Ezt a különös kérdést, Harry Truman, sokat idézett megjegyzése – „Adjatok nekem végre egy „egykezes” közgazdászt! – juttatta az eszembe. Az amerikai elnök, a döntések előkészítése során szembesült azzal, hogy tanácsadóitól – szinte bármely probléma esetén – mindig hasonló válaszokat kapott: „egyrészt (on the one hand) ….., másrészt (on the other hand)”…. Miközben egyértelmű és félremagyarázhatatlan megoldást várt (volna), a megkérdezettek, ahelyett, hogy elébe tárták volna a „tökéletes” döntést – hivatkozva a társadalom sokféleségére, a gazdaság növekvő komplexitására és a helyzet bizonytalanságára – mindig ugyanazt az „on the one hand”, majd az „on the other hand” szöveget „nyomták”. A frusztráció váltotta ki belőle az „egykezes” közgazdászt kereső reakcióját. A valóságban, válságokkal és bizonytalansággal teli életünkben szinte minden döntésénél, szinte mindenki ugyanilyen helyzetben találja magát.
Vegyünk egy – Berry Schwartz, TED prezentációjában elemzett – hétköznapi szituációt, amelyben a gyógyulását kereső beteg, a hatékony terápiát beszéli meg orvosával. A vizsgálatok végén reménykedve felteszi a kérdést: mit tegyek hát doktor úr? A szakember pedig így válaszol: „Több lehetőség van. Ha ezt teszi, annak ezek az előnyei és ezek a hátrányai. Ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai”. A beteg ilyenkor bizonytalanul visszakérdez: „De mikor járok jobban doktor úr?” Ám a válasz nem teszi világosabbá helyzetét: „Mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai”. A beteg ezért előbb vagy utóbb felteszi a végső kérdést: „Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? És erre jön a válasz: „De én nem vagyok a maga helyében!”
Ez az elképzelt jelenet jól példázza a paciens dilemmáját: nem látja át a helyzetét, nincs tisztában annak lehetséges kimenetével, már csak állapota miatt sem tud racionálisan mérlegelni, és mégis arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon. Most képzeljük a beteg helyébe a választópolgárt, aki nagyon hasonló helyzetben – problémákkal küszködve, áttekinthetetlen körülmények között – keresi a kiutat és ennek érdekében próbál a megoldást kínáló politikusok között „válogatni”. Nem meglepő, hogy olyanokra hajlamos adni a voksát, akik kizárólag optimista jövőt kínálnak fel a számára. És, most tekintsük a politikust: pozíciója megerősítésében reménykedve, rá akarja venni a választókat, hogy reá szavazzanak. Tudva azonban, hogy a választó mindig a számára kedvezőbb lehetőségeket ígérőre adja a voksát, a „szakember-kínálatból” azokat toborozza csapatába, akik az újraválasztását segítő megoldások mellett érvelnek.
Az elmúlt évszázad során, a törvények által vezérelt, a fékek és ellensúlyok által „kordában” tartott üzleti és hatalmi intézmények dinamikus fejlődés-pályára vezették a társadalmakat. A gazdasági és a politikai szervezetek egyre kiszámíthatóbbá, racionálisabbá és átláthatóbbá váltak. Ennek a működési módnak fontos összetevője volt, hogy a társadalom kormányzásában részt vevő, politikai, állami, üzleti és civil szervezetek vezetői posztjait többségét olyanok töltötték be, akik elfogadták és betartották a törvények és a morál által meghatározott viselkedési szabályokat. Ezt a racionális működést alátámasztotta, hogy a fejlődés tényszerű eredményei és ezeknek a hozzáértők szabad vitájában kiformálódó objektív értékelése széleskörűen hozzáférhetőek voltak. Ám a 20. század középső harmadának konszolidált körülményei – szinte észrevétlenül – fokozatosan megváltoztak.
