Az „erős és büszke” csapdája

 

„A demokrácia világában – nyilatkozta Macron választási győzelmét követően – ma a választóvonal a patrióták és a nacionalisták között húzódik”. Szerinte Európának kevesebb nacionalizmusra, inkább több patriotizmusra van szüksége. Szemléljük ebből a szemszögből Orbán Viktor – az ország hivatalos véleményeként feltálalt és plakátok ezrei által hirdetett – üzenetét: „Magyarország erős és büszke európai ország”. Vajon az erős és büszke jelző ugyanazt jelenti-e egy patrióta, mint egy nacionalista számára?  Vagy a nacionalista és a patrióta fogalmak megkülönböztetése csak játék volna a szavakkal?

A családi vagyon elosztása a falusi társadalmak ismétlődő eseményei voltak. Ez magyarázza, a mesékben felbukkanó különös atyai kérdést – „melyikőtök szeret leginkább..” – és azt is, hogy a válasz meghatározta az utódok sorsát. Shakespeare Lear királya is erről faggatja lányait. Majd válaszaik alapján – kinek-kinek érdeme szerint – megadja megérdemelt jussát. „Jobban szeretlek – válaszolja az elsőszülött, Goneril, tisztában lévén a kérdés fontosságával – mint kimondható. Drágább vagy előttem, mint szemem világa”.  A másodszülött, Regan – szintén sejt valamit – ezért így vall: „boldognak felséged iránti szeretetemben” érzem csak magam. „Mit szólsz te – fordul ekkor az öreg király, Cordeliához, legkisebb és legszeretettebb lányához – hogy szerezz egy harmadot…” De naiv válasza – „..szeretlek, engedelmes vagyok, tisztellek mindenek felett..”- feldühíti apját. „El innen! Menj szemem elől.” – taszítja el magától, és ezzel elindulnak az események megállíthatatlanul a tragikus végkifejlet felé.

A Shakespeare-i tragédia mutatja, milyen következményekre vezet, ha valaki képtelen felismerni az őszinte szeretet és a tetetett rajongás közötti különbséget. Ez a különbségtétel azonban nemcsak személyekhez, a közösségekhez fűződő kapcsolataink szempontjából is életbevágó. Vallási csoportunk, politikai pártunk, és nemzetünk is – szinte az apák féltékenységével – firtatja: mennyire szeretsz? Sorsunkat alapvetően meghatározza, hogy válaszunkat – amit egyikünknél visszafogott érzések, másikunknál túláradó érzelmek befolyásolnak – miként jutalmazza közösségünk. Az elmúlt évtizedben a tudomány nyomába eredt: milyen egyéni különbségek fedezhetők fel a saját közösséggel való azonosulás terén.

Az egyre markánsabb nemzetközi kutatási irányt követve a nemzettel való azonosulást vette górcső alá egy nemrég lefolytatott magyar kutatás. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. 2014.). A kutatók a magyar nemzethez fűződő viszonyt egy erre a célra kialakított kérdőívvel elemezték. A korábbi vizsgálatokból nyilvánvaló volt, hogy a különböző személyeket a „saját” csoportjukhoz – éppen, mint a szüleikhez – eltérő érzelmek fűzhetik. Az érzelmi azonosulás egyik típusa a kötődő viszony, míg egy másik, ettől eltérő az un. glorifikáló viszony. A nemzettel való találkozás – pl. a himnusz hallatán, a nemzet szimbólumait megpillantva, vagy külföldön magyar szót hallva – az egyéből jellegzetes lelkiállapotot vált ki. A „kötődő” személy örömet érez a magyar szavak hallatán, boldog, ha magyar sportolók sikereiről olvas, büszkeség tölti el művészeink és tudósaink alkotásait látva. A nemzettel való azonosulás másik típusát a glorifikáció jellegű érzelmek alkotják. A glorifikáció a csodálat mindent felülíró érzésére utal. Az ilyen személy saját nemzetét mindenki másnál erkölcsösebbnek, bátrabbnak, okosabbnak és igazságosabbnak gondolja. Ezek a túláradó érzések a gyermeknek, az Istenszerűen tökéletesnek gondolt szülőhöz való viszonyára emlékeztet.

A kötődő viszonyba „belefér” a múltbeli kudarcok elismerése, vagy a más csoportokkal szemben elkövetett esetleges méltánytalanság megfontolása. A „kötődő” személy – bár erős érzelmi szálak fűzik nemzetéhez – mégis racionálisan mérlegelő. A letagadhatatlan negatív események nyomán bűntudatot él át. A glorifikáló viszony ugyanakkor kizár minden objektív megfontolást, és eleve visszautasít a nemzetre vonatkozó bármilyen negatív állítást. A rajongó személy tehát tagadja annak még a lehetőségét is, hogy közössége – nemzete, vallási csoportja vagy politikai pártja – valaha is bármi igazságtalanságot vagy méltánytalanságot követett volna el. Beismerés helyett inkább választja a tagadást, vagy ha az nem megy, akkor az önigazolás és az önfelmentés stratégiáját.

