Kaphat-e új koronát a teremtés?

A cím a közismert kijelentésre utal: az ember a teremtés koronája. A Biblia szerint Isten az embert – miután mindennel kész volt, mintegy betetőzéseként mindannak, amit addig létrehozott – utolsóként teremtette. Először – nem mellékesen – Ádámot, a férfit alkotta meg, majd „belőle” formálta társat, Évát, a számára. Így az ember – a „teremtés koronája” eszméből eredeztethetően – a kozmikus fejlődés csúcsának tekintendő. Az isten általi teremtés modellje azonban még valami olyasmit is sugall, hogy ez a kivételezett pozíciója végleges. Vagyis, nem kell attól tartania, hogy egyszer csak „trón-fosztatik”. Egy új tudományos közlemény azonban megkérdőjelezni látszik ezt az „axiómát”. (Rainey, P. – Hochberg, M. 2025. Could humans and AI become a new evolutionary individual?)

Az elmúlt két évszázadban, a tudomány fejlődésének eredményeként fokozatosan gyarapodtak az ismeretek, amelyek az emberhez vezető – természeti törvények által magalapozott – út folyamatát és fontosabb fordulópontjait feltárták. Egyre világosabbá vált a föld geofizikai szerkezetének formálódása, majd ehhez kapcsolódva, az élet keletkezése, végül az ember kialakulása feltételeinek a létrejötte. A kutatások nyomán feltárult az emberhez vezető – az anyagi folyamatok egybekapcsolódásából épülő – fejlődés-pálya természetes menete, az élet kialakulásának fontosabb „fordulópontjai”, majd ennek folytatódásaként, az emberré válás meghatározó „állomásai”. A kutatók vizsgálataiból egy olyan kép rajzolódik ki, amely azt mutatja: a természeti körülmények jellegzetes együtt-állása esetén a lét egyre komplexebb szerveződéseinek kialakulása – vagyis, a „teremtődés” – az anyagi valóságba „programozott” szükségszerű következmény.

A folyamat, két – egymástól részben eltérő – szemszögből szemlélhető. Voltak, akik a „teremtődés” menetét folytonosnak látták: a változások, apró, szinte észrevehetetlen lépései vezettek egyre fejlettebb és komplexebb struktúrák létrejöttéhez. Mások a komplexitások felépülésének folyamatában „ugrásokat” fedeztek fel, amelyek az addig fokozatos átalakulás menetét megszakították. Ilyenkor a természeti körülmények különös összejátszása a létezés újabb – korábban még nem létező – szintjére vezettek. A létnek ezeket az szintjeit nevezték a létezés „lépcsőiknek”, az idő „emeleteinek”, illetve az evolúciós létra fokozatainak is. Vernadszkij orosz és Teilhard de Chardin francia gondolkodó – még a 20. század elején – a földi létezés különböző formáit sajátos létszintekbe sorolta: a természeti környezetet a geoszféra, az élet jelenségeit a bioszféra, az emberi tudat alkásait pedig nooszféra szintjein helyezték el. (Pitt, D. et al. 2021. The Biosphere and Noosphere Reader: Global Environment, Society, and Change.)

Napjainkban a kozmosz változásának, az élet keletkezésének és az ember kialakulásának folyamata – a gyarapodó tudományos eredmények birtokában – egyre pontosabban tárul elénk. A világunkat alkotó, egymásra épülő komplexitások létrejöttét elemezve, többen a komplexitás-szintek keletkezése egységes – de eltérő törvényszerűségek alapján szerveződő – modelljeit vetették fel, mint a „multi-level learning” elmélet (Vanchurina,V et al. 2022.) vagy az „assembly theory” (Sharma, A. et al. 2023).  Ezek közös jellemzője, hogy a világ hasonló – rétegzett „felépítésű” – szerkezetére utalnak, ám ezeket eltérő törvényszerűségek által meghatározottnak gondolják. Ám mindezekből egy szintekre tagozódó világ képét rajzolódik ki előttünk. Az igazi kihívást ma már nem is a „szintugrásokkal” tarkított fejlődéspálya „állomásainak” megtalálása, mint inkább a lét-szintek „ugrásait” kiváltó és azt vezérlő konkrét feltételek – anyagi folyamatok és természeti törvények – létrejöttének, azaz a világegyetem különös „életre hangoltságának” értelmezése jelenti. A tudományban, napjainkban leginkább elfogadott nézet szerint az élet és az ember megjelenése is, a természeti folyamatok és az azt vezérlő törvények elkerülhetetlen következménye. (Solé, R. 2025. Origins of life: the possible and the actual.)

