Napjaink sokasodó krízisekkel bajlódó globális világának – mindenkit közvetlenül érintő – problémájával foglalkozik Alexander Stubb könyve. Napjainkban tanulmányok és kötetek tucatjai elemzik az emberiség létét fenyegető veszélyeket és a lehetséges megoldásokat. Amikor az okokkal és a megoldásokkal foglalkozó írás kerül az olvasó kezébe, automatikusan felvetődik benne a kérdés: ki a szerző és milyen megközelítést választott? A könyvesboltokba kerülő művek többségét a probléma valamelyik részletével foglalkozó szakemberek vagy a témában otthonos újságírók írják. Őket egészíti ki néhány gyakorló (vagy onnan kiszorult) politikus, aki részben a tapasztalatait adja közre, részben pedig a kudarcait igyekszik megmagyarázni. Stubb azonban – ahogy a fülszöveg is írja – diplomataként, akadémikusként és politikusként is évtizedeket töltött a nemzetközi porondon. Ez az életút pedig két fontos előnyt kínál.
Először is finn külügyminiszterként (2008–2011), majd miniszterelnökként (2014–2015) Alexander Stubb hivatásszerűen foglalkozott a könyvének témájával. E közvetlen érintettségre világít rá a Bevezetésben említett története. A szerző az ukrajnai háború harmadik napján SMS-t küldött (!) az orosz külügyminiszternek, Szergej Lavrovnak: „Nagyon kérem állítsa meg ezt az őrületet!” Lavrov pedig egy percen belül (!) válaszol: „Kit? Zelenszkijt? Bident?” Az SMS üzenetváltásból pengeváltás kerekedett, aminek egy pontján a finn (akkor éppen ex-) kormányfő azt találta mondani egykori partnerének: „Nincs értelme egymás hibáztatásának. Itt életről és halálról van szó. Ezt meg kell állítanunk.” Ebbeli reményében azonban csalódnia kellett, s ez végképp meggyőzte arról: „a második világháború után a Nyugat által létrehozott, szabályokon alapuló világrend darabokra hullott”.
A könyv másik megkülönböztető előnye, hogy a szerző nemcsak résztvevője – így részben formálója – a világpolitikának, hanem kutatója is. Ebből fakadóan, nem pusztán emlékeit és benyomásait adja közre, hanem a helyzet objektív vizsgálatán alapuló megállapításait – hiszen éppen a globális világ stabil pályára vezérlésének lehetőségeit kutatta.
Egy kicsit belemennék a mű címeinek elemzésébe. Napjaink nemzetközi viszonyait három meghatározó „hatalmi centrum” – a globális Nyugat, a globális Kelet és a globális Dél – formálja. Ezek stratégiai pozíciójának változása hat a világ valamennyi lényeges változására, vagyis itt keresendő az új világrend egyensúlyának helyreállítása. A könyv alcíme tudományos, de az átlagember számára érthető, egyben elfogulatlan elemzést ígér. Az ott megfogalmazott válság értelmezéseként a szerzőnek az ún. Thuküdidész-csapda jutott az eszébe.
Az ókori görög történetíró a görög városállamok közötti összeütközés okait keresve talált rá arra, hogy a „háború legigazibb oka az volt, hogy Athén megnövekedett hatalma félelmet keltett a spártaiakban, s ez tette a háborút elkerülhetetlenné”. Bár a régi korok gondolkodóinak ötleteit hajlamosak vagyunk kétkedve fogadni, a magyarázat mégis meggyőzőnek és napjainkban is alkalmazhatónak tűnik: a történelem során a háborúk sok esetben a hatalmi pozíciók alapvető megváltozásának elkerülhetetlen következményei. Szemléletes, ahogyan a sokáig megkérdőjelezhetetlen globális hatalmú Nyugat szembekerült, a felemelkedő Kelet – az orosz és kínai hatalmi centrumok – fenyegetésével, majd a helyzet még nehezebben átláthatóvá vált elmúlt évtizedben, a globális Dél színrelépésével.
