Világ-rendszer-váltás

Január elején, amikor a cikk megírásának nekikezdtem, a nemzetközi sajtó azzal volt tele, hogy Trump – miközben támogatottsága a mélypontra süllyedt, vagyona viszont a kétszeresége nőtt – kiszámíthatatlanul felrúgja, az elfogadott nemzetközi „játékszabályokat”: letartóztatja egy független ország államfőjét és bejelenti igényét más országok területére. Egyik új célpontjának, Kanadának a miniszterelnöke – Mark Carney – a 2026-os Davos-i konferencián vastapsot kapott megállapításáért: „a régi világrend összeomlott és új világrend van születőben, ahol az erősek visznek mindent, a gyengébbek pedig bármit kénytelenek elszenvedni”. Közben a Doomsday Clock – jelezve, hogy a katasztrófák kockázata nő, az együttműködés hanyatlik, az idő pedig fogy – az eddiginél legközelebbi időpontban, alig 85 másodpercre jelzi „a végítéletet”. Mintha beteljesedne W.B. Yeats versének – Második eljövetel – jövendölése: „Minden szétesik; a centrum nem tart már; Puszta téboly szabadult a világra…”.

Ez a helyzet az 1970-es évek hangulatát idézte fel bennem, amikor bekapcsolódtam a világ, rendszerré formálódó szerkezetének kutatásába. Egy életre szóló élményem volt megismerkedni globális rendszer számítógépes modelljével, amely értelmezhetővé tette a súlyosbodó kríziseket, és lehetőséget kínált a megoldások „kikísérletezésére”. Az ekkor született „világmodell” – a World Dynamics – ugyanis két alapvető újdonsággal rendelkezett. Az egyik: a világ fejlődését több tényező – a népességszám, a gazdasági fejlődés, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a környezet állapota stb. – kölcsönhatását számításba véve rajzolta fel. A másik: lehetővé tette a döntések következményeinek a szimulációját, így „kikísérletezhető” lett az optimális megoldás. A globális modell évtizedekig viszonylag pontosan követte az eredeti jóslat pályáját, ám a világ fokozatosan egyre komplexebbé vált, és ez jelentős változásokat jelzett előre.

Az irányítás szemszögéből egy rendszer komplexitása, a csomópontok számának, összekapcsolódásuk erősségének és kölcsönhatásaik sokféleségének a szorzatától függ. Amikor tehát az alkotóelemek száma és a kapcsolódásuk erőssége megnő, minőségük pedig megsokszorozódik, a rendszer viselkedése egyre nehezebben lesz előre látható. Ez a tény, a kibernetika – a rendszerek „kézben tartását” szabályozó – elvére, a Connant-Ashby tételre vezethető vissza. Ez azt a – józan ésszel belátható – működési szabályt mondja ki, hogy bármely rendszer irányítását egy olyan modellre kell alapozni, amelynek komplexitása eléri a rendszer komplexitását, így a modellen végrehajtott szimulációk segítségével választhatjuk ki a lehetséges fejlődés-pályák közül, a számunkra megfelelőt. 

 A történelem során, az ember maga formálta világát egyre komplexebbé. Alkotásai – épített környezete, eszközei és a közössége – biztonságosabbá tették életét, egyben azonban mind több szállal kapcsolták össze, saját csoportja, majd távolabbi közösségek tagjaival. Világunk komplexitása növekedésének mechanizmusát a legszemléletesebben, Soros György – ebben az összefüggésben ritkán hivatkozott hazánkfia – reflexivitás modellje világítja meg. (Soros, G. 1998. The crisis of global capitalism: Open society endangered.) A környezet problémái, az embert ezek megoldását lehetővé tevő új eszközök és közösségi formák kifejlesztésére készteti. Ezeket alkalmazva azonban – nem-szándékoltan – újra megváltoztatja környezetét, amely ismét újabb kihívásokkal szembesítik. A reflexivitás modell logikáját követve tehát – folyamatosan újraépítjük és egyre komplexebbé formáljuk saját „életterünket”.   

A komplexitás növekedésével azonban az együttélés biztosításának meglevő módjai is elégtelenné válnak, ami rendszeresen „rendszer-válságokhoz” vezet. Ez kikényszeríti a kormányzás hagyományos módjainak megváltoztatását, és új intézmények létrejöttét. A történelem korai szakaszán az együttélést, az ősök tapasztalatai nyomán kiformálódó viselkedési szabályok vezérelték. A közösségek növekedésével azonban elkerülhetetlenné vált az együttélés új szabályainak, illetve ezek betartását kikényszerítő új hatalmi eszközöknek az alkalmazása. Így, a társadalom komplexitásának növekedése kiváltotta krízisek a kormányzás új módjának a bevezetéséhez vezettek. A régi és az új működési módok közötti történelmi átmenetek, kezdetben sokezer évet, de még a fejlődés későbbi szakaszán is többszáz évet vettek igénybe.  