Világunk – globális, térségi, nemzeti és lokális szinteken egyaránt – egyre kevésbé áttekinthető, így a döntések szinte szükségszerűen vezetnek a szándékokkal ellentétes következményekre. Bármely akciónak elkerülhetetlenül vannak nem-kívánatos – sokakat hátrányosan érintő – mellékhatásai. Ezért, különösen a válságkezelést érintő – a környezetvédelmi, az adózási, költségvetési stb. – döntések meghozatalánál, elengedhetetlen, hogy a lehetséges következményeket több szemszögből értékeljük. Ám bármit teszünk is, gyökeresen eltérő kimenettel szembesülnek a különböző társadalmi csoportok, így nagyon különböző módon – kit hátrányosan, kit előnyösen – érintik a választót. Ez azután végkép megtizedeli a politikusok csapatában az ellentétes következményekre figyelmeztető „kétkezűeket”. Ám a politikusoknak ez a – választók pillanatnyi vágyainak minden áron való beteljesítésére törekvő – „szervezkedése” a remények megvalósulása helyett, a legrosszabb félelmeket beteljesítő helyzetbe vezérelheti a társadalmat.
A feltételekkel nem számoló ígérgetésre építő politikai stratégiákat egy ideig stabil keretek között tartotta a jogállam intézményrendszere és az etika normái. Ám a közhangulat – szinte észrevehetetlenül – megváltozott. Egyre többen kezdték dúdolgatni a „Valami Amerika” című dal refrénjét: „A lényeg, hogy te vagy az első. Mikor a többiek fékeznek, akkor is tövig nyomod a gázt. Mióta tudod: mindig az a jó fiú, aki nyer. Hát jól teszed, ha megteszed, amit kell…”. A kórushoz fokozatosan és örömmel csatlakoztak az üzlet, az állam és a politika intézmények „gépezetének” működtetői. A következmény: a szervezetek működésében egyre inkább „kiiktatódtak” az intézményi fékeket, és a kormányzás gépezetének masinisztái és bakterei növekvő mértékben hágták át a morális korlátok.
Ennek a változásnak a vezetők viselkedésre gyakorolt hatását szemléletesen mutatta be egy – tudományos elemzésekre alapozó – népszerű stílusban megírt könyv. (Oliver, J. 2014. Office Politics – How to thrive in a world of lying, backstabbing and dirty tricks.) Az írás félreérthetetlen példákkal tárta az olvasók elé az üzlet világát, amelyet egyre inkább a – „sötét hármasként” hivatkozott viselkedési forma – a pszichopátia, a machavellizmus, és a narcisztikusság ellenállhatatlan elterjedése határoz meg. Ez fokozatosan „szabad utat” nyitott a vezetők bármely akarata előtt, aki ezt boldogan ki is aknázták. Volt azonban a morális tartás leromlásának egy további – kevésbé szembeszökő – tényezője: a csúszós lejtő hatás. (Welsh, D. et al. 2015. The slippery slope: How small ethical transgressions pave the way for larger future transgressions.) Az egyén morális hanyatlása többnyire egy kisebb szabályszegéssel indul, majd az elért siker és a következményektől való félelem szinte ellenállhatatlanul vezeti az elkövetőt újabb etikai vétség elkövetésére. Ezt a trendet fejezi ki az ismert mondás: a lejtőn nincs megállás.
A politikusok a körülmények csábítására, az őket „kiszolgáló” szakemberek pedig annak nyomására mindinkább hajlamossá váltak áthágni az etikai normákat. Ezzel az élet legkülönbözőbb területeit irányító csapatokban a normaszegés, bocsánatos vétségből, a vezetői elit normájává vált. Ennek következménye, hogy a válságok kirobbanásában a vezetői viselkedésre utaló okok váltak meghatározóvá. Ezek: 1. a túl-hatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember, 2. a vezető elit tagjainak mohósága, 3. az szervezeti ellensúlyok hiánya, 4. a nem megfelelően működő ellenőrzés, 5. a felelőtlenséget eltűrő kultúra, 6. az etikai szabályok következmények nélküli áthágása. A felsorolt tényezők „összjátéka” idézi elő, hogy a szervezeti adaptáció elkerülhetetlenségét nem ismerik fel, a szükséges változásokat halasztják, vagy nem megfelelően vezetik végig.