A könyv megírásával a Stubbnak az volt a célja, hogy „olyan ismeretekkel és meglátásokkal [gyarapítsa olvasóit], amelyek segítségével megérthetik az előttünk álló utat”. Hogy megkönnyítse mondanivalója befogadását, az áttekinthetetlennek tűnő problémahalmazt szemléletes részekre bontja. Ezért a könyvben gyakran fordul elő, hogy a tárgyalt összetett jelenségkört hármas struktúrát követve elemzi – és ez valóban segíteni tudja a felmerülő bonyolult kérdések értelmezését.
Az előbb már említett globális hatalmi centrumok kaotikus küzdelmet vívnak egymással, amit három dinamikus tényező – a verseny, a konfliktusok és az együttműködés – összefonódása alakít. Ehhez illeszkedik a könyv három részre – A rend, Az egyensúly és A dinamika – tagolódó szerkezete is; ezek a változás lehetséges pályáit elemzik. A változást kísérő események pedig „szinte mindig három szakaszban zajlanak: válság, káosz, majd (egy korántsem tökéletes) megoldás”.
Ebben a nehezen átlátható helyzetben, tapasztalatai alapján úgy találta: „A virágzó jövő megteremtésének a kulcsa az, hogy a verseny egyensúlyát a konfliktusok helyett az együttműködés felé billentsük.” A könyv érvelése objektív és tudományosan megalapozott, a stílusa pedig kifejezetten érdekes és olvasmányos. A kutatások által bizonyított tényeket élvezetes módon tárja az olvasó elé. Ugyanakkor, a „főszereplőkről” tett – korábbi tapasztalatain alapuló – több megállapítását napjainkban már sokan kételkedve, sőt ellenkezéssel fogadhatják. Személyesen találkozott Hszi Csin-pinggel, aki hozzáértően volt képes elemezni a helyzetet, őt „a témáiban jól felkészült, remek beszélgetőpartnernek” találta. Másfél évtizeddel ezelőtt pedig Putyint látta jól felkészült, analitikus, stratégiai gondolkodású és higgadt” embernek. Ám, amint elhatalmasodott rajta a vágy az Orosz birodalom újraépítésére, ez stratégiai hibához: a háború kirobbantásához vezetett. Csakhogy így „pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amit várt: Ukrajna inkább európai lett, mint orosz.”
Csak példaként villantom fel a könyv – a világ sorsát formáló tényezőket bemutató – Dinamika fejezetének logikáját. A jövőt formáló első tényező, a verseny. „Az új világrendben a verseny lehet jó (egészséges fejlődés) vagy rossz (romboló konfliktus): elvezethet a csúcsra vagy a mélypontra – elemez és ebből következtet: – A versengő politikai rendszerek akkor jók, ha az összehasonlítások és az ellentétek ösztönzik az ambíciókat és fejlesztésekhez vezetnek.” A második tényező – gyakran éppen a verseny hatására – a felerősödő konfliktusok. Ezek rövid távon elkerülhetetlenül „további konfliktusokhoz és káoszhoz vezetnek. Hosszabb távon azonban valószínűleg egy új globális egyensúly alakul majd ki.” Ehhez azonban mindenképpen el kell kerülni, hogy az egyensúlyt az „erősebb diktál” elv alakítsa. Ugyanis, csak ebben az esetben kínálkozik lehetőség arra, hogy – a fejezet harmadik fogalma – az együttműködés érvényesüljön.
A könyv támpontokat nyújt az olvasónak, hogy megértse napjaink kaotikus eseményeit és megítélje a lehetséges kimeneteket. Ám eközben azzal a szorongást keltő helyzettel szembesít, hogy a második világháború után kialakult nemzetközi rendszer napjainkra működésképtelenné vált. Ez azután a szerzőt elgondolkoztató következtetésre késztette: „Fordulóponthoz érkeztünk. Sürgősen lépéseket kell tennünk a nemzetközi rendszer modernizálására.” Ebben a helyzetben megoldást kínál a világ jövőjéért aggódó diplomata és az objektíven elemző tudós eltérő szemléletének szerves egybekapcsolása. Stubb rendkívül széles partneri körre kiterjedő találkozói és az ennek során lezajlott beszélgetések jól mutatják az egymástól eltérő pályán haladó politikai törekvések és az elfogulatlan tudományos megközelítés egymást ellenőrző és kisegítő szerepét.