A vizsgálatokhoz kifejlesztett „magyarság-mérő” kérdőív kérdései között voltak a „kötődő” viszonyt azonosítók (pl. magyarságom fontos része annak, hogy ki vagyok.”) és voltak a rajongó/dicsőítő viszonyra utalók (pl. a magyarok történelmük során általában erkölcsösebben jártak el, mint más nemzetek”). A válaszok feltárták az érzelmi azonosulás intenzitását. Világos lett: az átlagemberben keveredik a kétféle érzelmi viszony, mégis vannak inkább kötődő, és vannak inkább rajongó magyarok. Gondolja meg az olvasó: milyen viszonyról árulkodik Orbán Viktor – az egyiptomi miniszterelnök látogatása során – elejtett megjegyzése: „Amikor a magyarok más országokra tekintenek, elsősorban azt vizsgálják, hogy azok mennyire szerelmesek a saját függetlenségükbe.”

A kötődő és a glorifikáló viszony megkülönböztetése azonban mégsem pusztán elméleti érdekességű. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a két beállítódás eltérően befolyásolja a magyarság – de bármely más nemzet esetén is – saját történelmi múltjához és közvetlen szomszédjaihoz fűződő kapcsolatát. „A glorifikálók – írják a kutatók – előszeretettel választanak olyan értelmezéseket, amelyek vagy szimplán a saját csoportot mentik fel, de néha egyenesen a külső csoportban találják meg a felelőst a történtekért.” (i. m. 309 old). Ez a különbség magyarázza, hogy a kollektív identitás a 21. században a politika központi kérdésévé vált. Egyre újabb modellek bukkannak fel. Így került elő a „kötődés-rajongás” koordinátarendszerrel történő leírása mellett, egy újabb értelmezési keret: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et.al. Collective narcissism and its social consequences. 2009.).

A narcisztikusság – az elvárt csodálat, a felsőbbrendűség hite, és a megdicsőülés vágya – eredetileg az egyén tulajdonsága volt. A 20. század végére azonban kevesek – részben irigyelt, részben elutasított – személyiségjegyéből a narcisztikusság felnövekvő nemzedékek tömeges személyiségzavarának jelenségévé vált. A kutatások szerint a fiatal generációk narcisztikussá válását döntően a szülők – részben az iskola és a közösség – idézték elő azzal, hogy nem reálisan értékelik csemetéik teljesítményét, és nem szembesítik őket hibáikkal. Ezzel a szülők maguk „programozzák” gyermekeiket narcisztikussá, kialakítva bennük a benyomást: nekik minden jár, és kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. Ebből az eredetileg az egyén személyiségére utaló fogalmából formálták ki kollektív narcisztikusság modelljét, amely – a nemzet dicsőségét és mindenki felett állóságát hirdetve – új értelmezési keretet kínált a közösségek viselkedésének magyarázatához.

A 20. század első felének krízisei – a vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság – nemcsak az egyéni, hanem a közösségi identitását is megrendítették. Ebben a helyzetben a nemzet felsőbbrendűségét hirdető kollektív narcisztikusság a megrendült csoport-identitás ellensúlyozására szolgált. Ezért válhatott a kollektív narcisztikusságra való rájátszás a nácizmus uralomra jutásának fontos tényezőjévé. Az elmúlt évtizedek sokasodó válságai hasonló kihívás elé állították a globalizálódó világban a helyüket kereső nemzeteket. Szembesülve a krízisekkel a kollektív narcisztikusság társadalmi kudarcok kompenzálásának eszközéül kínálkozott. Egykor a „Deutschland Deutschland über alles..” fejezte ki ezt a társadalmi érzést, de napjainkban ugyanez bukkant elő a „Tegyük Amerikát az első helyre…” (Trump) és a „Vegyük vissza az ellenőrzést..” (Brexit) érvrendszerében. És ugyanerre utal Orbán Viktor politikai üzenete: „Magyarország, erős és büszke Európai ország”.

A kollektív narcisztikusság mértékét – a nemzeti érzés kérdőívéhez hasonló – kérdésekkel elemzik: „Felidegesít, ha mások az én csoportomat kritizálják”, vagy „Az én csoportomnak joga van egyedi elbírálásra.” A magas kollektív narcisztikussággal jellemezhető személyt a glorifikációhoz hasonló érzések vezetik. Ha mások nem fogadják el a nemzet túlzó önértékelését, vagy nem kapja meg az általa indokoltnak tartott különleges elbírálást, akkor az egyén feljogosítva érzi magát megbüntetni a „vétkeseket”. Közösségének kimagasló tulajdonságai és kivételes történelmi szerepére hivatkozva jogának tekinti saját belátása szerint igazságot tenni. A kollektív narcisztikusság – éppen, mint az egyéni – kiszolgáltatottá tesz. Az ilyen nemzet vakon hisz a hízelgőknek, az álságos dicséretnek, viszont elutasítja a valósággal való szembenézést.