A morális lesüllyedés tehát fontos tényezője annak, hogy a globális vállalatok „életciklusa” rövidül és egyre „fiatalabb” korban „pusztulnak el”. Ám a társadalmak hanyatlásának vagy dinamikus fejlődési pályájuk megtörésének hátterében épp így, a politikai elit, illetve a gazdasági oligarchia önérdekű viselkedése érhető tetten. Miért van az – tettem fel magamnak a kérdést – hogy a széles kínálat és az éles verseny ellenére, nem mindig a megfelelő vezetők választódnak ki? Ezen tűnődve jutott eszembe egy évekkel ezelőtt látott színdarab – a „Grönholm-módszer” (Jordi Galcerán) – amely egy nagyvállalat vezetői posztjáért versengő négy jelölt kiválasztásának folyamatát mesélte el. Az álomállás elnyeréséért vetélkedő jelöltek azonban nem a megszokott módon – külön-külön – mérettettek meg. Ehelyett valamennyien egy szobában tartózkodva, a többi jelöltet „felhasználva” kellett problémákat megoldaniuk. A feladatok kezdetben még pusztán szokatlanok voltak, ám fokozatosan egyre megalázóbb helyzetekbe kényszerítették a jelölteket.
A pozícióért folytatott „öldöklő” küzdelemben lehullott az álarc és kiderült, kiben mi lakozik: félelem, gátlástalanság, kegyetlenség, vagy akár őrület. Az egyre kegyetlenebbé váló versenyt ezért sorban feladták a jelöltek, míg végül csupán egyetlen személy maradt: az, aki – az állás elnyerésének reményében -mindent hajlandó volt végig csinálni. Ekkor azonban egy nemvárt fordulat történt. A „befutó” – aki a végsőkig hajlandó volt elmenni – mégsem kapta meg a remélt állást, mert a kiválasztók úgy gondolták: aki mindenre hajlandó egy vezetői poszton, arra nem szabad rábízni egy szervezet sorsát. Ezt az optimista – bizonyára sokak vágyát megtestesítő – befejezést azonban nem igazolják a munka világának realitásai. S, ami még szomorúbb: a politikai világában ez a kiválasztási modell még nehezebben elképzelhető. Napjainkban ugyanis, a politikai szervezetekben – mint láttuk – szinte kizárólag „egykezű” személy válhat politikussá, aki a közelébe is csak „egykezű” tanácsadót enged, és a választó is ezt preferálja.
Amikor tehát a politikus kialakítja csapatát – nyíltan, vagy félreérthetetlen utalásokkal – értésükre adja: „nem azt keresem, aki elmondja nekem, miért nem tehetem meg, amit akarok, hanem azt, aki bebizonyítja, hogy amit tenni akarok, az adott helyzetben a lehetséges legjobb lépés”. Ám pontosan ez az a viselkedés-mód, amely elkerülhetetlenül a szervezetek és társadalmak válságát idézi elő. A választó nem látja át – ezért nem is érdekli – az eltérő vélemények káosza. Alapvetően rövidtávú következményekre figyel és az őt éppen legjobban zavaró problémák mozgatják. Ez arra kényszeríti a saját újraválasztásán „dolgozó” politikust, hogy mindig a választói szemszögéből a legkedvezőbb megoldásokat és a leginkább elviselhető helyzetet kínálja fel. Ha pedig valaki mégis feltenné a „hova is vezet végül mindez” kérdését, ott a válasz: „azt, hogy átmegyünk-e a hídon, majd akkor döntjük el, ha odaérünk.”
Ez a döntési és kiválasztási modell nyomja rá bélyegét az előttünk álló – már hosszú hónapok óta tartó – 2026-os választási kampányra. Ez két szempontból is aggodalmat keltő. Egyrészt – mint láttuk – a vágyakra építő döntési modell a szervezeteket, az országokat, de az egész emberiséget is, szinte ellenállhatatlanul vezérli a „megfőtt béka” csapdájába. Másrészt, a tényeket negligáló, azokkal szembenézni nem óhajtó nézetek összecsapásától – minthogy megalapozatlan várakozásokra építenek – nem várható a válság megoldódása, még csak enyhülése sem. Akik pedig erre azt mondanák, „hát az élet már csak ilyen”, azok figyelmét érdemes felhívni arra, a tudomány szférájában kidolgoztak és alkalmaznak olyan módszert – az un. adversarial collaboration (ellentétes együttműködés) eljárását – amely segít az eltérő állításokat megfogalmazó vitapartnereknek, hogy közösen elfogadható megoldásra jussanak.
Daniel Kahneman – közgazdasági Nobel-díjas – pszichológus saját tapasztalatai alapján azt ajánlotta tudóstársainak, hogy vitáik eldöntésénél: (1) Tegyenek jószándékú erőfeszítéseket és vitapartnereikkel méltányosan, ne lekezelően bánjanak, (2) működjenek együtt olyan módszerek kidolgozásában, amely mindegyik fél szerint hatékony és tudományosan igazolható eredményre vezet. Előre megállapodjanak meg: ezt elérve megváltoztatják eredeti véleményüket; (3) Közösen tegyék közzé az eredményeket, függetlenül attól, hogy „ki nyert, veszített vagy döntetlen volt”. (Kahneman, D. et al. 2009. Conditions for intuitive expertise: A failure to disagree.) E megoldásnak azonban elengedhetetlen feltétele, hogy a vita tudományosan igazolt tényeken alapuljon, a megegyezést hozzáértő és nem részrehajló moderátor is segítse, majd egyetértésre jutva, mindegyik fél elfogadja a közösen kidolgozott végeredményt. Ami különösen értékessé teszi Kahneman javaslatát, hogy közvetlen érintettként – a „vásárolható-e pénzért boldogság” témájában – alávette magát az ellentétes együttműködési módszer használatának. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved).
A kutatók vitája során, a közösen kialakított eredmények látványosan bizonyították az eljárás alkalmazhatóságát. Ez – legalább is számomra – indokolttá tenné kipróbálását a politika világában is. Erre ugyanis napjainkban a szembenálló és megmerevedett álláspontot képviselő személyek és csoportok közötti elmérgesedő vita jellemző. Képzeljük csak el, ha az előttünk álló választási küzdelemben – mondjuk Orbán Viktor és Magyar Péter között, de akár szélesebb körben is – úgy zajlanának a viták, hogy hozzáértő, de elfogulatlan közvetítő kérné meg a résztvevőket, hogy mutassák fel az állításaikat bizonyító tényeket. Így a viták nem egyszerűsödnének arra, hogy a politikusok kizárólag a saját „buborékjuk” számára megalkotott állításokat ismételgetnék, függetlenül azok ténybeli megalapozottságától. S ha bebizonyosodna, hogy állításukat nem támasztják alá a tények, azt beismernék-e és együttműködnének-e „ellenfeleikkel”, hogy közösen formáljanak ki egy – a valóságot tudomásul vevő és tudományosan is alátámasztható – megoldást? Ha erre az olvasó azt mondaná, ez naivitás és lehetetlen, akkor mitől várjuk, hogy a világ, Európa, saját hazánk helyzetében javulás következzen be? Mit is mondjunk gyermekeinknek: miért nem vagyunk képesek – intelligens lényekként – megegyezni egymással és így számukra élhető bolygót és nemzeti közösséget építeni? És mit fognak mondani rólunk azok a nemzedékek, akik a 21. század második felében – helyünket elfoglalva – azzal szembesülnek, hogy élhetetlen világot hagytunk örökül rájuk?
Leave a Reply