Miért buknak el a rendszerváltások?

Miért buknak el a rendszerváltások?

„Miért van az, hogy minden magasztos eszme, végül a szűklátókörű bürokrácia és a kisszerű önkény mocsarába fullad?” – fogalmazta kérdéssé élete szomorú tapasztalatát egykor Bakunyin. Miért – teszik fel ugyanezt a kérdést, a rendszert-váltó Közép Európában, az arab tavasz országaiban, és a világ számtalan más táján. Mintha valami ellenállhatatlan hatás – R. Michels kifejezésével élve, „vastörvény” – térítené el az embereket a józan viselkedéstől és sodorná a társadalmakat egyre mélyebbre. Pedig 1990-ben minden világosnak tűnt: a rendszerváltók, a fejlett „Nyugat” politikai, és gazdasági modellje alapján, nekiláttak „átépíteni” társadalmuk teljes intézményrendszerét. Az átvett siker-modell hosszú történelmi fejlődés eredményeként formálódott ki. A kezdetben alapvetően kizsákmányoló (extraktív) jellegű, feudális intézményrendszer – Európa különböző országaiban, eltérő pályákon haladva – fokozatosan a polgári társadalmak befogadó (inkluzív) rendszerévé formálódott. (Acemoglu és Robinson. Mért buknak meg nemzetek? 2013)

Az extraktív intézményrendszer jellemzői: az autoritárius hatalomgyakorlás, a rendeleti kormányzás (rule by law), a klientizmus, az átláthatóság korlátozása, a hatalmi csoportok érdekeinek alárendelt jogszolgáltatás, a vállalkozás és a kiemelkedés lehetőségeihez való egyenlőtlen hozzáférés. Az ilyen társadalmakban gyenge a kezdeményezőkészség, alacsony az innovativitás, viszont magas szintű az intézmények iránti bizalmatlanság, és a korrupció. Az inkluzív intézmény-rendszert viszont az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma (rule of law), a bürokrácia átláthatósága, a vezetők felelősségre vonhatósága, a meritokrácia, az egyenlő versenyfeltételek, az információ szabadsága alkotja. Az ilyen társadalmakban a polgárok szabálykövetők, magas az intézményekbe vetett bizalom és a teljesítmény motivációja, ugyanakkor alacsony a korrupció és a nepotizmus.

A magyar rendszerváltás első lépése az 1989 június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. A hat alapvető törvényjavaslat – az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról – megteremtette az átalakulás keretét, és ezzel a kormányzás minőségét jelző index (Worldwide Governance Indicators – WGI), a „puha-diktatúra”, az extraktív térfél 40 pontjáról, az inkluzív végpont irányába, 65 pontra ugrott. A további változások, mint egy rádió beállítása történt: a társadalom intézményi „hangolásának” szabályozó-gombjain a politikusok tartották rajta a kezüket. Az egymást követő kormányok fokozatosan formálták az intézmények rendszerét, illetve az ezek működési feltételeit befolyásoló törvényeket, szabályokat és szervezeteket. Ha tehát a kétségtelen visszarendeződés magyarázatát keressük, azokat az összekapcsolódó „vastörvényeket” kell azonosítani, amelyek fokozatosan erodálták, és a szétesés szélére sodorták demokráciánk rendszerét.

1. A kiválasztódás „vastörvénye”

Az első – gyakran hivatkozott – tényező: a politikusok személyisége. A modern demokráciákban két személyiségvonás nélkülözhetetlen az előrejutáshoz. Az egyik: a hatalmi manipulációs képesség. Ez, a – N. Machiavellire utaló – „High Mach.” személyiség eszközként kezeli az embereket, tétovázás nélkül hazudik, ha érdekei ezt diktálják, és „ki van iktatva” morális fékje. A kiválasztódás másik nélkülözhetetlen tényezője: a narcisztikusság. A „High Narc.” jellemzője, az egyik oldalon, az ambíció, az optimizmus, a kockázatvállalási hajlandóság és mások meggyőzésének képessége. A másik oldalon viszont, önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső, „celeb” személyiség.

