Szerte a világon – hazánkban sokkoló mértékben – sokasodnak a jelei annak, hogy a világos veszélyhelyzetek ellenére, az egymásra utalt politikai partnerek között elmarad az őszinte párbeszéd, ami elengedhetetlen feltétele a közösen vállalható megoldások felkutatásának. Ez a megegyezés-képtelenség a végletekig fokozza a társadalmak polarizáltságát, és a populistából egyre autokratábbá váló, szélsőséges politikai vezetőket segít a hatalomra. Az általuk felépített rendszerek elitjeit mindinkább azonos gondolkozású és a vezető akaratát fenntartás nélkül kiszolgáló személyek alkotják. Emiatt a „hogyan tovább” vitáiba eleve bele van „programozva” a kudarc, ami azután a válságok súlyosbodására vezet. Amikor pedig bekövetkezik az előre látható összeomlás, a felelősséget magáról elhárítva, mindenki másokat okol és sopánkodik: „Miért voltak olyan ostobák a többiek?
De vajon igaz-e, hogy kaotikus időkben kizárólag a saját véleményükhöz végsőkig ragaszkodó vezetők és az – általuk kiválasztott – akaratukat kritika nélkül elfogadó támogatók segítségével találhatjuk meg a kivezető utat? Ennek megválaszolásához idézzük fel, milyen megoldás formálódott ki, amikor a világ áttekinthetetlenül komplex lett és a legkülönbözőbb szervezetben gyakorlati kérdésként vetődött fel: a döntéshozó akarat, vajon az egyetlen lehetséges nézőpont vagy a sokféle megközelítés irányába mozduljon-e el? A menedzsment tudomány – a vállalati krízisek nyomán – arra jutott: egy kiszámíthatatlan világban, az irányító csapatnak egyidejűleg többféle nézőpontot célszerűbb alkalmaznia, amit eltérően gondolkodó, sokféle tapasztalattal rendelkező szakemberek képesek nyújtani. Munkamódszerként pedig – bár ilyen időkben ez a legnehezebb – a sokféleség fenntartását, az egyéni alkalmazkodás támogatását és a bizalom növelését ajánlották a komplex szervezeteknek. (Reeves, M. et al. 2016. The biology of corporate survival.)
Ha valakit ez az objektív tapasztalaton alapuló vélemény nem győzött volna meg, miután megnyílt ez a lehetőség megkérdeztem a mesterséges intelligenciát: igaz-e, hogy kaotikus időkben inkább sokféle nézőpont képviselőiből célszerű összeállítani a vezetői csapatot? Íme az MI válasza:
Igen, igaz, hogy kaotikus, bizonytalan időkben az inhomogén, többféle nézetet képviselő menedzsment hasznos, sőt gyakran szükséges. A különböző háttérrel, tapasztalattal és szaktudással rendelkező vezetők bevonása számos előnnyel jár a homogén (egységes) csapatokkal szemben.
🧠 A többféle nézet előnyei kaotikus időkben
- Átfogóbb problémamegoldás: A különböző nézőpontok lehetővé teszik, hogy a csapat egy problémát több szögből közelítsen meg, ami a lehetséges megoldások szélesebb skáláját eredményezi, és átfogóbb megértést biztosít a helyzetről.
- Innováció és kreativitás: A nézetek ütköztetése és a status quo megkérdőjelezése ösztönzi a kreativitást és az innovatív megoldások kidolgozását, amelyekre egy homogén csoport kevésbé lenne képes.
- Jobb döntéshozatal és kockázatkezelés: A sokszínű csapatok hajlamosabbak a tények alaposabb feldolgozására, a feltételezések megkérdőjelezésére és az esetleges vakfoltok (potenciális kockázatok vagy lehetőségek) azonosítására, ezáltal megalapozottabb és pontosabb döntéseket hoznak.
- Alkalmazkodóképesség: Azok a csapatok, amelyek hozzászoktak a nyílt párbeszédhez és a különböző vélemények kezeléséhez, természetüknél fogva rugalmasabbak, és gyorsabban tudnak alkalmazkodni a változó külső körülményekhez.
