Amikor kézbe veszek egy könyvet, az első benyomásaimat két dolog alakítja: az egyik, a cím, a másik a „méret”. A „Mindenek hajnala” cím, kissé rejtélyes üzenetét, az alcím „Az emberiség új története” pontosítja. Ez az emberi történelem induló szakaszának sok, még homályos részletének tisztázását ígéri. A „méret”: esetünkben egy 686 oldalas (!) könyvről van szó, amit 75 oldal – a további kutatást segítő – bibliográfia, valamint bőséges lábjegyzetek egészítenek ki. Ez irigykedő elismerést, de némi szorongást is kiváltott belőlem. Számomra további a könyv értékét növelő információt kínált, hogy az egyik szerző – D. Wengrow” – bepillantást kínált a mű születésének körülményeibe. A könyv megírása – ahogy fogalmazott – „több, mint tíz éven át szívta el folyamatosan az energiánkat…Úgy és akkor írtunk, ahogyan és amikor jól esett, így a könyv egyre inkább napi elfoglaltsággá vált.” Az viszont megrázott, hogy a mű másik szerzője – D. Graeber – „alig több három héttel azután, hogy végeztünk e könyv megírásával, 59 évesen meghalt”.
A legtöbben átéltük már, hogy nagy és bizonytalan kimenetű változások előtt állva, hirtelen eszünkbe jutnak a „kezdetek”. Napjainkban, amikor az emberiség éppen egy „nagy ugrásra” készül, hasonlóképpen elmosódnak a jövő körvonalai, és egyidejűleg a múlt is bizonytalanabbá válik. Ez abban mutatkozik meg, hogy a „korszakváltásra” készülve, az eddig tisztázottnak tűnő kezdetekről is felerősödik a vita. Sokakban felvetődik a kérdés: vajon milyen „szálon” folytatódik a jövő, ha mégsem az eddig ígért „menetrendet” követi. Támpontokat keresve ezért a múlt történelmi fordulatai felé fordulunk: hogyan is mentek azok végbe? Ez a megnövekedett érdeklődés azután egész sor olyan kutatást hív életre, amelyek amellett érvelnek: a dolgok nem is pontosan úgy történtek, ahogyan eddig hittük.
Graber és Wengrow könyve ebbe a helyzetbe illeszkedik és jó példája a magyarázatok újragondolását célul tűző irányzatnak. A jó példa-minősítés két értelemben is indokolható. Egyrészt, óriási tény-anyagra támaszkodva állítják: a történelem, több tízezer éves kezdeti szakasza az eddig elfogadott sémáktól eltérő módon formálódott. Másrészt, tudományosan ellenőrzött tényeken alapuló érvelésük, egy új szintézis megalkotására ösztönözheti a szakembereket. A könyv tehát – bizonyos értelemben – újra rajzolja az emberiség gyermekkoráról bennünk élő képet. Felhívja a figyelmet a múlt különös ellentmondásaira és a hivatalos magyarázatokba nehezen beilleszthető tényekre, amelyeket – a szerzők állítása szerint – az elfogadott elméletek nem kellően vettek figyelembe.
A könyveket olvasva mindig érdekeltek azok az idézetek, amelyekkel a szerző indítja és befejezi a művet, mert – tapasztalatom szerint – bepillantást nyújtanak törekvésébe. Esetünkben, a „Búcsú az emberiség gyermekkorától” címet viselő első fejezet egy Jung idézettel indít: „Olyan időszakban élünk, amelyet a görögök az ’istenek (azaz az alapvető elvek és jelképek) átváltozásához’ alkalmasnak, azaz kairosznak neveznek”. A könyv végén – visszaidézve a kairosz fogalmát – a szerzők azzal zárják gondolatmenetüket: az emberiség ismét egy olyan korszakhoz érkezett, amelyben a viselkedésünk referenciakeretei átalakulnak, és alapvető változások jelei tűnnek fel. Az emberiség múltjának részbeni „újraírásával”, éppen azt érzékeltetik: világunk gyökeresen átalakul, ami totálisan átrendezi a jövő perspektíváit. A könyvet éppen ez teszi időszerűvé: az előttünk álló, reánk váró és elkerülhetetlen változások megértéséhez, az elmúlt évszázadok narratíváinál messzebbre kell visszatekinteni. Ez késztette a szerzőket arra, hogy újra végig járják, és ahol szükségét érezték, ott újra-értelmezzék az emberiség fejlődésének hajnalát.