A közösségek komplexitása és az ehhez illeszkedő kormányzási modellek létrehozásának folyamata a 19.század elején gyorsult fel. A II. világháborút követően – a globalizáció kibontakozása és a technológiai innovációk következtében – világ-rendszer komplexitása új szintre érkezett. Ez pedig elkerülhetetlenné tette – az emberiség „reakcióképességének” növelése érdekében – új globális intézmények, az ENSZ, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank stb. létrehozását. Ám ezek egyben segítették a világ összekapcsolódását, ami növekvő globális problémákat váltott ki az élet legkülönbözőbb területein. Ez a kihívás váltotta ki azokat a rendszerdinamikai vizsgálatokat, amelyek elvezettek az egyre inkább globálissá váló világ elemzésére alkalmas modellek létrehozásához. (Forrester, J. 1971. World Dynamics.) Ezeket alkalmazva – a Római Klub támogatásával – a kutatók elkészítették globális világunk rendszermodelljét. Ez azután segített felrajzolni az emberiség előtt feltáruló eltérő „jövőszálakat”. (Meadows, D. et. al. 1972. Limits to Growth.)

Szakmai fejlődésem érdekes szakasza volt, kutatóként bekapcsolódni a világmodellek elemzésébe, és meghatározó életélményem lett – az 1970-es évek végén – amikor egy konferencián láthattam, ahogyan a számítógépes világmodell működtetésével megválaszolhatók lettek a vitákban felvetődő alapkérdések: mi van, ha felfedeznek új nyersanyagkészletet, ha a fejlett világ fogyasztási modellje elterjed, ha a népesség növekedése gyorsul stb. Meghökkentő – sőt sokkoló – volt szembesülni azzal, hogy a fejlett világ – a fejlődőknek is követésre ajánlott – gazdasági modellje, amint egyre több ország csatlakozik ehhez, a folyamatok egybekapcsolódásának hatására elkerülhetetlenül globális összeomláshoz vezet. Az idők során azonban a globális rendszert fenyegető újabb veszélyek is előtűntek.

Az elmúlt évtizedben vált világossá, hogy az autonóm csomópontok hálózatát is fenyegetheti sajátos rendszer-összeomlás. A kutatók, a hálózati alapú rendszerdinamikai modellek alkalmazásával kimutatták, hogy az egyes rendszerstruktúrákban, a lokális információkon alapuló egyéni cselekvések rendszerösszeomláshoz vezethetnek. (Yua, Yi et al. 2016. System crash as dynamics of complex networks) Éppen ezen a problémán tűnődtem, amikor az év elején egy újabb, a következményeket elemző cikk ötlött szemembe. (Perc, M. 2026. Unintended consequences of well-intended interventions.) A tanulmány – egyébként régiónk számára érdekes problémát elemezve – a komplex rendszerek irányításával kapcsolatban megállapítja: még a jól átgondolt beavatkozások is, gyakran vezetnek nem-szándékolt következményekre. Legyen szó bármilyen rendszerről, a nemlineáris dinamika, a visszacsatolási hurkok, az adaptív viselkedés és a különböző hatások eltérő időskálái elkerülhetetlenül, a beavatkozások szándékolt és a tényleg bekövetkező eredmények között eltérés növekedésére vezetnek. Még az alapvetően jó-szándékú beavatkozás is, szükségképpen kivált nem-kívánt mellékhatásokat, aláásva azoknak a céloknak a megvalósulását, amelyek a beavatkozást kiváltották.

A rendszerek „félre-vezetésének” veszélye ugyanakkor a „komplexitás-szintugrások” idején szükségképpen megnő. Napjaink eseményei éppen ezt helyzetet tükrözik: a globális világ szereplői, a rendelkezésre álló politikai intézmények keretei között láthatóan képtelenek megbirkózni az egyre súlyosbodó krízisekkel. Vagyis, a múlt elméletein alapuló hatalmi intézményekkel a globális rendszer már „nem tartható kézben”. Ha tehát pusztán a meglevő eszközökkel próbáljuk kezelni a kríziseket, az a rendszer összeomlásához vezethet. Ráadásul a helyzet fokozódik! A globális aktorok – nemzetek, régiók, globális vállalatok, tech-oligarchia képviselői stb. – száma növekszik, a változások gyökeres jellegének felismerése késik, így elmaradnak a helyzet orvoslására szolgáló megfelelő válaszok. A világ hatalmai még az általuk vállalat kötelezettséget sem teljesítik, sőt felrúgják a nemzetközi rendszer törvényerejű megállapodásokban rögzített szabályait. Így, a helyzet, az előttünk álló években elkerülhetetlenül súlyosbodik.