A folyamatosan születő eredmények egyre pontosabban tárták fel a lét-szint ugrások folyamatát és belső dinamikájának részleteit. Elkezdődtek a vizsgálatok a naprendszerünk és más naprendszerek bolygóin kialakuló élet nyomainak felkutatására, sőt megjelentek az első híradások az eredményekről. (Khawaja, N. et al. 2024. Detection of organic compounds in freshly ejected ice grains from Enceladus’s ocean). Ennél sokkal egyértelműbb eredmények születtek az ember kialakulásának körülményeiről és valószínű menetéről. Ennek keretében egyre gyarapodnak az állatok világában is megjelenő eszközhasználat és az általuk berendezett „életterek” példái. Vagyis, az eszköz-készítés és -használat, illetve az ezekkel kapcsolatos ismeretek csapaton belüli átadása – korábban kizárólag az emberre jellemzőnek vélt – kompetenciájának mind több példáját fedezték fel elődeinknél.

Ezen eredmények nyomán, az új létszintek keletkezésének menete az emberré válás folyamatában tárult fel a legszemléletesebben. A kutatások, a „még nem emberi” szinttől a „már egyértelműen emberi” szintig elvezető fejlődés-pálya négy, egymáshoz kapcsolódó lépését azonosították:

• A tudat-létszint „elemi építőkockái” – az élet fenntartását szolgáló eszközök, a kiépített „lakóhely”, az ezekhez kapcsolódó ismeretek és viselkedési szabályok átadása – már az állatvilágban megjelennek. 
• Ezekből az „elemi építőkockákból” fokozatosan egy olyan kulturális konstrukció épült ki, amely már nem a biológiai evolúció szelekciós módszerével, hanem egyre inkább a kudarcokból való tanulás útján tökéletesedik. Ezzel, tanulás egyre inkább a tudat-létszint komplexitás-építő mechanizmusává lép elő.
• A fordulópontot az agy növekedésének megszűnése váltotta ki, rákényszerítve az embert, hogy a kultúra elemi „építőkockáiból” un. disztributív adaptációt hozzon létre, amelyhez a csoport minden tagja hozzáférhet. (Lamm, E. et al. 2023. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations) 
• A kultúra konstrukcióiból épített, mesterséges környezet azután – miközben megvédte az embert a természet hatásaitól – egyre újabb kihívásokkal is szembesítette. Arra kényszerítette, hogy – a tanulás módszerével – eszközeit tökéletesítse és növekvő komplexitású közösségeinek működtetését biztosító ismereteit gyorsulva növelje.  

Az emberré válásnak ezek a „lépései” mintaként szolgálnak a létszint ugrások általános mechanizmusa megértéséhez. Ennek alapján a létszintek formálódásának következő általános „menetrendje” tárul fel:

• Már a korábbi létszint „természetes” működésének eredményeként létrejönnek az új szint elemi „építőkockái”, amelyekből – még az adott szint szerveződési szabálya szerint – egyre összetettebb szerveződések születnek.
• A komplexitás bizonyos szintjét túllépve szükségszerűen alakul ki a korábbi szintektől eltérő, már egy új szintre jellemző emergencia-mechanizmus. 
• Az átalakulás alapvető fordulatát az idézi elő, hogy olyan körülmények jönnek létre, amelyek lehetővé teszik és/vagy ösztönzik a szintugrást. Ez kiváltja az új szint „saját” szerveződési szabályának az elterjedését.
• Az „ugrást” követő új szint formálódását már az erre jellemző – a korábbitól eltérő – „barkácsolási” mechanizmus vezérli, amelynek alapján jönnek létre az új szint egyre növekvő komplexitású struktúrái.   

Ezeken az egymáshoz kapcsolódó szakaszokon keresztülhaladva formálódott ki a világegyetem, majd az élet, végül az ember világának – egyre komplexebb struktúrákból épülő – rétegzett felépítésű szerkezete. (Paksi D. 2020. Emergencia: a világ rétegzett felépítésének elmélete.). A kozmosz – ezen belül naprendszerünk és szűkebb „otthonunk”, a föld – anyagi struktúráit, majd az erre épülő élővilág különböző bonyolultságú „szereplőit” a természet törvényei formálták. Az élőlények sorából kiemelkedő ember viszont – a fennmaradás kényszereinek hatására – maga hozta létre egyre összetettebb rendszereit. A 21. századba átlépve azonban váratlanul – bár egyelőre még homályosan – egy új létszint jelei tűntek fel. Sokasodnak az olyan tudományos és műszaki eredmények, amelyek az ember „saját” – a tanulás által maga formálta – létszintjének a tovább-épülésére, akár egy „ember utáni” fejlődési szint lehetőségére utaltak.