Megszoktuk, hogy a tudományok szemléletét József Attila sorai fejezik ki leginkább: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”. Ennek nyomán, a kutatók mindig arra törekedtek, hogy az egymástól távoli és eltérő időben élő közöségek életének szinte áttekinthetetlen sokféleségben, szabványos mintákat fedezzenek fel. A könyv szemléletét azonban inkább Goethe, Faustjának ismert sorai tükrözik: „Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld”. Ahol tehát az uralkodó tudományos narratíva a fejlődés minden közösségre érvényes szabványos modelljét mutatja fel, a könyv inkább az egyediség, szinte áttekinthetetlenül színes és változatos mintáit tárják az olvasó elé. Míg a hagyományos megközelítés a jelenségek gazdag sokféleséget a szabványos minták mögé rejtik, a szerzők – éppen ellenkezőleg – a szabványos fejlődés-menetet inkább a sokféleség leplébe burkolják. Mint fogalmaznak:” A világtörténelemről szóló bevett narratívák egyik legveszélyesebb aspektusa éppen az, hogy mindent kiüresítenek, sztereotípiákra redukálják az embereket.”
Bár hozzám a tudomány hagyományos – univerzális modelleket és ismétlődő mintákat kínáló – megközelítése áll közelebb, mégis, a könyv „versenyelőnyének” tekintem és kifejezetten élveztem, hogy számtalan példájával folyamatosan emlékeztet a valóság sokféleségére. Ez egyébként inkább felkeltheti az átlag-olvasó érdeklődését, mint a szabványos fejlődés-menet felrajzolása. Az egyediséget hangsúlyozó megközelítésüket a szerzők nyíltan felvállalják. A „Búcsú az emberiség gyermekkorától” című első fejezetben – a könyv szemléletét meghatározó – törekvésüket így fogalmazzák meg: „Világítsuk meg néhány rövid példával, miért tévesek többségükben az emberi történetről alkotott átfogó elképzelések”.
Nyilván sokakat meghökkent, „A jégkorszak kiolvasztása” című fejezet – napjaink vitáit a szokásostól eltérő keretbe helyező – megállapítása: „származásunkat tekintve mindannyian afrikaiak vagyunk.” Ez a nyilvánvaló tény arra kell emlékeztessen: fokozatosan fedeztük fel, laktuk be és „vettük birtokunkba” egész bolygónkat. Kezdetben, mindenütt elegendő „szabad tér” nyílt előttünk, amely lehetővé tette, hogy másoktól független, „saját” kis közösségekben éljük életünket. Ez a helyzet azonban fokozatosan, de gyökeresen megváltozott. „A kultúrák eredete és a magántulajdon eljövetele” című fejezet részletesen elemzi, hogy „Hogyan ment össze a legtöbb ember tere a populációk növekedésével a történelem során.” Ez a kérdés napjainkban a fejlődés alapvető problémájává vált, közben össze is „kuszálódott”. Miközben ugyanis letagadhatatlan a globális egymásra utaltság, valamint a környezet fenntarthatatlanná válása, nemvárt módon feltűnt az emberiség globális demográfia összeomlásának – igaz még csak távoli – kiszámíthatatlan fenyegetése.
A könyv értékét növeli, hogy szerzői bátran felvállalják a történelem sokszor kiszámíthatatlan folyamatainak elemzését. Ennek jellegzetes példája a 6. „Adonisz kertjei” című fejezet, amely „A meg nem történt forradalom, avagy hogyan tudták elkerülni a neolitikus népek a földművelést?” problémáját veszi szemügyre. Az ilyen kérdések megválaszolása során gyakran beleütköznek – és ilyenkor átlépni kénytelenek – a szaktudományok bizonyos informális korlátait. Ezt nem tagadják, sőt, az egyik alfejezet címe egyértelműen utal erre: „Lépjünk be egy akadémiai NO-GO zónába, és taglaljuk a neolitikus matriarchátusok lehetőségét!”. Vagyis, nemcsak kutatómunkájuk közben, hanem eredményeik nyilvánosságra hozatala során is vállalják, hogy a tudományos közösségben népszerűtlen nézetet és megközelítést, valamint az ezzel kapcsolatos eredményieket a világ elé is tárják.