A helyzet megoldásának kulcsa: felismerni és elfogadni, hogy a globális rendszer komplexitásában és különböző részeinek „csatoltságában”, évtizedünkben egy újabb „szintugrás” következett be! A megváltozott helyzetet segít megvilágítani egy – a 2022-es szöuli halloweeni tömegszerencsétlenséget követően elkészített – szimulációs „játék”. Ez szemléletesen mutatta, hogyan szűkül az egyének mozgási tere, ha egyre többen tartózkodnak körülötte. Ha 1 m²-es környezetében egyedül van, akkor mozgása szabad. Amint 2-en, 3-an, majd 4-en veszik körül, egyre szűkül a mozgási tere. Amikor azonban m²-enként 5 ember van, már nincs semmi szabadsága: mindenkit ellenállhatatlanul sodor a tömeg. Globális világunk olyan helyzetbe érkezett, hogy a katasztrófák csak Ashdown 3. szabályát – „csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz.” – alkalmazva kerülhetők el. (P. Ashdown. 2012. Global Power Shift).

Az elmúlt fél évszázadban lezajlott változások tehát arra kényszerítenek, hogy újra-gondoljuk és alapvetően átalakítsuk a globális rendszer „kormányzásának” mindkét – egyaránt fontos – összetevőjét. Az első: még a beavatkozás előtt, fel kell tárni a végrehajtható változások következményeit és ennek alapján kiválasztani az optimális megoldást. A második: biztosítani – a „kormányzás” megfelelő intézményeivel – a kiválasztott megoldások hatékony végrehajtását. A rendszer komplexitása növekedésével azonban mind nehezebb a változások előre jelzése és csökken a végrehajtás hatékonysága is. Ebben a helyzetben a társadalmak két lehetőség közül választhatnak: vagy a hagyományok, illetve a meglevő elméleteinek nyomvonalán próbálják korszerűsíteni a kormányzás intézményeit, vagy – felismerve a gyökeresen megváltozott helyzetet – alapvetően új megoldásokat keresnek.

Napjaink eseményei egyelőre azt mutatják: a globális kormányzásra legnagyobb befolyással rendelkező hatalmak és az ezeket irányító politikusok alapvetően a múlt szemszögéből tekintenek a világra. Így a legtöbben a birodalmi, a civilizációs, vagy éppen a „szuverenista” megközelítést választják. A helyzet azonban – mint láttuk – gyökeresen megváltozott. Ugrásszerűen kiterjedt és megerősödött a mindenkit, mindenkivel szorosan egybekapcsoló hálózat ereje. Ezzel egyidejűleg megnőtt a globális szintéren érdekeit érvényesíteni igyekvő aktorok – országok, közösségek, uniók – száma, valamint a tech-elit – a broligarchia – befolyása a világra és a politikusokra. Így most mindenki azt hirdetik: szabadon megteszem, amit akarok, és ebbe nincs senkinek beleszólása.

Ám, a saját érdekét érvényesíteni igyekvő döntéshozók számának a növekedése – gondoljunk egy társasházi közgyűlésre – megnehezíti a közös döntéshozatalt. A kutatók, megvizsgálták, hogyan befolyásolja a csoportos döntéshozatalt, ha a tárgyalást nem irányítja senki, ha kevés számú személy próbálja „kézben tartani” vagy ha egy ember felügyeli. (Perret, C. at al. 2020. From disorganized equality to efficient hierarchy: how group size drives the evolution of hierarchy in human societies). Arra a – józan ésszel is belátható – eredményre jutottak, hogy vezető hiányában a megegyezéshez szükséges idő a sokszorosára nő, ez lecsökken, ha tíz személy felelős az egyeztetésért, míg a legkevesebb idő akkor szükséges, ha egyetlen döntéshozó irányítja a megegyezést.

Mivel, világunkban éppenséggel megsokasodtak a döntésbe beleszólni akaró „aktorok” – mint az események is mutatják – lehetetlen „kivárni”, amíg a remélt megegyezés megszületik. Ám a nagyhatalmak vezetőinek viselkedését látva, az sem tűnik reálisnak, hogy ők néhányan, képesek és hajlandók lesznek reális megoldást találni a világ problémáira. A „komplexitási szintugrás” miatt a globális rendszer az addig megszokott módon már nem „tartható kézben”. Vagyis, a beavatkozások mérlegeléséhez és a következmények kiszámításához alapvetően új globális modellre van szükség, de épp így elkerülhetetlen egy új globális kormányzási modell kialakítása is. Az emberiség sorsa azon múlik, vajon találunk-e egy olyan döntéshozót, aki/amely átlátja a világot, képes mindenkinek az érdekét tekintetbe venni, kész a lehetőségeket mindenkivel végig-tárgyalni és még arra is hajlandó, hogy – átgondolt engedményekkel – mindenkit rávegyen a világ stabilitását biztosító, reális megoldás elfogadására. E sok követelménnyel szembesülve az olvasót valószínű elfogja a pánik.