- A “csoportgondolkodás” elkerülése: A homogén csoportok hajlamosak a “csoportgondolkodásra” (groupthink), ahol a konszenzusra való törekvés felülírja a kritikus gondolkodást. A sokszínűség segít elkerülni ezt a csapdát.
Összefoglalva, a kaotikus időkben a sokszínű menedzsmentcsapatok robusztusabbak és ellenállóbbak, mivel jobban fel vannak készülve a komplexitás kezelésére és a hatékonyabb reagálásra a váratlan kihívásokra.
Az egyetlen megkérdőjelezhetetlen akarat, illetve a vélemények ütköztetéséből kiformálódó stratégia eltérő szempontjainak vetélkedése végig kísérte az egyre komplexebbé váló szervezetek fejlődését. Érdekes választ adott erre problémára Andrew Growe, az Intell világhírű – magyar származású – vezetője sikerkönyvében. A címét – „Csak a paranoidok élnek túl.” – azonban többnyire félreértették. A valóságban, nem a paranoid és mások véleményére nem kíváncsi vezető a siker nélkülözhetetlen összetevője, hanem a kiszámíthatatlan eseményeket számításba vevő „paranoia funkció” integrálása a vezetői gyakorlatba. Erre utal Alfred Sloan – a GM legendás vezérigazgatója – amikor a történet szerint így fordult az igazgatóság tagjaihoz: „Uraim, úgy látom, hogy közöttünk tökéletes az egyetértés. Ezért azt javaslom, halasszuk el a döntést a következő hétre. Ez elegendő időt hagy, hogy kialakuljon a szükséges véleménykülönbség, ami elvezethet oda, hogy végre megértjük, miről is van szó. Így valóban nyugodtan meghozhatjuk majd döntést”.
Egyre kaotikusabb globális világunkban tehát nem a korlátlan hatalmú és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezető, hanem az eltérő megközelítéseket és különböző nézeteket a döntéshozatalba beillesztő működésmód a túlélés záloga. A nézőpontok sokféleségének előnyeire utaló tények tükrében, kifejezetten aggodalmat keltő, hogy a 21. században, a politikában – helyi, nemzeti és globális szinten egyaránt – mindinkább az egyetlen személy, egyetlen csoport, egyetlen nemzet, egyetlen érték és egyetlen nézőpont dominanciája válik meghatározóvá. A politikai testületek vezető posztjait szinte kizárólag saját megkérdőjelezhetetlen igazukat hirdető személyek töltenek be. Akik pedig többféle nézőpont elfogadására is fogékonyak, növekvő elutasítással találkoznak és kihullanak a vezetői pozíciókból. Ilyen körülményei között sajnos, kevesen emlékeznek arra a párbeszédre, ami Lessing, „A bölcs Náthán” drámában, a zsidó főhős és Szaladdin, a muzulmán uralkodó között zajlott, aki éppen azt a kérdést tette fel Náthánnak: „melyik hitet, melyik törvényt tudod alegjobbnak, legigazabbnak”?
Erre a „beugrató” kérdésre, Náthán egy különös példabeszéddel – a három gyűrű meséjével – válaszolt. Egy ember, különös, „varázshatalmú” – viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő – gyűrűt örökölt, ezért szerette volna, hogy a gyűrű mindörökre „házában” marad. Úgy rendelkezett hát, hogy utódai – miként ő is tette – mindig a legkedvesebb fiúkra hagyják azt. Így szállt a gyűrű, az egymást követő nemzedékek során apákról a fiúkra. Végül azonban egy olyan apához került, akinek három fia volt, akik egyformán kedvesek voltak neki. Mivel nem tudott választani közülük – halálát közeledni érezve – egy aranyművessel csináltatott két pontos másolatot, majd mindegyiküknek odaadott egy gyűrűt, és külön-külön megáldotta őket. Azóta is folyik az utódok között a vita, kié az igazi, de hiába! „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet a bölcs Náthán – hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.