Ez a lehetőség a technológiai fejlődés és az ember egyre gyarapodó mechanikus vagy elektronikus „kiegészítéseinek” nyomán már a 20. században felmerült. Több – alapvetően filozófiai indíttatású – próbálkozás történt a „poszthumán” jövő kérdésének tudományos elemzésére. (Horváth Márk et al. 2019. A poszthumanizmus változatai.) Napjainkban azonban – részben az emergencia-elmélet, részben a mesterséges intelligencia legújabb eredményei nyomán – alapvetően új helyzet jött létre a „poszthumán” létszint kialakulásával kapcsolatban. Az emberbe magába vagy társadalmi környezetébe szervesen beépülő elektronikus „kiegészítések” reális lehetőséggé teszik – rém-álmokat vagy vágy-álmot beteljesítő valóságként – az emberi létszint „tovább épülését”. Sőt, mintha az embert a körülmények kényszerítenék rá egyre inkább, egy új létszint megalkotására.

A mesterséges intelligencia (MI) rendszerei – az emberbe és a társadalomba „szervesen” beépülve – képessé váltak, korábban kizárólag az ember által végrehajtott feladatok ellátására. Az MI elterjedése egyre gyorsul és ez reálissá teszi, hogy a – Neumann János által felvetett – szingularitást elérve, majd az előttünk álló 3-4 éven belül azt átlépve, egy, szinte a felismerhetetlenségig megváltozott társadalomba „érkezzünk”. Az MI térhódításával kapcsolatos jelenlegi aggodalmak jórészt a következmények eltérő értékeléséből adódnak: vajon az MI pusztán az ember kiszolgálója lesz, vagy kiszorítja, esetleg leigázza őt? (Rainey, P. 2023. Major evolutionary transitions in individuality between humans and AI.) Ám, ezek mellett a közvetlen – egyáltalán nem mellékes – kihívások mellett felmerült egy még spekulatívabb, ugyanakkor mélyrehatóbb kérdés: vajon az ember és az MI között létrejövő egyre mélyülő egymásrautaltság, elvezethet-e, egy új létszint – még a szingularitásnál is kevéssé belátható – kialakulásához?

Az egyik lehetséges perspektíva a cikk elején hivatkozott írásban fogalmazódott meg: az emberi (HI) és a mesterséges (MI) intelligencia egybefonódása, az emberi individualitás új szintjeként értékelhető. Mintha az ember a tudati aktivitás új szintjének kiépítésébe fogna bele. Ez a lehetőség szemléletessé tehető az embernek egy olyan modelljével, amely őt egy Matrjoska-babához hasonlítja. (Marosán, Gy. 2023. A matrjoska-modell.) Ennek egymásra épülő rétegjeit – evolúciós történetünk változó körülményeinek kihívásaira válaszként – mi magunk alkottuk. A baba legbelső rétegét – még az „őseinktől” örökölt – ösztönök alkotják, erre „építettük rá” a kulturális szimbólumok, majd az egyre összetettebb kulturális konstrukciók szintjét, erre azután egy egyre növekvő komplexitású intézményi struktúrákat „emeltük rá”. Nos, az MI és az HI egybefonódásából létrejövő szerveződést, mint a Matrjoska babára épített újabb, legkülső réteget képzelhetjük el. Ez az ember humanizált környezetét olyan mértékben kiszélesítené, hogy akár a föld globális folyamatain túli akciókra is képessé válhat.

Ugyanakkor, az emergencia-elmélet még egy ennél is különösebb lehetőséget tár elénk. Az MI és HI összefonódásából létrejövő „képződmény” ugyanis akár egy új létszint elemei „építőkockájaként” is tekinthető. Ebből – mint a létszint-szerveződés általános „menetrendje” mutatja – megfelelő feltételek esetén beindulhat egy alapvetően új létszint „barkácsolása”. Ismert, hogy az élet megjelenését megelőzte olyan komplex molekulák létrejötte, amikből az élő anyag kiformálódott. Épp így, az ember előtt már éltek eszközöket készítő, azokat a tanulás útján tökéletesítő és tapasztalataikat egymásnak átadó élőlények. Ennek mintájaként az ember „után” is folytatódhat egy új létszint barkácsolása.

Beismerem azonban, hogy a kép egy előre homályos és a kutatás még sokáig eltarthat. Addig pedig – értelemszerűen – csak elmélkedhetünk a különös alternatívákról: vajon az ember megtarthatja a „teremtés koronája” címet, csak még csodálatosabb lehetőségeket kaphat, vagy az ember – az MI-vel egybefonódva – egy alapvetően új létszint szerveződésének elemi „építőkockájává” válva, a kozmikus lét minőségileg új szintjét formálják ki. Ez a perspektíva egyelőre éppen úgy beláthatatlan, mintha egymillió évvel ezelőtti elődeink eszközeiből és az ezekből kikövetkeztethető gondolataik alapján próbáltuk volna előre látni társadalmunk mai szintjét. Ennek a hipotézisnek a tanulmányozására az kínálhat lehetőséget, hogy a kozmoszban keressük az új létszint lehetséges nyomait. (Williams, M. 2025. Galaxies with high radio emissions could be home to many advanced civilizations.) S, bár felbukkantak már az első jelek, még mindig nem igazán tudjuk, hogy mit is keressünk.