A rendszerváltás során kialakuló új politikusi elit tagjai – a kiválasztódás „vastörvénye” hatására – „High Mach + High Narc.” típusúak. Aki bármelyikben gyenge, az, vagy nem jelentkezik, vagy kiszelektálódik. Ez a típus előszeretettel tűnteti fel magát „nemzet-megmentőként”, s mivel ebben a szerepben érzi magát igazán otthon, gyakran tudatosan idéz elő krízis-helyzeteket. Az ilyen személyiségek találkozása – párton belül, de még inkább azok között – többnyire ütközéssel végződik. Mindegyik kész arra, hogy pártját és országát – de akár az egész világot, gondoljunk csak az USA költségvetési vitájára – a szakadék szélére vezérelje, csak hogy saját nagyságát és rendíthetetlenségét demonstrálja. Kiszorítják mozgalombeli versenytársaikat, és magukat, autokratikus vezetési stílusukat elfogadó – „igenis” – emberekkel veszik körül magukat. Igyekeznek megszabadulni az ellenőrzéstől és eltávolítani az útjukban álló az intézményi korlátokat. Ezek az új típusú „karizmatikus” vezetők – a maguk „kézi-vezérléses” stílusával – szükségszerűen tolják az egész intézmény-rendszert vissza, az extraktív irányba!

2. Az oligarchia „vastörvénye”

A közélet színpadát uraló „High Mach + High Narc” politikusok eleve hajlamosak az őket korlátozó szabályokat, személyeket és ellenőrző testületeket kiiktatni. Ám a pártokon belül fellép egy további torzító tényező. Éppen egy évszázada egy fiatal német szociológus – Robert Michels – saját személyes negatív tapasztalati alapján fogalmazta meg a tömegpártok belső folyamatait uraló, kikerülhetetlen szabályt: az oligarchia vastörvényét. „Minden politikai pártban – írta – folyamatosan belső hatalmi harcok folynak. Az oligarchiák minden tagja tele van gyanakvással azok iránt, akik a hatalmi hierarchiába való belépésre aspirálnak, és ezeket nem egyszerűen „elvtársaknak”, hanem vetélytársaknak tekinti, akik az ő megszerzett pozícióit veszélyeztethetik, ahelyett, hogy megvárnák, amíg természetes módon meghalnak”. (R. Michels. 1962. Political Parties.)

Bizonyos történelmi helyzetekben – ilyen volt az I világháborút követően, a fasizmus és a bolsevizmus uralomra jutásának korszaka – felerősödik az „oligarchizálódás” veszélye: megnő a tömegek politikai aktivitása, a pártok taglétszáma, bővül az állam hatóköre, és a politika sokak számára kínál kívánatos élet-programot. Az „oligarchizálódást” korlátozhatja a társadalom demokratikus hagyománya, az oligarchiák veszélyét mutató történelmi tapasztalat, az állami vagyon „lenyúlásának” megakadályozása, és a társadalmai nyilvánosság. Ezek a tényezők szorították vissza az oligarchiák elterjedését Nyugat-Európában a II világháborút követően. Így a jelenség csak a politikai szociológiai tananyag lábjegyzetében bukkant fel. Ez az oka, hogy erre a problémára a rendszerváltás során nem fordítottak kellő figyelmét, holott ezekben a társadalmakban nagy volt az „oligarchizálódás” veszélye.

A volt szocialista országokban ugyanis hiányoztak a demokratikus hagyományok, az intézmények iránti bizalom kisebb mértékű, a társadalom értékrendszere „elfogadóbb” az oligarchizálódás iránt. A jóléti állam forrásainak birtoklása és a privatizáció pedig szinte ellenállhatatlan csábítást jelentettek. Mindez azt eredményezte, a „rendszerváltóknál” többnyire nem volt, ami korlátot szabjon az „oligarchia vastörvénye” érvényesülésének. Ezt a tendenciát erősítette, hogy ebben az időszakban eleve nagyon nagy-számú szabályt kellett megalkotni, és képviselők többnyire képtelenek voltak ennek nyomon követésére. A jelenlegi parlamentben – amikor a kormány-párt áttekinthetetlen számú törvényjavaslatot, és kiegészítést nyújt be, és rendszerszerűen alkalmazza a képviselői indítványokat, a végszavazás előtti módosításokat és a „saláta-törvényeket” – végleg lehetetlenné vált a politikai ellenőrzés. A parlamentnek ez a működés-módja a képviselőket, szakértő döntéshozóból, gondolkodás nélküli „bio-díszletté” változtatta. Ez pedig nem csupán a kollektív felelőtlenség eluralkodására, hanem az intézményrendszer az extraktív irányban történő torzulására is vezetett.

3. Az elitváltás „vastörvénye”

A „oligarchia vastörvénye” szükségképpen kisugárzódik, az állami bürokráciára, és a gazdasági elit, pártokhoz kötődő, támogatást kínáló, egyben befolyásolási lehetőséget kereső körére. Ezek a csoportok azért fontosak, mert ők váltják valóra a párt akaratát, és befolyásolják a támogatók „hadrafoghatóságára”. A „rendszer-váltások” szinte szükségszerűen kapcsolódnak össze gyorsított elit-váltással. Ennek szelekciós szabályát – az elit-váltás „vastörvényét” – nemrég egy belső eligazításán Orbán Viktor így fogalmazta meg: „Aki tisztességesen viselkedik, azt, ha megsebesül, kihozzuk a csatatérről, de aki nem, arra mi is lőni fogunk.” Ez a mondat félreérthetetlenül megadja a viselkedés „aranyszabályát”: feltétlen engedelmesség, kételkedés nélküli támogatás, és kritikátlan lojalitás.

A gyorsított elit-csere során tehát – így volt ez a kommunista hatalomátvételt követően is, de így zajlott le nemrég az MSZP-n belüli generáció-váltáskor – szükségképen háttérbe szorul az értelmiségi lét legfontosabb jellemzője: a kritikus és önálló gondolkodás. A párt elvárja a vezér feltétel nélküli támogatását. Nem szeretik azt, aki kritikát fogalmaz meg, vagy akár fenntartásai vannak. Lojalitást és kételkedés nélküli behódolást, az elvárásoknak való megfelelést követelnek. A morális-tartás és a szakértelem másodlagos, a vezér iránti töretlen hit állandó kinyilvánításához képest. Így, elitváltás idején ritkán kerülnek meghatározó pozíciókba autonóm szakemberek. Az állami bürokrácia posztjait is a párt irányvonalát ellenmondás nélkül kiszolgálni hajlandó személyek töltik be. Ez a tendencia ismét csak az extraktív, és nem az inkluzív típusú intézmények létrejöttének kedvez.

4. A vagyonépítés „vastörvénye”

Az előző tényezők külön-külön is hajlamossá teszik a politikát a „kisiklásra”, ám összekapcsolódásuk elkerülhetetlenné tette az intézményrendszer extraktív irányú sodródását. A sodródás mértékét és tartalmát alapvetően két érdekcsoport befolyásolja: a gazdasági elit, amelyik a számára életbevágóan fontos, milyen játékszabályok között dolgozik, és a választópolgárok széles köre, akik, végső soron eldöntik, kit emelnek kormányra, ki fogja őket képviselni országos és helyi szinten?

A gazdasági elit érdeke – látszólag – a mindenkire egyformán érvényes játékszabályok, az egyenlő és átlátható verseny-feltételek, és a versenyben való szabad részvétel. Ám a „rendszerváltást” követő privatizáció a személyes meggazdagodás – soha vissza nem térő – lehetőségével kecsegtetett. Így a pártokhoz „csatlakozó” – azokat finanszírozó, majd a számlát benyújtó – csoportok valóságos érdeke: magán-vagyonná konvertálni a jóléti állam és a közösségek forrásait. Mindez alapvetően a „potyautas” viselkedést ösztönözte: „megbundázni” a szabályokat, kisajátíthatóvá tenni a közösség vagyonát, és a mindenkire érvényes játékszabályok helyett, egyéni előnyöket érvényesíttetni a döntéshozókkal. Nem véletlen hát, hogy a „politika-hangolók” magánérdekeik szem előtt tartásával építették tovább az intézményrendszert.

Tekintsünk el most az elmúlt időszak – különböző pártokhoz kötődő személyek meggazdagodásának – látványos eseteitől, elég egyetlen pillantást vetni a 100 leggazdagabb magyar névsorára, hogy meggyőződjünk, túlnyomó többségük – saját számításaim szerint 85%-uk – gazdagodásának forrása, az állami és az önkormányzati vagyonhoz való hozzáférést lehetővé tevő politikai kapcsolat, a versenyfeltételek politikai befolyásolása, mások abból való kizárása volt. Vagyis, a rendszerváltást követően, a társadalmi vagyon újraelosztása – gondoljunk most a „trafik-, vagy föld-mutyira” és többi mutyikra – egyértelműen az extraktív intézményrendszer logikája alapján történt.

