajzoló „Fordulat és Reform”, megszerveződik az MDF, létrejön a Szabad Kezdeményezések Hálózata majd további ellenzéki csoportok. Korábban elképzelhetetlen módon tüntetések robbannak ki és szerveződik a társadalmi ellenállás. Fokozatosan körvonalazódik a rendszerváltás – mondjuk így – 1.0-ás víziója. A „hogyan tovább” kérdése – mind nyíltabb vitákat kiváltva – megosztja az MSZMP tagságát is. Ez végül elvezet oda, hogy – 1989 októberében – az MSZMP szétválik, és létrejön MSZP, amelyik előbb még bizonytalan a változás kérdésben, majd fokozatosan felvállalja a „rendszer” valamilyen átalakulását. Ennek tükrében tekinthető alapvető fordulatnak, amikor 2023-ban – az ellenzéki pártok sorozatos kudarcait követően – váratlanul megjelenik a színen Magyar Péter és szinte ellenállhatatlanul tör előre a Tisza mozgalom. Dinamikus fejlődése egyszerre jelent kihívást a Fidesz és az ellenzéki pártok számára. Felerősíti a pártok belső vitáit, fokozza a „régi gárda” elbizonytalanodását és a politikai harc egyre inkább túlélési küzdelemmé változik.  

Az átalakulás sorba vett, egymást erősítő folyamatai 2025 nyarán elvezettek oda, hogy a társadalom többsége fokozatosan elfogadja: 2026-ban többre lesz szükség, mint egyszerű kormány-váltásra. Éppen ez teszi elkerülhetetlenné, hogy számot vessünk az 1.0-ás és a felderengő 2.0-ás „rendszerváltások” közötti különbséggel. Az 1990-es választás „szabaddá tette az utat” a szocializmus hagyományos modelljének lecserélése előtt. Az 1.0-ás rendszerváltás – az államszocializmus autokratikus rendszerét gyökeresen átalakítva – alapvető intézményi átalakulást hozott. A társadalmat „átvezette” a jogállam intézményei által vezérelt, a „fékek és ellensúlyok” által korlátozott politikai modell, valamint a piac és a magántulajdon logikája által működtetett gazdasági rendszer kialakulásához. Ezekhez a változásokhoz azután fokozatosan hozzáilleszkedett a társadalom egyéb területeinek – a civil szférának, a médiának, az önkormányzatok működésének stb. – szabályozása.  

1990-et követően tehát a polgári társadalom kiépült intézményeit folyamatosan hozzá kellett igazítani a változó feltételekhez. Ám a fordulatot követően fokozatosan formálódó rendszert, az egymást követő kormányok – engedve az ellenállhatatlan csábításoknak – a „megbízható és hűséges” személyek a vezetői posztokra történő kinevezésével, növekvő mértékben „kézivezérlésre” állították át. Orbán Viktor ezt a rendszert 2010 után olyan mértékben eltorzította, hogy az, a legfelső hatalmat birtokló személy bármilyen igényét vagy óhaját kielégíthesse. Az „illiberális rendszer” koncepcióját a miniszerelnök – 2014-es 2/3-os győzelmét követően – 2014. július 26.án, tusnádfürdői beszédjében hirdette meg. Hatalmának „bebetonozása” érdekében a jogállam törvényi rendszerében olyan rendszerszerű változásokat valósított meg, amelyek – hol az indokolt fékeket feloldva, hol meg éppen a szabad döntést „satufékekkel” korlátozva – a regnáló hatalom leválthatatlanságát és híveinek anyagi gyarapodását lehetővé tevő működésmódot alakítottak ki. (Lásd: 2025-ös EU jogállamiság jelentés)

