Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

A 20. század elején a legfelső és legalsó jövedelmi „tized” közötti különbség – még az akkori legfejlettebb országokban is – több mint 25-szoros volt. Az évtizedek során – döntően a termelékenység növekedése miatt – az egyenlőtlenség számottevően csökkent. A 70-es években a különbség „alig” 9-szeresre szűkült, és mindenki arra számított – ki reménykedve, ki pedig szorongva – hogy még kisebb lesz. A 80-as évektől azonban a jövedelmi olló újra nyílni kezdett. Ezt egy ideig elfedte a gazdasági növekedés, amely az elmaradóknak is juttatott a javakból. A 21. századba átlépve azonban az egyenlőtlenség mértéke elérte a múlt század elejeit. És ekkorra arra is ráébrednünk: az egyenlőtlenség problémája túlmutat a jövedelmi „szakadék” szélesedésén. Egyre több területen – a képzettségbeli elmaradás, a tartós munkanélküliség, a társadalmi beilleszkedés zavarai, a romló egészségi állapot, a széteső családok, drog és alkohol-problémák – mutatkoztak krízisjelenségek.

A társadalmak kezdetben tüneti kezeléssel próbálkoztak: az adózás, illetve a támogatások rendszerével igyekeztek orvosolni az egyenlőtlenséget. Miközben azonban egyre növekvő forrásokat fordítottak a „betegség” kezelésére, a probléma – mint a rák áttételei – egyre súlyosabb zavarokat idézett elő a társadalmi „test” különbözőbb pontjain. A „fájdalomcsillapító kúra” a világgazdasági válság kirobbanásával végleg felmondta a szolgálatot. Az egyenlőtlenség kórja megállíthatatlanul terjedt át a társadalmak legkülönbözőbb szféráira.

A jövedelmi különbségek növekedésének közvetlen kiváltó oka: a termelékenység emelkedése és a fizetések növekedése közötti korábban szoros kapcsolat a 70-es évektől megszűnt. Az automatizálás, a munka feltörekvő régiókba történő kiszervezése és a szakszervezetek romló alkupozíciója miatt fokozatosan kezdtek lemorzsolódni a jövedelmek. Először csak a „megszokott” emelkedés torpant meg, majd egész foglalkozási ágak értékelődtek le. Ezek a családok mind kevésbé tudtak lépést tartani a szakadatlanul bővülő fogyasztással, így munkaerejüket sem voltak képesek az emelkedő követelményeknek megfelelően újratermelni, ami tovább rontotta alkupozícióikat. Az elszegényedés elszigetelődéshez, az társadalmi lecsúszáshoz az pedig egy társadalmi csapda létrejöttéhez vezetett. A marginalizálódás hátrányos hatást fejtett ki a képzettség-, és munka-keresési motivációra, az életmódra, az egészségi állapotra, a szabálykövetésre, és a politikai részvételre, ami fokozta a leszakadást.

Az egyenlőtlenségek növekedése polarizálta az ezzel kapcsolatos nézeteket. Voltak, akik úgy reagáltak: „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. Mások megvonták vállukat: „ez nem az állam dolga”. De mind többen emelték fel szavukat: „tűrhetetlen a szegénység terjedése”. Mára, a legtöbb országban, a legtöbb politikai erő elfogadta: valamit tenni kéne. Jó mutatja ezt, hogy ez kérdés központi témája volt a legutóbbi davosi világgazdasági fórumnak. Ám ma még csak egyetlen dologban van egyetértés: nem vezet megoldáshoz egyetlen – bármilyen hatékonynak gondolt – eszköz alkalmazása. Az elmúlt hónapokban, Obama elnök az „Egyenlőtlenség ellen” meghirdetett háborúja például egyszerre öt „csatatereket” jelölt ki: az oktatásba való befektetést, a minimál-bért, a társadalombiztosítást, az egészségügyet és a gazdasági növekedés felgyorsítását.