Minden érdekcsoport azért „lobbizott”, hogy ne átláthatóan és ellenőrizhető törvényekben, hanem politikai kapcsolataik által szabályozzák az állami vagyonhoz való hozzáférését. Azt igyekeztek elérni – többnyire sikeresen – hogy korlátozzák a betekintést, szűkítsék az ellenőrzést, „elhessegessék” a médiát és a civil szervezeteket, és érvényesíteni tudják hatalmi kapcsolataikat. Ennek jele, hogy a magyar társadalom korrupciós „szennyezettsége” a rendszerváltást követően egy ideig csökkent, majd a 2000 után ismét növekedni kezdett és magas szinten állandósult. (Lásd: a Corruption Perception Index alakulását). A következmény: a kiépülő rendszer extraktív irányban történő eltolódása szinte megakadályozhatatlan volt, és a rendszer ténylegesen abban az irányban mozdult el.

5. A kollektív bizalmatlanság „vastörvénye”.

A létrejövő intézményrendszerre a „végső áldást” a választópolgár adja. Döntéseit alapvetően két tényező befolyásolja: értékrendszere és történelmi tapasztalatai. A politikai viselkedést meghatározó értékeket, az értékszociológiai vizsgálatok feltárták. Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került legújabb vizsgálatok megerősítette a korábbiakat. (TÁRKI: Értékszerkezet – polarizálódó politikai térben. 2013.) Ezek szerint a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedik el. (Közelebb Bulgáriához és Ukrajnához, mint Szlovéniához, és Csehországhoz). Kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb méretű az aktív politikai szerepvállalás, nem törekszünk polgári jogainkkal élni. Értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítás értékei, míg erőteljesebb a tekintélykövetés, az engedelmességre nevelés fontossága.

A magyar társadalom értékrendszerének különösen két eleme – az intézmények iránti bizalom alacsony szintje, és a paternalizmus – az, amely negatívan befolyásolta a rendszerváltást. Az első azért fontos, mert az inkluzív rendszer alapja, hogy a polgárok elfogadják és követik az intézményi ösztönzőket. S valóban, tőlünk nyugatra, az emberek viselkedését az intézmények – személytelen, teljesítmény-központú, átlátható, és mindenkire egyenlően érvényes – szabályai terelik. Tőlünk keletre az amorális család-központúság az uralkodó: a családon kívül nem köt a morál, csak a hatalom fegyelmez. Nálunk – a „Komp-ország” szindróma okán – zűrzavar uralkodik: egy adott kapcsolatban nem tudni, hogy partnerünk az intézményi értéket vagy egyéni érdeket fogja-e követni. Mivel azonban az intézményekbe vetett bizalom gyenge, mindenki hajlamos egyéni kiskapukat keresni.

A magyar társadalom erősen paternalista: polgárai az államtól várják azt, amit nyugat-európában az egyén kötelességének tekintenek. A többség úgy gondolja: inkább az állam, semmint önmaga, felelős sorsának jobbra fordulásáért. Minthogy értékrendszere alapján hajlik a háttéralkura, inkább lemond jogairól és a hatalom jó-szándékában reménykedik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja az átlátható és versenyre kényszerítő intézményrendszer sérülését. Zavarja a korrupció, de maga is szívesen alkalmazza. Az intézmények iránt bizalmatlanság miatt az érdekérvényesítés egyéni „kiskapuit” keresi. A következmény: kiszolgáltatott azoknak a mozgalmaknak, amelyek a klientúra-rendszert építenek ki, és elfogadja az intézményrendszernek az extraktív irányban történő elmozdulását.

6. A politikai reflexek „vastörvénye”

A társadalmi változásokat – a szervezetihez hasonlóan – a „jéghegy” metafora világítja meg: a szerveződések látható, vízből kiemelkedő része, a valóságban kicsiny, a túlnyomó rész, nehezen mozdíthatóan, és veszélyeket rejtően, a víz szintje alatt rejtőzik. A társadalom esetén a kiemelkedő felső részt a formális intézményrendszer alkotja. Ugyanakkor a polgár viselkedését alapvetőn a „víz-szint alatt levő”, nem látható, gyakran tagadott, érzelmektől áthatott tényezők határozzák meg. Ezek az informális intézmények: a kultúra örökölt szabályai, a szokások és még mélyebben, a generációk sokaságán keresztül átörökített ösztönszerű pszichológiai beállítódás. (Muraközi László. A bizalmatlanság hálójában. 2012.)