Az események gyorsulását érzékeljük: az „elmúlt három évben a világ többet változott, mint az elmúlt harminc évben összesen.” A dinamikus változást elkerülhetetlenül kísérő „felfordulás” pedig az emberiség elé három történelmi forgatókönyvet rajzol. Az első: a mai helyzethez hasonlító rendezetlenség, a második a zűrzavar, amelyben a szabályok és intézmények még közelebb kerülnek a káoszhoz, a harmadik lehetőség pedig: „egy új, a globális Nyugat, Kelet és Dél közötti hatalmi szimmetrián alapuló, kiegyensúlyozott világrend.” Ahhoz azonban, hogy ez utóbbi tudjon megvalósulni, nagyot kell változnia a világ kisebb, nagyobb és globális hatalmai viselkedésének. Ebből a követelményből fakad a könyv írójának – finn kultúrájából, személyiségéből és politikusi hitvallásából fakadó – rendkívül sokféle tapasztalat által formált életelve: „Hiszek abban is, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszere nem zéró összegű játszma: mindig vannak kölcsönös előnyök azok számára, akik elég bátrak a párbeszédhez és az együttműködéshez.”
Ezt gondolatot azonban Alexander Stubb nem utópikus álomként kínálja fel, hanem olyan fejlődési modellként, ami világunk minden polgára számára élhető jövőt kínál. Feltételként három fontos alapelvet fogalmaz meg.
– Olyan nincs, hogy tökéletes társadalom vagy kormányzati rendszer, de hiszem, hogy a nyitott, szabad és demokratikus társadalmak jelentik a nemzeti siker alapját.”
– A nemzetállamok erősítsék a regionális együttműködést.
– A béke, a biztonság és a stabilitás szempontjából a legfontosabb reform az ENSZ-ben szükséges.
Az olvasó számára a könyvnek megértését segítő keretet kínál a már említett üzenetváltás*** Lavrovval, valamint egy történet, amit a szerző a könyv végén fejezetben mesél el.
Az orosz-ukrán háború kellős közepén Stubb a feleségével, Suzanne-nal, magánvacsorán látták vendégül Zelenszkijt és Olena Zelenszkát. „Este nálunk, már csak négyesben vacsoráztunk. A háttérben dzsessz szólt, az asztalon gyertyák égtek. A gyermekeinkről beszélgettünk, és arról, hogyan birkózik meg családjuk a háború okozta stresszel… Mi, finnek azután pontosan megértjük, min megy most keresztül Ukrajna.” És gondoljuk el, hogy ebből a sajátos – de számunkra magyarok számára is érthető megközelítésből kiindulva – milyen reményt keltő és meggyőző lehetett, amikor a szerző 2025-ben – még államfőként – újévi beszédében a következő gondolatokat osztott meg: „Könnyű felsorolni, mi a baj, és a fenyegetésekre összpontosítani. Sokkal nehezebb megoldásokat találni. A pesszimizmus tétlenséghez vezet, az optimizmus cselekvéshez, a realizmus pedig megoldásokhoz. Ez mindenkire igaz, határokon innen és túl.”
A könyvet olvasva különös érzés fogalmazódott meg bennem. Komoly viták folynak arról, hogy milyen politikust kell választani egy ország élére. A többség úgy véli, hogy a vezető legyen olyan személy, aki nemcsak eligazodni tud a politika útvesztőiben, de kész arra is, hogy utat törjön. Mások, inkább olyan vezetőt választanának, aki – tudósként – átlátja az események káoszát és a tudomány által igazolt törvényeknek megfelelően kormányozná a közösséget. Megismerkedtem Alexander Stubb reakcióival, melyeket a lehető legeltérőbb helyzetek szültek, és ezek arról győztek meg, hogy igen fontos, sőt: alapvető a politikai tapasztalat elsajátítása és a tudományosan megalapozott, elfogulatlan elemző képesség megszerzése. De egy politikai vezető számára éppen így nélkülözhetetlen, hogy meglegyen benne a minden ember iránt megnyilvánuló empátia.
Leave a Reply