A szegénység és az egyenlőtlenség jelensége rendkívül összetett: vannak a fejlett országokra is jellemző összetevői, léteznek a „rendszerváltókra” érvényes hatások, és naponta szembesülünk saját, az elmúlt „nyóc” és négy évben elkövetett hibáinkkal. Ezért, kevésbé lehet bízni egyetlen „csodagyógyszerben”, inkább vezethet sikerre – miként a rák esetén – összetett és összehangolt terápia. Ebből a szemszögből érdemes értékelni, az elmúlt hónapokban kidolgozott, hasonló logikájú alapjövedelmet biztosító programokat – a LÉT munkacsoport feltétel nélküli alapjövedelem (FHJ) koncepcióját, a garantált minimum jövedelem (GMJ) elképzelését, végül az ELTE kutatói által kidolgozott, a többi közpolitikával összehangolt modelljét.

A vitát a FHJ indította és ez önmagában érték. A mostani választási kampányban – alapvetően a Fidesz bűnei miatt – szinte szó sem esik a valóságos nemzeti sorskérdésekről. Ebben a helyzetben tudományosan megalapozott vitát indítani igen fontos lépés. A helyzet súlyossága gyökeres megoldások keresésére ösztönöz, sajátossága miatt azonban hatékonyabb és könnyebben bevezethető megoldást ígérnek a több területet átfogó, egymással és a kapcsolódó területeket is számításba vevő megközelítések. Az FHJ nem helyettesítheti – ezt kidolgozói sem állítják – a társadalmi egyenlőtlenség enyhítésének a különböző rétegek egyedi helyzetéhez illeszkedő eszközöket alkalmazó, összehangolt akcióit. A gyermekek és a nyugdíjasok, a vidékiek és a városaik, a rövid ideje és a tartósan munkanélküliek, a felsőfokú képzettséggel rendelkezők és alacsony végzettségűek eltérő és „személyre szabott” programot igényelnek.

Ne felejtkezzünk meg az elmúlt évtizedek legfontosabb tapasztalatáról: a „megaprogramok” hatékonyságát alapvetően leronthatják a nem-várt mellékhatások. Nem célszerű indítani ilyen programot a valóság próbájával való szembesítés nélkül. A bevezetést meg kell előznie egy, sok emberre kiterjedő, hosszútávon folytatott, gondosan megtervezett modell-kísérletnek, amely igazolná a kidolgozókat és meggyőzhetné az ellenzőket: a rendszer nem egyszerűen működőképes, hanem az alternatív módszerekkel összevetve is hatékony. Az, hogy miként élik meg az emberek: egyrészt több és biztosabb pénzük lesz, másrészt viszont megszűnnek megszokott és elvárt juttatások, csak a valóságban derül ki.

Talán a legfontosabb: ne „fájdalomcsillapítóként” tekintsünk a garantált és feltétel nélküli alapjövedelemre. A szegénység felszámolására irányuló programok sikere azon múlik, elindul-e a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség növekedésének társadalmi tényezőit – a képzéshez, a gyógyuláshoz, és munkához jutásban meglevő különbségeket – sikerül-e megszüntetni. Ez viszont jórészt azon múlik, képesek vagyunk-e változást elérni az emberek viselkedésében: növelni hajlandóságukat az önmagukba való befektetésre és a változó munkakövetelményekhez való alkalmazkodásra. Európa valóságos gondja: miként tudja felvenni a versenyt a mind okosabb és olcsóbb robotok, és a már nem olyan olcsó, de rugalmasabb ázsiai munkaerővel. Ehhez Magyarországon még egy felismerés szükséges: a termelés helyett a szolgáltatás teremt munkahelyet, amely viszont más típusú – szociálisan érzékeny, empátiával és több érzelmi intelligenciával rendelkező – munkaerőt igényel. Az egyenlőtlenség elleni harc igazi problémája nem az, hogy kevés a forrás a hiányt szenvedők biztos jövedelemhez juttatására, hanem, hogy e jövedelem birtokában is érdekeltek legyenek tanulni, alkalmazkodni a változó munkafeltételekhez, és kulturált közösséget építeni.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.