Az elmúlt évtizedben tehát a Fidesz, az eredeti – mindenkinek egyenlő lehetőségeket, jogokat, és beleszólást biztosító – 1.0-ás jogállami rendszert meghekkelte és a „haverok” gazdagodását, az ellenfelek kiéheztetését lehetővé tevő rendszerré alakította át. Napjainkra ez a politikai rendszer olyan mértékben eltorzult, hogy emiatt nem idézhető elő valódi változás pusztán azzal, ha a 2026-os választáson győztes ellenzéki párt egyszerűen csak beülteti saját embereit a különböző szervezetek és intézmények vezetői pozícióiba. Ahhoz, hogy az ország kikerüljön a „mély süllyedésből” elkerülhetetlen egy újabb – 2.0-ás – rendszerváltás megvalósítása. Ezt azonban három probléma nagyon nehézzé teszi. Az első: az intézményrendszer, a „kézivezérlésre” való áttérés következtében olyan mértékben eltorzult, hogy a vezetői posztokon az alapvető személyi változások elkerülhetetlen. Ezt a társadalom láthatóan elfogadja, de a kialakult rendszer jellegéből fakadóan, még egy 2/3-os ellenzéki győzelem esetén sem várható, hogy „egy csapásra” megvalósítható volna a gyökeres személyi változás, amely elvezethet az intézményrendszer „normalizálódásához”. Ráadásul, a változások megvalósulását megalapozó nagyarányú választási győzelem kiharcolója, arra hivatkozhat, hogy a változás azzal teljesíthető be, ha mostantól majd ő nevezni ki az intézményeket működtető személyeket. Ez azonban, a törvények rendszerében megvalósítandó alapvető változások nélkül azzal a veszéllyel jár, hogy az intézmények nem térnek vissza a jogállami működésmódhoz, hanem azt az új hatalom – a sokféle csábítás és kényszer miatt – a régi módon fogja működtetni.

A második: a NER – éppen a 2/3-os hatalmára támaszkodva – eltorzította a törvények rendszerét és az Alkotmányba, illetve a törvényekbe is beépítette a leváltását megakadályozó intézményi korlátokat. Vagyis, nem pusztán a kinevezett személyek által működtetett intézményi kézifékek útján akadályozzák meg a liberális politikai rendszer intézményeinek – az Alkotmánybíróságnak, az Ügyészségnek, a bíróságoknak, az MNB-nek, a média-szabályozásnak stb. – elvszerű működését, hanem a törvények rendszerének szisztematikus eltorzítása révén. Ezért elkerülhetetlen a jogrend és az intézmények működésmódjának alapvető „átfésülése” és az Európai Unió „megszokott és elfogadott” gyakorlatához való „visszaillesztése”. Ezt egyébként az EU – az elmúlt, de az előttünk álló években is – várhatóan egyre nagyobb nyomást gyakorolva követeli.   

A harmadik: a 2.0-ás rendszerváltást olyan helyzetben kell végrehajtani, amikor a „régi” rendszer hívei fontos döntéshozói pozíciókat és szinte korlátlan forrásokat birtokolnak, erre támaszkodva pedig megakadályozhatják az átalakulást. A gazdaságban és a politikai intézményrendszerben képesek a „botot a küllők közzé dugva” lassítani, sőt ellehetetleníteni az átalakulást. Ezzel nem pusztán az elkerülhetetlen változásokat akadályozhatnák, hanem olyan gazdasági és politikai helyzetet idézhetnének elő, amely kiválthatná a beindult átalakulás visszafordításának és a NER a hatalomba való visszatérésének veszélyét. Ezért alapvetően fontos, hogy a 2.0-ás rendszerváltást átgondolt, részletes és egyeztetett „útvonal-terv” vezérelje, amit stabil konszenzus és összefogás támogat. Nem elegendő tehát csupán egyetlen politikai erő támogatására alapozni. A különböző politikai érték köré szerveződő mozgalmak és pártok együttműködését már a 2026-os választások előtt célszerű megszervezni, de ennek működtetése létkérdés lesz a választások után.  

Azzal azonban mindenkinek tisztában kell lennie: az új rendszerváltás folyamata már túl van a „point of no return”-ön. Ez azt jelenti, hogy – amiként az MSZMP nem volt képes megállítani a változásokat a 1980-as évek végén – már a Fidesz sem lesz képes erre 2026-ban. Még sok mindennel próbálkozhat: „sorcserével” és személyek „feláldozásával”, a választási győztesek „megvásárlásával”, vagy éppen a változások erőszakos akadályozásával. Ám, az ország lejtmenete, amit a NER rendszer idézett elő, ennek a rendszernek a „leváltása” nélkül, nem állítható meg. Vagyis, a jövőt a magyar társadalom számára csak a 2.0-ás rendszerváltás jelenthet.


Posted

in

by

Tags:

Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *