A szerző – Anne Elizabeth Applebaum – újságíró és történész, 1964-ben, az Amerikai Egyesült Államokban született, de „ősei” lengyel gyökerűek voltak és még a 19. század végén vándoroltak ki Amerikába. Felcseperedése során megőrizte kelet-európai identitását, és ennek jeleként, 2013-ban felvette a lengyel állampolgárságot (is). A kommunizmus közép-európai történetének és a civil társadalom fejlődésének szakértőjeként, tekintélyes nemzetközi folyóiratoknál dolgozott. Összefonódó kutatói és újságírói munkája során formálódott ki az alkotását vezérlő – a könyvben is tetten érhető – „kettős” törekvése: a tudományos alaposság és a közérthetőség.
A könyv – „A demokrácia alkonya. A tekintélyuralom csábító varázsa.” – az eredetileg 2020-ban megjelent Twilight of Democracy: The Seductive Lure of Authoritarianism, írás fordítása alapján készült. Alapvető jellegzetessége: nemcsak rólunk szól, de kifejezetten nekünk íródott. Nem pusztán abban a – sokat hangoztatott – értelemben, hogy az emberiség jövőjét befolyásoló legfontosabb társadalmi és politikai trendeket elemzi, hanem mert konkrétan rólunk, közép-európaiakról szól. Sőt, még ezen belül is, a leginkább elemzett „célcsoportja”, a lengyelek és a magyarok. Emiatt a politikai „esettanulmányok” szereplői többnyire személyes – bár a jelenlegi politikai helyzetben ellentétesen értékelt – ismerősei magyar olvasók számára.
A könyv, egyrészt politológiai elemzés, amely – az alcím megfogalmazásával – a tekintélyuralom csábító varázsának, a demokrácia leromlását előidéző folyamatát mutatja be, különös tekintettel régiónkra. Másrészt, az írás a szerző – az elmúlt évtizedek során átélt – élményeinek „gyűjteménye”: szubjektív, de éppen ezért bepillantást nyújt az 1990-es politikai „rendszerváltások” folyamatába és kisiklásukhoz vezető eseményekbe. A téma időszerűsége és a feldolgozás minősége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a mű a „Der Spiegel” és a „The New York Times” bestseller-listáján magas értékelést kapott. Ám, nem e dicséretek miatt bíztatom az olvasókat, hogy megismerkedjenek vele. A mű valóban érdekes, meggyőző és jól olvasható. Ez a benyomásom valójában már akkor kialakult bennem, amikor, kezembe kapva – szokásom szerint – először mindig a könyvek első és az utolsó sorait olvastam el.
Az írást, két – alapvetően személyes – történet „keretezi”. Az első – a szerző családja által szervezett – parti, amire 1999 december 31-én egy „északnyugat-lengyelországi kis kúriában” került sor. A másik, ugyancsak egy parti, amelyet 2019 augusztusban rendeztek. A két időpont között azonban alapvetően megváltoztak a körülmények, és nem abban a közvetlen értelemben, hogy a másodikra – ellentétben az elsővel – „nyáron került sor, így hát hó és szánkó helyett volt napozás a gyepen és úszás a tóban”. A valódi változást a két esemény között eltelt két évtized idézte elő, amely során gyökeresen átalakult Lengyelország. Ez ugyan könnyebbé tette a cateringet, viszont az egyre jobban polarizálódó politikai helyzet megnehezítette a résztvevők listájának összeállítását. Míg az első találkozón mindenki elfogadta a meghívást, a másodikon – a lengyelországi közhangulatot kifejezve – sokan visszautasították a részvételt.
Mindig érdeklődve olvasom el a könyveket és a fejezeteket bevezető – a szerzők által választott – idézeteket. Ezek ugyanis beavatnak a mű megírását meghatározó szándékokba. Esetünkben, az indító idézet – Julien Benda, „Az írástudók árulása” című 1927-ben született művének egy sora – „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada.” Ez a – csaknem száz évvel korábban született – kissé titokzatos gondolat megvilágítja a szerző indítékát, miszerint a 21. század történéseit alapjaiban befolyásolják a politikai gyűlölet-keltő írástudók új nemzedékének tevékenysége. A politikai színpadot uralók többsége ugyanis „valamennyien igyekeznek újradefiniálni a nemzetüket, újraírni a társadalmi szerződéseket, és időnként megváltoztatni a demokrácia szabályait, hogy soha ne veszítsék el a hatalmukat.”
Ezeket a céljaikat az teszi sokak számára szinte ellenállhatatlanul csábítóvá, mert átalakuló globális világban újra-szerveződni kényszerülő közösségek polgárai életük során szembesülni kényszerülnek a különös kérdéssel: „Kik is vagyunk mi?”. Érdekes, hogy ez a kérdés rendre felvetődött a történelem során: a középkorban világvallások, majd a fokozatosan hatalmi centrummá szerveződő királyságok történelmi narratívái, végül az elmúlt századokban a szuverén nemzet koncepciója kínálkozott identitásközpontként. Ennek tükrében érthető, hogy gyökeresen átrendeződő korunkban miért elkerülhetetlen, ugyanakkor miért olyan nehezen megválaszolható a kérdést: „kik is vagyunk? A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a közösségi identitás elbizonytalanodása a nemzeteken belül és a nemzetek között zajló viták központi témájává vált és az is marad a belátható időben.
A magyar olvasók számára azonban – a kollektív identitás kérdőjelein túl – életbevágóan fontos a könyv „áttanulmányozása”. A 2026-os parlamenti választásokra készülődve ugyanis a közhangulat szinte a végletekig polarizálódott. Sokan reménykedve, mások inkább szorongva egy új rendszerváltás lehetőségét látják feltűnni. Emiatt, a viták hangneme, és a szereplők – politikusok és a támogatóik – egymást minősítő kifejezései még a durvaságokhoz fokozatosan hozzászokó átlagpolgárt is megdöbbentik. A hatalmi befolyásért folyó küzdelemben egyre élesebben szembenálló nézetek fogalmazódnak meg: vajon elfogadható-e az a politikai stratégia, amely – közvetlenül vagy közvetve – meggyengíti az államot a normális működés pályáján tartó „fékek és ellensúlyok” rendszerét, és a hatalmat karizmatikus vezetőre, illetve az általa kiválasztott „elitkáderekre” bízná.
A szerző, a lengyel és a magyar helyzet mélyreható ismeretére és személyes tapasztalataira támaszkodva mutatja be, miként roppant meg a demokrácia gépezete itt Kelet-Európában. A rendszerváltás kisiklása azután, az egyének családi és társadalmi kapcsolatainak, vagyis a társadalom „hálójának” szétszakadásához vezetett. Ennek személyes sorsokban megnyilvánuló következményeit a szerző a lengyel közéletben jól ismert testvérpár – Jacek Kurski és Jaroslaw Kurski – politikai pályaképének bemutatásával szemlélteti. Életük eltérő alakulását felrajzolva, érthetővé válik, hogy az egyre élesedő politikai küzdelemben miként sodródnak az ideológiai spektrum ellentétes oldalaira. Ám ugyanígy, a személyes karrier-vágy mindent felülíró hatásának tulajdonítja, hogy a kelet-európai ellenzéki mozgalmak indulását önzetlenül segítő – ezért sokáig megbecsült barátként kezelt – Soros György, támogatottjainak egy része számára, fokozatosan, nem egyszerűen politikai vitapartner, még csak nem is ellenfél, hanem a gonoszságot megtestesítő „ördög” lett. A rendszerváltás tehát – a demokrácia torzulása mellett és annak következtében – szétszakítja a barátságokat, és ellenséggé teszi az egykor segítőkész ismerősöket.
A szerző a politika torzulásának folyamatát elemezve a jelszavak különös funkcióváltására bukkan rá. A rendszerváltást megelőzően, majd azt követően egy ideig, az antikommunizmus jelszava többnyire lehetővé tette, a demokráciát támogató politikai irányzatok azonosítását. Ám az antikommunizmus, amely Lengyelországban és Magyarországon negyedszázaddal ezelőtt „oly fontosnak érződött, ma már vérszegénynek és felszínesnek tűnik.” Mégis, sokan – Orbán Viktor is – a rendszerváltást követően kibontakozó politikai küzdelmek során az „antikommunizmust” és a „nyugat védelmét” hirdető szólamokkal alapvetően személyes érdekeit igyekezett megalapozni. A módszer pedig – mint bizonyítja a szerző – működik: „Beszélj érzelmeket keltő kérdésekről. Állítsd be magad a nyugati civilizáció védelmezőjeként, főleg külföldön. Így senki nem figyel fel az otthoni nepotizmusra és panamázásokra.”
A könyve utolsó – „A történelem mégsem ér véget” – fejezetében, Applebaum, történelmi összefüggésbe illesztve mutatja be ahogyan a rendszerváltás előidézte politikai átrendeződés „hirtelen családokat, barátságokat szakítottak ketté, társadalmi osztályokat vágtak át, drámaian átrendeztek szövetségeket”. A „szétszakadás” az első szembeszökő európai példájaként az 1894-ben kipattant Dreyfus-ügy kirobbanását és lezajlását rajzolja fel. Felidézi, hogy ez – a több világhírű regény által feldolgozott – eset, „miként tett tönkre barátságokat és szervezte újra a társadalmat”. Ezzel érthetővé teszi, miért olyan aggodalmat keltő, hogy napjainkban egyre több országban érhető tetten a közösségek ellentétes csoportokra szakadása, és ezzel az értelmes párbeszéd lehetetlenné válása. A könyv megkülönböztető értéke, hogy a politika elmélet és a személyes tapasztalatok – egymást támogató információinak alapján – rajzolja fel a 21. század társadalmi átalakulásainak kényes folyamatát.
Mi itt Kelet-Európában átélhettük a rendszerváltások és a demokrácia – szinte elkerülhetetlennek tűnő – „kisiklását”. Ez késztette a szerzőt, hogy könyve végén összefoglalja olvasóinak szánt végső üzeneteit. Egyrészt, megerősíti: „Soha, semmilyen politikai győzelem nem végleges, a ’nemzet’ semmilyen definíciója nem garantáltan örök érvényű, és semmiféle elit nem fog örökké kormányozni”. De ezzel pusztán reményt ígér, aminek beteljesülését azonban az állampolgári kötelezettségek teljesítéséhez kapcsolja. Összefoglaló értékelése: „A nyugati alkotmányos demokráciák fékei és ellensúlyai soha nem garantáltak stabilitást. A liberális demokráciák mindig követelményeket támasztanak a polgáraikkal szemben: részvétel, vita, erőfeszítés, küzdelem. Mindig igényelték a kakofónia és a káosz valamelyes tolerálását, továbbá a polgáraik hajlandóságát, hogy dacoljanak az olyanokkal, akik a kakofóniát és a káoszt teremtenek.”
Leave a Reply