A könyv mondanivalójának befogadását megkönnyíti, hogy a fejezetek – többnyire – egy összefoglaló jellegű és a következőre átvezető kérdéssel végződnek. Így, az „Adónisz kertjei” fejezet azzal zárul: „Ha a mezőgazdaság melletti elköteleződés tényleg az erőszakos uralomtól távolodó pályára állította az emberiséget, akkor mi siklott félre?” A következő, „A szabadság ökológiája” fejezet, ehhez kapcsolódva, azzal indít: „Hogyan ugrándozta, botladozta és blöffölte körbe először a világot a mezőgazdaság?” A könyvet olvasva fontos tudatában lennünk: megállapításait nem pusztán napjaink szemszögéből kell értelmezni. A bemutatott társadalmi „esettanulmányok” feltáruló logikája csak a történelem egészének távlataiba illesztve érthetők meg. Erre utal a szerzők – első pillantásra akár napi politikai üzenetet hordozó – elemzése, amit a következő alcímmel vezetnek fel: „Egy neolitikus tanmese: Közép-Európa első gazdálkodóinak hátborzongató és megdöbbentő sorsa.”
A könyv a legnagyobb – csaknem 100 oldalnyi – figyelmet, az állam kialakulása és fejlődése bemutatásának szenteli. A szerzők, az államot, három tényező – „az erőszak feletti kontroll, az információk feletti kontroll és az egyéni karizma” – együttműködéséből eredeztetik. Úgy látják: az állam működtetése szempontjából a leghatékonyabb az erőszakkal való fenyegetés, míg a karizma a legkevésbé időtálló. A könyv sok szemléletes, de kevéssé ismert példával bizonyítja: az együtt élő emberek alkotta közösség méretének növekedésével, egyre nélkülözhetetlenebbé vált a sokféle végrehajtó modulból összetevődő, hierarchikus felépítésű állam létrehozása. Ez az oka, hogy az „állam kialakulásának nevezett folyamat valójában zavarba ejtően sokféle dolgot jelenhet”. A szerzők által felrajzolt utat követve végül elérkezünk a modern világ születéséhez, ahonnan – megfogalmazásuk szerint – „visszatérhetünk oda, ahonnan elindultunk”. A kezdetekre való emlékezés azért olyan fontos, mert ráébreszt: miért is olyan nehéz megérteni, távoli elődjeink életkörülményeit és közösségeinek szerveződését.
A könyvet olvasva gyakran találkoztam olyan megállapításokkal, amelyeket én másként látok vagy amiket az általam ismert tudományos modellek másként értelmeznek. Ennek ellenére élvezettel forgattam a könyvet, mint egy olyan „társadalmi példatárat”, amely kipótolja történelmi ismereteim hiányait, bemutatva az eseményeknek egy olyan olvasatát, amellyel eddig még nem találkoztam. Példái azzal szembesítetek: a történelem jóval változatosabb, mint amilyennek eddig szemléltem. Az olvasottakon való eltűnődést különösen időszerűvé teszi az utolsó fejezet elgondolkoztató intése: „A radikálisok és reakciósok 19. századi vitái valójában sohasem zárultak le. Különböző formákban mind a mai napig folytatódnak”. Mindez ráadásul egy olyan korban történik, amikor „a történelem nagy, mitikus értelmezési keretei, amelyekre évszázadokon át támaszkodtunk, egyszerűen nem működnek többé”. Ez a helyzet – a változások szédítő üteme miatt – nem is szűnik meg oly módon, hogy „a bevett elméletek hívei lassan kihalnak”. Csak a tényeken alapuló, szabad vita vezethet el új szintézisekhez, amihez a könyv jó alapot kínál.
Leave a Reply