Éppen ezt használják ki a populista politikusok. A világbajnokságok giga-projektjeinek látványosságaival a kollektív narcisztikusság igényét elégítik ki. Jelszavuk: „ha a kenyér kicsi, told meg nagy cirkusszal”. A múlt újrafelfedezésének címén, a történelmi emlékezet kollektív narcisztikus üzeneteit – „egykor lábainknál hevert a világ…, nekünk mindig igazunk volt… mi tehetségesebbek, és erkölcsösebbek vagyunk bárkinél” – sulykoló művészi alkotásokat és a történelemtudományi koncepciókat teszik kizárólagossá. Miközben a kudarcok a valósággal való racionális szembenézést követelnének, a nemzet szimbolikus tereit és szellemi világát elborítják a kollektív narcisztikusságot kifejező nemzeti narratívák.

Azok a közösségek – pl. török vagy az orosz nemzet – amelyek történelmi emlékezete a győzelmekről és a dicsőségről szól, ám később különböző történelmi okok miatt lehanyatlottak, különösen fogékonyak a kollektív narcisztikusságra. A narcisztikussá formált közösség pedig – éppen, mint az ilyen egyén – könnyen manipulálható. Kihasználják, hogy szomjazik a dicséretre, hogy bedől minden bóknak, és hajlamos valódi győzelemként átélni a számára így felkínált eseményt. Így lesz kollektív narcisztikusságot erősítő a Sueso kincsek visszaszerzése, vagy a „vizes” világbajnokság megrendezése. Az ilyen társadalmak könnyen mozgósíthatók a „Tegyük nemzetünket ismét naggyá” jelszóval. Ezért is kínálják Olimpiákkal, világeseményt jelentő ünnepségekkel, amelybe azután belerokkan a nemzet. De a kudarcokra mindig ott a magyarázat: a külső ellenségek irigysége és a belső ellenségek aknamunkája.

A rajongás túláradó érzelmei megalapozhatják a csoporttal való tökéletes eggyé válást. Ám „feloldódva” a csoportban – mint egy terrorista sejtben – az egyén teljesen elvesztheti autonómiáját. A kötődés ezzel szemben – bár szoros érzelmi kapcsolatot teremt – képessé tesz a valósággal való szembenézésre, és a saját csoport tetteinek kritikus szemléletére. Ebből azonban egy meghökkentő tény következik: a nemzethez rajongóan viszonyuló polgárok, idegenkedve, sőt ellenségesen szemlélik kötődő társaikat. A rajongó nem érti, miért baj, ha ő – emlékezzünk Orbán Viktor megjegyzésére – „szerelmes” hazájába. Úgy véli, minél jobban szereti saját nemzetét, az annál jobb, neki is, meg nemzetének is. Ez azonban nem így van. Mint Horatius mondja: „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!”. Vagyis a szélsőségesség mindig rosszra vezet. Az érzelmek esetén sem árt a mértéktartás. Az élhető egyensúly a közösségben való teljes feloldódás és a társaktól való teljes elkülönülés végleteit elkerülve található meg.

A saját közösséghez fűző rajongó beállítódás hajlamossá tesz a kollektív narcisztikusságra. A túlzó önértékelés – összekapcsolódva az önigazolás, majd az önfelmentés egymás erősítő folyamataival – erős motivációt teremtenek, hogy az adott csoport – esetünkben a magyar nemzet – környeztében dominanciára törekedjen. A kívül-állók pedig meglepve tapasztalják, hogy ez a közösség – bár sem joga, sem eszköze nincs – érdekeit mindenki felett állónak gondolja, és agresszíven tör céljainak megvalósítására. Miközben egyedi elbírálást követel magának, a közös megállapodásokat hajlamos felrúgni. Azokat pedig, akik ennek a hiába való voltára figyelmeztetik, vagy mint külső ellenséget támadják, vagy árulóként kitaszítják a közösségből.

A „nemzetek Európája” ezért egészen más jelent Merkel és Macron, mint a Brexit-szavazók, a különböző pártállású populisták, vagy éppen Orbán Viktor számára. Európa nyugati felére inkább jellemző a kötődő beállítódás. Erre stabilan építhető patrióta politika. Keletebbre viszont a glorifikáló szemlélet járja, ami a nacionalizmusnak ágyaz meg. A „Magyarország erős és büszke európai ország” üzenet is egészen más irányt mutat egy kötődő patriótának, mint egy glorifikáló nacionalistának. A magyarok számottevő része rajongóan tekint nemzetére, és fogékony a kollektív narcisztikusságra. Őket a „mi mindenkinél tehetségesebbek és erkölcsösebbek vagyunk, s csak irigyeink és a gonoszok tagadják ezt” jelszó ellenállhatatlanul vonzza – kelet felé! És Komp-országunk – miként Ady 1905-ban megírta – újra kelet felé fordul. Pedig a 20. század minden tapasztalata azt mutatta: a keleti parton nincs biztonságot nyújtó kikötő. Csak sodródunk és egyre a biztonságos révbe érésről álmodozunk.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.