Ez a mese – számomra legalábbis – megvilágítja a politika legkülönbözőbb területein zajló, egyre élesedő vitáinkat, amelyekben mindenki abból indul ki: döntési helyzetekben elengedhetetlen, a politikában felkínálkozó valamelyik érték – a szabadság, az egyenlőség, vagy a testvériség – nézőpontját elfogadni, esetleg a választékot a fenntarthatóság vagy az emancipáció szempontjával kiegészíteni. A közvélekedés szerint ugyanis, csak egyetlen – bár lehet, koronként és helyzetenként változó – érték dominanciája teszi lehetővé megtalálni a mindenkit leginkább kielégítő megoldást. Elgondolkoztató azonban, hogy tudomány inkább a sokféleség elfogadására intő álláspont mellett érvvel. A kutatások ellenőrzött és vitákban kiformálódott eredményei ugyanis azt mutatják: mindenkiben egyaránt megtalálhatók a különféle morális értékek, legfeljebb az egyének – társadalmi helyzetükből adódóan – ezeknek eltérő fontosságot tulajdoníthatnak. (Hofmann, et.al. 2014. Morality in everyday life.). Éppen a sokféle és minden emberben egyaránt meglevő érték együtt szolgálja a társas kapcsolatok erősítését és ezzel a társadalom integrációját.
Egykor – a francia forradalom idején – a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jelszavai elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak és egymást támogatva formálták az eseményeket. Ugyanakkor a mozgalmak belső dinamikája és a kiszámíthatatlan események hatására az eltérő értékek köré szerveződő mozgalmak fokozatosan elsodródtak egymástól, és a különböző társadalmi csoportok érdekeit szolgáló és így eltérő jövők megvalósításáért küzdő pártokká formálódtak. A szabadságot hirdető liberalizmus, az egyenlőség köré szerveződő szociáldemokrácia, a testvériség értékét követő konzervativizmus mozgalmai, a politikai hatalom elnyeréséért kíméletlen harcba kezdtek egymással. A történelem változó körülményei és a sokasodó problémák hatására a pártok egyre csökkenő mértékben voltak hajlandó a párbeszédre. Ezt egy ideig kiegyenlítette liberális politikai intézményrendszer, ám az egymásra utalt pártok együttműködés-képtelensége a társadalmak egyre erősödő polarizációjára vezetett. Ennek következményeként pedig a korábban hatékonyan működő politikai rendszer megroppant. (Anne Applebaum. A demokrácia alkonya. 2025)
Felcseperedve tehát minden ember „hozzájut” egy – az életben való eligazodását segítő és társadalmi „iránytűként” használható – morális „érték-csomaghoz”. Azt, hogy ezen belül ki, melyiket tartja fontosnak, befolyásolják az örökül kapott gének, és az őt körülvevő közösségi kultúra. Ugyanakkor az egyén „társadalmi iránytűjének” működését alapvetően a család, az életkörülmények és az őt befogadó politikai közösség határozta meg. Az elmúlt évtizedekben azonban ezt a tájékozódást segítő „értékcsomagot” jelentősen átrendezte a gyorsuló ütemben átalakuló világ két ellentétes hatása. Egyrészt, a kaotikus környezetben való eligazodást mindinkább többféle nézőpont és különböző értékek egyidejű alkalmazása tette lehetővé. Ugyanakkor az egyéntől, az által választott és őt befogadó politikai közössége – szinte mindig – egyetlen meghatározott érték kizárólagosként való elfogadását várta el.
Napjainkban azonban – a kiszámíthatatlanul változó körülmények között – a válságokból való kivezető út, csak több érték és sokféle érdek egyidejű tekintetbe vételével található meg. A különböző társadalmi osztályok, rétegek, térség egyedi szempontjai azonban egymással ellentétes beavatkozásokat igényelhetnek. A különböző értékek és érdekek köré szerveződő pártok, szembesülve szavazóik elvárásaival, félreérthetetlen üzenetekkel igyekeznek „foglyul” ejteni őket. Egyértelmű „üzletet” ajánlanak: „Én megakadályozom a téged nehéz helyzetbe hozó változásokat, cserében viszont elvárom, hogy támogass a választásokon”. Ez az, első pillantásra ésszerűnek látszó – „én megvédek téged, ha te kitartasz mellettem a választásokon” – ajánlatnak azonban van egy elkerülhetetlen mellékhatása: működtetése akaratlanul is a „megfőtt béka” csapdájába vezérelheti társadalmakat. Az elkerülhetetlen változások akadályozása és ezzel az alkalmazkodás halogatása, szükségszerűen a problémák súlyosbodásához, végül pedig a gazdasági összeomlás, a globális felmelegedés vagy éppen a demográfiai hanyatlás katasztrófájába vezet.
Megvallom, az értékek egyenrangúságát és a különböző értékeket vallók közötti párbeszéd szükségszerűségét elfogadó nézeteim formálódásában két különös – „heuréka”-szerű – élményem játszott szerepet. Több, mint negyedszázada, a CEU könyvtárában bóklászva kezembe került Lesek Kolakowsky „How to be a Conservative-Liberal-Socialist” (Encounter 1978.) írása. Ez ébresztett rá: számomra valamennyi politikai irányzat morális alapértéke elfogadható. Miközben szociáldemokratának vallottam – s vallom most is magam – egy sor kérdésben liberális, bizonyos szemszögből pedig konzervatív is vagyok. Ám, a korábban hivatkozott kutatások, amelyek nem az egyén pillanatnyi véleményére, hanem belső érték-iránytűjére kérdeztek rá, azt mutatták: ezzel minden ember így van. Ha tehát napjainkban megsokasodni látszanak a morálisan „egydimenziós” emberek, azt nem az értékeik kibékíthetetlen különbözősége – még csak nem is az összeegyeztethetetlennek tűnő érdekeik – hanem politikai „családjaik” elvárásai idézik elő. Ezt a szembenállást azután az autokrata rezsimek – a törvények rendszerét „meghekkelve”, a társadalmi vagyon jelentős részét kisajátítva – személyekre szabott kényszerekkel és a támogatással a végletekig kiélezik.
A másik élményem: még évekkel ezelőtt – egy baráti társaságban élessé váló vita folyományaként – kitöltöttem, az interneten fellelhető, Political Compass kérdőívet. Ez, mintegy 10 perces munkát követően, válaszaim alapján „elhelyezett” egy olyan koordinátarendszerben, amelynek függőleges tengelyén a liberális-autokrata, a vízszintesen pedig a balloldali-jobboldali minősítés szerepelt. Ebben a koordinátarendszerben – hiszik, nem hiszik – én magamat, a liberális/balloldali térrészben, az origóhoz viszonylag közel találtam. Ennek nyomán, visszaemlékezve a barátaimmal, ismerőseimmel folytatott, barátságosan induló, de néha hangos szóváltásba torkolló beszélgetésekre, érdekes megállapításra jutottam. Az éles nézeteltérések nem annyira az eltérő értékeket vallók között, hanem a moderált és a szélsőséges álláspontot képviselők között robbannak ki. A szélsőségesség pedig sokszor még azonos értéket valók között is kiélezi a nézeteltéréseket.
A globálissá vált emberi társadalom legkülönbözőbb szintjein zajló politikai viták – szembetűnő módon – nem annyira a különböző értékek iránymutatását követők, hanem a moderáltak és a szélsőségesek között éleződtek ki. Mindeközben minden politikus, szakember és megmondóember egy nukleáris háború lehetőségének, egy globális gazdaság összeomlása veszélyének, a föld fenntartható egyensúlya megroppanásának következményeire figyelmeztet. Ami meghökkentő: ezeknek a problémáknak a megoldására rendelkezésre állnak az ismeretek, a szakértelem, a technológiai és pénzügyi eszközök. Vagyis, a túlélés és a közös jövő megalapozásához szükséges párbeszédet és kompromisszum-készséget az emberi kapcsolatokat eluraló őrület akadályozza. Ennek alapján fogalmazódott meg bennem a jelszó, amit minden embernek – mint az emberiség túlélésének kategorikus imperatívuszát – előírnék: világ moderáltjai egyesüljetek!
Leave a Reply