Nyugalom! Bár még nem áll még rendelkezésünkre ez a döntéshozó, de az belátható időn belül létrehozható. Mondjuk, két év alatt és alig 1 milliárd dollárból megalkotható – talán már valahol, valakik dolgoznak is ezen – egy olyan, a mesterséges intelligencia (MI) és az ember együttműködésével létrehozandó globális modell, amely az 1970-es évekéhez képest „megugrott” komplexitás-szintet kezelni tudja. Ezt világmodellt az MI és az emberi szakértők közös munkával hoznák létre, és együtt is működtetnék. Ráadásul, ez az új globális modell – a korábbitól eltérően – nemcsak a világrendszer egészére, hanem az egyes nemzetek szintjére is képes pontos adatokkal szolgálni. Miközben tehát folyamatosan újra-számolja a globális rendszer fejlődés-pályájának alakulását, egyben kiszámítja – együttműködve a nemzeti intézményekkel – bármely ország jövőbeli fejlődés-pályáját.

Ennek a globális modellnek a megalkotásával tulajdonképpen egy – a mesterséges és az emberi intelligencia által közösen működtetett – új globális kormányzási forma jönne létre. Ez az MI-re épülő globális modell – miközben alapvetően eltér a nemzetközi jog keretei között létező, de napjainkra már működésképtelen jelenlegi rendszertől – lehetővé teszi a világ valamennyi polgára számára a globális rendszer fejlődésének nyomon követését, sőt az abba való beleszólást. Egyben felkínálja, hogy az egyes országok polgárai figyelemmel kísérhessék saját társadalmuk tényleges fejlődés-pályáját. Ezzel pedig képessé teszi őket, hogy megfontolhassák a különböző politikusok javaslatainak következményeit, tekintetbe véve, hogy ezek a javaslatok miként hatnak másokra és milyen (ellen) reakciót válthat ki belőlük. Az új globális kormányzási modell bevezetését megkönnyítheti két – részben a modell szerkezetére, részben az ezt működtetők viselkedésére vonatkozó – lényeges feltétel.

Az MI-n alapuló globális modell megalkotásánál fontos figyelmet fordítani a működését segítő és hatékonnyá tevő sajátos – a virtual bargaining – „üzemmód” érvényesítésére. (Misyak, J. et al. 2014. Virtual bargaining: a theory of social decision-making.) Az átlagember hétköznapi tapasztalatai tanúsítják: ha az alku folyamata jól áttekinthető, világos szabályokon nyugszik, és pontosan nyomon követhetők a felmerülő beavatkozások következményei, az segíti a megegyezést. Ezt támogathatja, ha az MI alapú globális modell működésébe beépítik az un. virtual bargaining módszert. A virtuális alkudozás során a szociális partnerek képesek magukban „szimulálni” a tárgyalási folyamatot, és számításba venni, hogyan lehet ezeket a hallgatólagos megállapodásokat az érdekekre tekintettel összeilleszteni és megkötni.

A másik – nehezebben érvényesíthető – követelmény: az egymást nem ismerő, sőt polarizálódott világunkban élesen szemben álló partnerek, érdekérvényesítő alkujuk során, a megegyezést segítő módon kell viselkedjenek. Ne felejtkezzünk meg arról, hogy az alkuk – szinte áttekinthetetlen körülmények között – egyidejűleg globális, nemzeti és helyi szinten folynak. Egy kutatás éppen az ilyen helyzetben vizsgálta a megegyezés sikerének feltételeit. (Fudenberg, D et al. 2012. Slow to Anger and Fast to Forgive: Cooperation in an Uncertain World.) A kutatók azt keresték, milyen viselkedés biztosítja a megegyezés sikerét, ha a résztvevőknek nehezen átlátható – zajos – körülmények között kellett alkudozniuk. Végső tanácsuk, amit a cikk címe is mutat: fogd vissza a haragodat, és először légy megbocsájtó. A globális rendszerben lezajlott „komplexitás-ugrás” feltételei között ugyanez a szabály lett emberiség túlélésének is a feltétele. Gondoljuk meg: életünk azon múlik, hogy – nemzetünk tagjaként és világunk polgáraként – belátással legyünk egymás iránt, és ne tüzeljünk azonnal, „csípőből”. Most akkor megnyugodtál, vagy még idegesebb lettél?