A „keleties” értékrend, a társadalmi tőke gyenge volta, a paternalizmus, a demokratikus hagyományok hiánya, a történelmileg kialakult torz politikai reflexek – a „jéghegy” láthatatlan, víz alatti része – ballasztként lassítja és kisiklatja a folyamatokat. Ezt a torzító hatást azután tovább erősíti a társadalom fogékonysága a „történelmi igazságtételre”. Mindez rendkívül sebezhetővé tette a társadalmat a politikai populizmusra. A társadalmi értékrend és a politikai reflexek ellenében nem lehet választást nyerni. Aki hatalomra akar kerülni, a fenti tényt nem hagyhatja figyelmen kívül. Ennek jellegzetes megnyilvánulása a kádári korszaktól napjainkig változatlanul érvényesülő, osztogatáson alapuló legitimitás-, majd szavazat-vásárlás. Ám, a pártok rendre foglyaivá váltak ígéreteiknek, és azoktól győzelem esetén sem szabadulhattak. Az ígérgetés elkerülhetetlen következménye a reális helyzetértékelés eltagadása, és a hazugság – lásd rezsicsökkentés – irracionális eszkalációja. Mindez számottevően közrejátszott abban, hogy a rendszer fékezhetetlenül csúszott visszafelé, az extraktív irányba.

A rendszerváltás „vastörvénye”

1950 elején Magyarország az extraktív-inkluzív skálán – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re – a mai Kuba szintjére – 25 pontra, majd 1975-re a – a mai Fehér-Oroszország szintjére – 35 pontra emelkedett. 1985-ben – a mai Venezuela szintjén – 40 pont táján voltunk. (Ez azonban már beleütközött a rendszer korlátjaiba, amely képtelenné vált finanszírozni az osztogatáson alapuló legitimációt!) A szabad választások nyomán az intézményrendszer minősége 65 pontra emelkedett. A következő éveket két ellentétes tendencia határozta meg. Fokozatosan érvényesült az inkluzív intézményrendszer logikája, és ennek jeleként WGI pontjaink tovább emelkedtek. Ugyanakkor egyre fékezőbb hatást fejtettek ki a rendszerváltás „vastörvényei”. A helyzetet súlyosbította az átalakulással együtt járó válság, valamint a formális és informális intézményrendszer inkompatibilitása. Döntően emiatt a polgárok jólétének növekedése elmaradt a várakozásaiktól. Ez gyengítette a rendszerváltás legitimitását. Emellett, éppen az inkluzív rendszer legérzékenyebb pontjain – nem véletlenül – nem léptünk előre: megoldatlan maradt a párt-finanszírozás, a privatizációt folyamatos botrányok kísérték, a közbeszerzés átláthatatlan maradt.

A lendület a 21. század elején kifulladt. 2002-re pontjaink száma ugyan 81-re emelkedett, ám ezt követően csökkeni kezdett. Részben a Fidesz politikai akciói miatt beinduló „weimarizálódás”, részben a 2000 utáni kormányok gazdasági és politikai hibái miatt, fokozatosan romlott a politikai stabilitás, a kormányzati hatékonyság, és a szabályozói minőség. 2005-re a WGI pontjaink száma 75-re, majd 2010-ben 72-re süllyedt. A „fülkeforradalom” – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot: a 2012-es mérések már csak 70 pont körüli értéket mutattak. Hasonló romlást jelez a többi intézményi minőséget jelző mutató: a demokrácia index, a szabadság index, a korrupciós index. Mindez előre vetíti, hogy 2014-re az intézmény-rendszer minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik: „visszakerültünk” a kezdőkörbe!

Lehet az idén szebb az időjárás és jövőre jobb a termés, nemzetközi vállalatok egyedi alkuk alapján építhetnek újabb gyárat, találhatunk gazdag keleti „barátokra”, akik hajlandók hitelezni, alakulhat ideig-óráig kedvezőbben a nemzetközi gazdasági légkör, és ez rövid-távon újra stabilizálhatja a forint árfolyamát, s főként, a kreatív bürokrácia mindig talál olyan mutatót, amelyekre, mint a siker jelére lehet hivatkozni. A rendszerváltás „vastörvényei” azonban kikerülhetetlenek: a globális világban az extraktív intézmény-rendszer a fokozatosan lecsúszás előidézője. Az ilyen társadalmak hosszú távon nem egyszerűen teret veszítenek, az összeomlás felé sodródnak.